Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-13 / 11. szám
2 Nagytoányai Hírlap 1910. március 13. házi szükséglet. De, ha a papokat az állam fizeti, mi lesz a fizetésük alapjául szolgáló egyházi vagyonnal ? Más nem lehet, mint hogy e vagyont az állam veszi át. Mert a törvény olyan értelmezése, hogy az állam az egyházi szükségeket fedezi, e mellett az eddig fedezetül szolgáló vagyont is ott hagyja az egyháznál, mint haszonélvezőnél: merőben abszurdum. A törvény egyedül helyes értelmezése e szerint ez volna: Az egyházi és iskolai szükségletek alapjául szolgáló jelenlegi javadalmak bevonása, illetve állami kezelésbe vétele mellett, az egyházi és iskolai szükségleteket az állam fedezi. Ugyde az állam jogosan csak olyan vagyont vehet vissza, amely tőle származott. Vannak, akik az állami eredetű vagyonok visszavételének a jogosultságát is kétségbe vonják; de már azt senki sem tagadja, hogy a nem állami eredetű egyházi javak elvétele minden jog ellenére^ elkövetett cselekedet volna. És itt értünk el ahoz a ponthoz, hol a magyar haza katholikus és protestáns vallásu polgárai hajlandók egymással szembe állani. Közönséges, noha eléggé hibás nézet, hogy a szekularizációt a protestánsok sürgetik, mert ebből ők hasznot húznának, mig a katolikusok kárt vallanának általa. Ennek az agitációra alkalmas, de merőben alaptalan felfogásnak az a háttere, hogy mig a katholikus egyházak (róm. és gör. kath.) óriási mennyiségű állami eredetű vagyon haszonélvezői: addig a protestáns egyházaknál alig találunk állami eredetű vagyont. Igaz tehát, hogy a szekularizációval a katholikus egyház, helyesebben a dús javadalmakat élvező főpapság veszítene ; mert nem valószínű, hogy az állam a szekularizáció ellenében egy-egy püspöknek százezrekre menő fizetést adna; ámde az is bizonyos, hogy a református vagy luteránus egyház, vagy mondjuk : a protestáns papság sem kapná ajándékba az államtól a szekularizált egyházi javakat, sőt inkább az államnak volna arra gondja, hogy egy fillérrel se adjon ki többet az állampénztárból, mint amennyi a protestánsokat igazság szerint megilleti. Tovább megyek. A protestáns egyházaknak egyáltalában nem áll érdekökben az 1848. XX. t.-c. 3. §-ának szószerint való végrehajtása. Mert nagyon is tisztában vannak vele, hogy ha minden egyházi szükségletüket az állam fedezné, cserébe áldozatul kívánná önkormányzati jogukat, autonómiájukat, amelyről pedig nincs az a kincs, amiért lemondanának. Azért egyeztek bele az idézett t.-c. oly értelmű fokozatos végrehajtási módjába, hogy az állam a szegény protestáns lelkészek fizetését csak kiegészítse (valljuk meg, felháborítóan csekély összegre) s az egyházi adóteher csökkentésére — egy bizonyos mértéken felül - segélyt nyújtson. Kiknek áll tehát érdekökben a szekularizáció ? Azoknak, akik nyernének általa. S kik ezek ? Az állam és a nép. Ezt mondják, ezt hirdetik, ezt bizonyítják a szekularizáció hívei. Messze vezetne annak az igazolása, hogy az államnak joga van visszavenni azokat a vagyonokat, melyeket az egyháznak századok folyamán rendelkezésére bocsátott, nem pusztán papi fizetésül, hanem e mellett főként népnevelési, humanitárius intézmények fentartására és katonaállitási kötelezettség fejében. Rendre kimutatják ezt a kérdéssel történeti alapon foglalkozó szociológusok, valamint igazolják azt a különben köztudomású tényt is, hogy az egyház különböző kötelezettségei egymásután az államra hárultak át, mig az ezek fejében adott javadalmak megmaradtak az egyháznál, jórészt főpapi fizetésül. Kimutatják, hivatalos adatok alapján, hogy a római és görög katholikus főpapság és egyház birtokában majdnem 2 millió hold föld van mintegy 11/2 milliárd korona értékben s ez az évenkint legkevesebb 80 millió koronát jövedelmező vagyon mintegy 12 ezer egyházi személy eltartására szolgál, ami átlag fejenként évi 7000 K jövedelmet jelent, mig az egész ország jövedelme évenként csak 3200 millió s ebből egy keresőre 500 K se jut (dr. Ágoston Péter: A szekularizáció 9. 1.) Szó sincs róla, csábitó az államra nézve a gondolat, hogy ezt a rengeteg vagyont talán harmad- vagy negyedrésznyi kárpótlás ellenében megváltsa; még csábítóbb a népre nézve, hogy az a tömérdek föld felaprózva, kisbirtokosként az ő kezébe jusson. Talán a szekularizáció szempillantás alatt megállítaná az újvilág felé hömpölygő magyar népáradatot, amelyet kétségtelenül nem a bőség hajt idegen világrészbe. Társadalmi megújhodást, gazdasági föllendülést, egy jobb kor kezdetét jelentené a szekularizáció erre a szegény országra nézve ... Ilyenformán festik a jövőt azok, akik minden nyomorúság forrásául a rengeteg kötött birtokot s minden társadalmi baj orvosságául a szekularizációt tekintik. Érveiket részletesen fölsorolni, avagy velők vitatkozni nem lehet föladatunk. Akit a kérdés érdekel, bőséges tájékozást szerezhet az idevonatkozó s ma már éppen nem szegényes irodalomból. Nem lehet azonban közönyös előttünk az a kérdés, vájjon számithatnak-e diadalra a közel jövőben a szekularizáció hivei ? A nélkül, hogy jóslatokba kívánnánk bocsátkozni, lehetetlen szemet hunynunk nyilvánvaló tények, a külföldön, jelesül Franciaországban végbement események fölött. A francia állam még a XVIII. században szekularizált; száz éven át fizette papjait a Rómával kötött egyesség alapján, bizony, elég szűk marokkal. Nehány évvel ezelőtt pedig beszüntette az egyházi személyeknek ezt a csekély járandóságát is, úgy, hogy ma a negyven millió katholikus hivő (a protestánsokról nem is szólok, mert ezek száma egy millió sincsen) lelki gondozása, hitbeli ügye az államnak egy fillérjébe se kerül. Pedig Franciaország a világ leggazdagabb állama! Önkénytelenül eszünkbe jut itt az Ur Jézus ama mondása: Ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz lan? (Luk. 23,31.) A magyar állam óriási terhei, az évről-évre szaporodó államadósság, az évi költségvetés rohamosan emelkedő tételei nem hozzák-e pár évtized, talán néhány év múlva abba a helyzetbe a magyar kormányt, hogy - ha már kimerült minden adóforrás s az adófizető nép éppen a állam létérdekében jobban meg nem terhelhető, — kinyújtsa kezét az egyházi javak után, amelyeknek átvétele, megváltása, ha örökre nem, de egy időre mindenesetre megkönnyebbülést szerezne az államnak? Nem tagadom, én a magam szemével úgy látom, hogy nincs miért sürgetni a szekularizációt és akik azt mielőbb megvalósítva akarják látni: nincs miért türMmetlenkedniök. A szekularizáció jön, mihelyt jönnie kell. Bekövetkezik minden erőfeszítés dacára, nem az érette folytatott agitáció következményeként, hanem egyszerűen azért, mert az államnak szüksége lesz az egyházi vagyonra. Azt gondolom, a legjobb esetben sem lehet tovább húzni-halasztani a szekularizációt annál az időpontnál, mikor a közoktatás ellátása egészen az állam terhét fogja képezni. Mert ma még ezt a kötelességet csak a kisebbik részében teljesiti az állam. Az is kétségtelen, hogy az államosítás folyton terjed, amivel szemben az egyházak iskola- fentartási terhe fokozatosan apad. Amikor aztán az egyházi vagyon már tisztán csak papi fizetésül szolgálna, akkor semmi föl nem tarthatja a szekularizációt. A szekularizáció végrehajtása vagy egyesség alapján, vagy erőszakos utón történhetik. Ha az előbbit idejében meg nem csinálják: kérlelhetetlenül az utóbbi következik be. És akkor hiábavaló minden tiltakozás, nevezhetik azt rablásnak vagy bárminek: az állam kényszerhelyzete mindent igazol. Jól látja, tudja ezt a legközelebbről érdekelt főpapság, melynek egyik tagja, a nagytudományu és szókimondó székesfehérvári püspök csak pár hónappal ezelőtt irta meg valamelyik újságban, hogy miután igy is, úgy is meglesz a szekularizáció, hát maguk a római katholikus püspökök segítsenek megcsinálni; mert mégis kevesebb kárt látnak akkor, ha ők csinálják meg, mint ha mások. Nem tartom valószínűnek, hogy a bölcsen jövőbe látó püspök felhívása egyhamar visszhangra találjon a főpapság körében. Pedig kár. Az állam bizonyára gavallérosabban járna el az előzékeny, mint a renitens egyházzal szemben. Ámbár a végső akkord igy is, úgy is ugyanaz: a szekularizáció után bizonyos ideig, amig t. i. pénzügyi viszonyai engedik, gondoskodik az állam az egyháziakról. Azután jön a szeperáció nálunk is, mint jött a közelmúltban Franciaországban, meg Genfben. Az állam elvett mindent s nem ad többé semmit. Azaz ad; valami értékelhetetlen kincset: a szabadságot. Leveszi gondját az egyházról, megadja neki a jogot, hogy maga gondoskodjék önfentartásáról, maga igazgassa magát, mint bármely más testület, vagy egyesület. Ettől fogva a vallás teljesen magánügy. Senki sem lesz kénytelen melléktekintetekből ragaszkodni ahoz a valláshoz, mely lelkét ki nem elégíti. Egy tisztább, önzetlenebb, igazabb, eszményibb vallásosság kora lesz az. Hogy eljő ez a kor: nem kétséges előttem. Mikor? Nem tudom. Talán évszázadok, az sem lehetetlen, hogy már évtizedek múlva. Ha nézem a példát a művelt nyugaton: látom, hogy annak a nyomában járunk, kell hogy járjunk mi is. Sokban sokkal megelőztek, de lehet, hogy ebben hamarabb utolérjük őket, mintsem gondolnék. Nem folytatom tovább. Nem mondom, hogy nem volna még mondani valóm. De nem szeretnék visszaélni azzal a szives türelemmel, amelylyel megajándékozni kegyesek voltak. Azok, akik hivei a szekularizációnak, megnyugodhatnak abban, hogy az jönni fog, mikor itt lesz az ideje. Erőltetni nincs miért; föltartóztatni majd úgysem lehet. Azoknak pedig, akiket fölháborit a szekularizációnak még csak a gondolata is, hadd áruljam el a titkát, hogy lehetne legalább halasztani a bekövetkeztét. Úgy, hogy ebben a hazában minden család, minden egyén, minden polgár valamivel kevesebbet költsön, mint amennyit keres. Ennek az elvnek következetes betartása nemcsak megelégedés, jólét forrása, hanem igazán hazafias cselekedet is volna. Aki a meggazdagodásnak erre a nem egészen ös- meretlen útjára lép, az a maga részéről a haza jólétét is munkálja. Jómódú nép: szabad, gazdag, boldog ország. Magyarországon nem lesz addig szekularizáció, mig az állam elég gazdag ahoz, hogy nélkülözze az egyházi vagyont. És kérdem, ebből a szempontból ki ne kívánná, hogy vajha minél tovább nélkülözhetné! Diadaluton. Nemzeti szinü nagy plakátok adták köztudomásra a hirt, hogy Dr. Földes Béla udvari tanácsos, választó-kerületünk tudós képviselője beszámolót s egyúttal programmbeszédet tart azon alkalomból, hogy Justh. Gyula, az országos függetlenségi és 48-as párt elnöke agitáci- onális kőrútjában városunkba érkezik. A függetlenségi és 48-as párt megtette a szükséges előkészületeket, hogy a kiváló pártvezért és kíséretét méltó ünnepség keretében fogadja. Szerdán a város lobogódiszt öltött s valóságos nép- vándorlás tódult a vasúti állomáshoz, hol az öt órai vonattal érkeztek meg Justh Gyula, dr. Földes Béla és képviselőtársai, kiket a szorongó néptenger nagy éljenzéssel fogadott. Justh Gyulát, mint városunk díszpolgárát és Földes Bélát, úgy a képviselőket a vasútnál Torday Imre h. polgármester, a párt nevében pedig Dr. Fíiss Gyula főjegyző üdvözölte, mire Justh Gyula és Földes Béla mondtak köszönetét a lelkes fogadtatásért. A vasúttól lovasbandérium vezetésével zeneszó mellett, zászlók alatt vonult be a nagyközönség és hosszú kocsisor ; menetközben a polgárság nemzeti dalokat énekelt. A látvány valóban impozáns és lélekemelő volt. A Rákóci Ferenc-térre érve a közönség, a „Láncos-ház“ előtt megállt, a teret valósággal ellepte, s mindvégig figyelemmel hallgatta az elhangzott beszédeket. Steinfeld Samu házának erkélyéről mondotta el Földes Béla programm- beszédét, melyben a párt törekvéseit ecsetelve részletesen foglalkozott az államjogi és szociális politika minden fontos vonatkozásaival. Utánna Justh Gyula beszélt. Meghatottan köszönte meg a város polgárságának, hogy annak idején diszpolgárává választotta meg s azután áttért beszédének agitáló részére, mely különösen a jövendő választási küzdelem azon eszközeit ölelte fel, melyeket a kormánypárt alkalmazand. Éljenrivalgás között befejezett beszéde után sorra beszéltek a vele érkezett képviselők u. m. Bakonyi Samu a párt alel- nöke, kiváló szónoki temperamentummal, Justh János, Máriássy Mihály nagy lelkesedéssel és mély hazafias érzéssel, Mádi-Kovách János, kinek beszédét a 7 órai harangozás fejeztette be. Ezután Szőke Béla plébános terjesztette elő a párt határozati javaslatát, mely szerint a választó polgárság a kormány iránt bizalmatlansággal viseltetik és dr. Földes Bélát, mint a kerület leendő képviselőjelöltjét teljes erejé-
