Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-23 / 43. szám
legutolsó kunyhóba is. A püspök ide érkezésének hire gyorsan elterjedt a városban, s a vezető körök azonnal intézkedéseket tettek a főpásztor méltó fogadtására. Négy óra tájban gyülekeztek a városház előtt azok, kik kocsin a város határáig a püspök elejébe szándékoztak menni. Az értesítés szerint a főpásztor 2 óra tájban indult el Kapnikról s 5 órára jelezték Nagybányára való megérkezését. Azalatt az áll. iskolák felsőbb osztályainak kath. növendékei az osztálytanítók vezetése alatt a főtéri templom hajójában gyülekeztek, hogy elvegyék áldásait annak a nagyszivü papnak, ki a gyermekek iránt rajongó szeretettel viseltetik. A város határában a tanács a polgármester vezetése alatt fogadta a főpapot, kit Kapnikról is sokan elkísértek, Pontosan 5 órakor érkezett be a városba, s egyenesen a plébánia épülethez hajtatott, honnan pár percnyi pihenés után, nagy papi kísérettel, harangzúgás között vonult a diáktéri templomba. Litánia végén a szószékre lépett, s oly megható, közvetlen beszédet intézett a nagy közönséghez, hogy sokan sirásra fakadtak. Azután este 8 óráig szünetlenül gyóntatott. Este fél 9 órakor szükebb körű vacsora volt Szőke Béla h. plébánosnál, mely alkalommal a főpásztor édes anyjához, Hohenlohe hercegnőhöz üdvözlő táviratot intézett az egész társaság. Pénteken reggel fél 8 órakor csöndes misét mondott, s mintegy 200 hívőt részesített az áldozás szentségében. A kegyelmes főpásztor a fél 10 órai vonattal kíséretével együtt Kolozsvárra utazott, s mint lapunk főmunkatársának megjegyezte, a legszebb emléket viszi magával. A Teleki-Társaság estélye. Ha a fővárosi lapok hangját akarnók utánozni, igy kellene Írnunk a múlt vasárnapi estélyről: zsúfolt ház, ünnepi hangulat, distingvált közönség, élvezetes műsor. Mi azonban, kik közel állunk a Társasághoz, egyszerűen, cikor- nyás szavak nélkül konstatáljuk, hogy a Teleki Társaságnak ilyen fényes estélye még nem volt. Ezt azonban első sorban a díszes kultúrpalotának lehet köszönni, mely az újdonság ingerével hatott a nagy közönségre. — És ha halálfia lennék is, boldogan halnék meg, mert a legszebb leányt láthattam meg ! Álba arcát gyönge pir futotta el és azt kérdé a lovagtól : vájjon szép vagyok-e ? — Szép vagy, szép az arcod, szép a szemed, szép az aranyhajad és én szeretlek téged! — Én is szeretlek téged ! feleli az ártatlan leány, aki nem tudta még, hogy az emberek között nem szokás kimondani, amit gondolnak.- De ne mond többé, hogy aranyhajam van, mert gyűlölöm az aranyat! — Gyűlölöd ? Ezt a szót még nem hallottam eddig, hogy valaki ne szeresse az aranyat. Vagy tán annyi aranyat láttál, már hogy meguntad nézni is? — Persze hogy láttam ! Itt a mi várunkban töménytelen arany van felhalmozva. — És ezeket mondva, a ló nyakát kezdé simogatni. — Nem harapja meg a kezemet ? kérdé. — Nem bánt ez senkit, sőt magad is ráülhetsz, volt a-válasz. És ezzel nyeregbe segité a leányt, ő maga szintén nyeregbe ült és mint a szél rohantak a város felé, melyen túl volt a királyi palota. - Ahogy a városhoz értek, a leány ijjedve kérdé : hát ezek mindnyájan emberek ? A szél nem borítja fel ezeket a házikókat ? - Nem, válaszolt Porfiriusz, itt a völgyben nem olyan erős a szél, mint fent a hegyen A királyi palota előtt levő néptömegnek igy mutatta be: Hozom a ti királynétokat! Ez egy tündérvirág, melyet a havason leltem. — De én nem vagyok királyné! szabadkozott a megrémült Álba. — De én király vagyok, te leszel az én feleségem, vagyis te királyné leszel! — A feleséged? De anyám azt mondta, hogy soha se vesz el senki. Nagybányai Hírlap 1910. október 23. A műsort a maga teljességében, minden kihagyás nélkül élvezte végig a hallgatóság, sőt megtoldotta az elnökség egy igen lélekemelő számmal, tudniillik a magyar nemzet imádságának, a Himnusnak előadásával, mit a bányászzenekar gyönyörűen játszott. A közönség áhitatos csöndben, állva hallgatta végig a felséges dallamot, mely után a Rákóczi induló izgató futamai következtek. Tündéri fényben úszott az egész színház ; a Ganz-cég művezető mérnöke* Szkicsák Ödön pazarul rendezte be úgy a néző-, mint a játszó ; j teret, s mint múlt számunkban is említettük, teljesen díjtalanul. Szkicsák ezen kiváló udvariassága bővebb magyarázatra nem szorul. A terem akusztikája kifogástalan, s Jámbor Lajosnak dicsőségére szolgál; még a legfinomabb ! piano is elhallszik a nézőtér minden zugába. A felkért szereplők mindegyike tudásának legjavát adta; Hoffmann Arpádné az ő klassikus darabjaival, Berksz Emmike és Gurszky Lujza magyar ábrándjaikkal mély hatást váltottak ki, s mindegyiket zajos tapssal, — s a rendezőség részéről szép csokrokkal, - jutalmazták, fírán Lőrinc, a Társaság uj tagja, Carmen Sylva egy gyönyörű meséjét olvasta föl, melyet mai számunk tárcájában közlünk. Demeter Dezső állami főgimnáziumi tanár Borbás Géza zongora kisérete mellett dalokat adott elő. Demeternek gyönyörű bass-bariton hangja kiválóan érvényesült a tágas színházban, s zajos tapsokra ragadta a közönséget. Révai Károly lírai elbeszélést olvasott föl zenekiséret mellett, melyről — minthogy Révai lupunkhoz közel áll, — ité- . letet nem kívánunk mondani. A felolvasás a közönségre — tárgyánál fogva — mély hatást gyakorolt. Révai elnöki megnyitója szószerint igy szól : „Mélyen tisztelt közönség! Nagybánya város díszes kultúrpalotájában tartjuk ma első felolvasó ülésünket; s midőn a Mindenható megadta érnünk ez örvendetes eseményt, — első szavunk hazafias fohász legyen az Egek urához, hogy árassza áldását e házra, honnan a magyar kultúra hóditó útjára indul! Második szavunk a hála és köszönet szava legyen mindazoknak, kik e palota megteremtésében annyit fáradoztak, s Társaságunknak — mely eleddig hajléktalanul vándorolt, ezt készségesen rendelkezésére bocsátották. A külső keret dísze fokozottabb munkálkodásra fog bennünket ösztönözni, mert méltóvá akarjuk tenni magunkat a környezet nagyszerűségéhez. A hosszú nyári szünet után ismét elfoglaljuk helyünket a tudományok, szépmüvészetek és irodalom asztalánál, s hirdetjük lelkünk meggyőző erejével a szépet, a jót, az igazat, melyeket mindenkora törhetetlen, meg nem alkuvó hazafiság tüze éleszt bennünk! Hogy termékeny talajra találunk-e munkásságunk magvainak elvetése közben ? azt mi sohase kérdezzük! Mert, ha százból csak egyet sikerül eszméinknek meghódítani, — már elértük célunkat, s a győzelem biztos reményével haladhatunk előre. Nyári szünetünket - sajnos - több fontos ok miatt nem használhattuk fel gyümölcsözően; hogy csak egyet említsek föl: anyagi helyzetünk tartózkodásra int! Alapszabályaink értelmében — melyek már hónapok óta a magas minisztérium előtt feküsznek, — anyagi támogatást nem kérünk senkitől! A mai társadalmi viszonyok úgy is olyanok, hogy az adakozások tekintetében bizonyos túlterheltség mutatkozik. Miért álljunk még mi is a kéregetők sorába, kik eszményi harcra szövetkeztünk ? De ezen álláspontunk nem zárja ki a jószivből jövő adományok elfogadását ! Ha város, egyesek, magánosok, testületek nemes célú társaságunkat anyagi támogatásában részesítenék, — azt mi a hála legnagyobb érzésével fogadnánk! Társaságunk utolsó ülése óta egy kegye- letes emlékünnepélyen vett részt, — értem a Schönherr Gyula emléktábla leleplezését, - mely alkalommal az elnökség - utólagos jóváhagyás reményében, — egy koszorút is helyezett a leleplezett emléktáblára. A gyászos események, melyek Társaságunkat már megalakulása óta sűrűn kisérték, — újabban ismét fölmerültek, s mindnyájunk lelkét lesújtották. Nagytehetségü társunk: Gurnesevits Lajos távozott el egy jobb világba, nagy űrt hagyva maga után. Emlékét kegyelettel fogjuk megőrizni. — Pár hét előtt temettük el azt a nőt, ki a mi szellemi vezérünknek élettársa volt egy hosszú életen, s ki most maga is oda tért a koltói hantok alá. Társaságunk mély kegyelettel vett részt mindkét gyásszertartáson, s koszorút helyezett az elhunyt ravatalára. Belső életünkben két fontos változás fordult elő: alelnökünk, a jeles festőművész Iványi- Grünwald Béla körünkből végleg eltávozván, - szóval bejelentette állásáról való lemondását. Midőn Társaságunk mély sajnálattal tudomásul veszi e lemondást, azon óhajának ad kifejezést, hegy jeles tagtársunk továbbra is Társaságunk működő tagja maradjon, s a távolból is kösse hozzánk az a szeretet, mely első pillanattól meg volt az ő lelkében irántunk. Társaságunk az alelnöki állásra a közgyűlésnek Réti István — Azt csak azért mondta, mert tudta, hogy téged nem szabad hogy más vegyen el, csak én. — De vájjon te nem vagy rossz ember ? — Nem vagyok rossz ! — Hát akkor te nem vagy ember ? — Nem vagyok rossz és mégis ember vagyok! — Igen de anyám azt mondta, hogy minden ember rossz és hogy kerüljem őket, mint a tüzet ! — Hát ki a te anyád ? — Nem tudom. Az, aki aranyszálakat fon ! — Aranyszálakat fon ? De miért ? — A menyasszonyok számárai Az én esküvőm alkalmával én nem fogok menyasszonyi fátyolt tenni fel! Mondá Álba szinte megijedve a gondolattól is. — De az nem lehet, hogy fel ne tedd, mondá Porfiriusz, nagyon sok mende-mondára adna okot. De már itthon vagyunk, lépjünk be és beszélj szeretettel anyámhoz. — Vén és ^csúnya a te anyád? — Nem ! 0 nagyon szép asszony ! A palota udvarán leszálltak a lóról és egy nagy terembe léptek be. - Ott bent ült egy magas és méltóságos megjelenésű asszony körülvéve egy sereg fiatal leánytól. A magas asz- szony szép selyemszálakat font. Mindnyájan felálltak és csodálkozással vegyes örömmel fogadták a belépő fiatal párt. — íme anyám, szólt Porfiriusz, a kedves leányod, aki az én drága menyasszonyom. Közel az éghez leltem fel őt, talán az égből szállt le és nem is földi lény! — Oh te szép és csodálatos asszony! szólt Álba és a a királyné lábaihoz borult, de ez felemelte és megcsókolta őt. — Te is fonsz, de szebben, mint anyám, mert ez a fonal puha mint a hópehely és mint a virágok szirmai. — És mit fon anyád ? — Ah ! Ő csak aranyszálakat fon. És az a fonal olyan durva és gyűlölt nekem. — Arany ! kiálták mosolyogva a teremben levő leányok mind, mert nem tudták elhinni a leány szavait. — Hát te tudsz aranyból szálakat fonni ? — Tudok, de én nem akarok ! — Hát miért nem ? A leány egy csep híja, hogy ki nem ejté a szót, hogy anyja mennyi átkot rak minden arany szálra, melyből az aranyos menyasszonyi fátyolok készülnek, de hallgatott, mert félt hogy ez a sok leány rossz szemmel fog rá nézni, ha megtudják, hogy minden menyasszonyi fátyolban egy pár olyan aranyszál is van, mely szerencsétlenséget hoz a házhoz. — Hát a szép drágagyöngyöket hol vetted ? — Barátaim hozták. Óhajtjátok ? Nektek adom ! Sok ilyen játékszerem van odahaza. És levevé nyakáról a smaragdokat és minden leánynak adott egyet-egyet belőlük. — Hát oly gazdagok a barátaid ? Kérdé a királyné. — Nem tudom mi az: gazdagnak lenni ! Ők felhozzák ezeket a hegy mélyéből és ha nem hoznak eleget, anyám megfenyíti őket! Ekkor elborult a királyné arca és félre hiván fiát, mondá neki, hogy ez a leány senki más mint a vén boszorkánynak, az asszonyvár tulajdonosának a leánya. „Azonnal vidd vissza, a honnan hoztad, mert ez a lány még nagy szerencsétlenséget fog hozni ránk.
