Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-20 / 8. szám
TÁRSADALMI ESS SZEPinODALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAi NAGY GÁBOR. Főmunkatársak: Révai Károly, Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi=(Fő>-tér 14. .......... hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —------Tú l a tengeren. Február 19. A napokban jelent meg egy rendkívül érdekes kimutatás a kivándorlás adatairól. A múlt évben — olvassuk a kimutatásban — közel 40000 ember vándorolt ki Magyarországból Fiúmén keresztül a Cunard-társaság hajóin. Ehhez a számhoz még hozzá kell venni azt is, amelyet a Hamburgon és egyéb útirányokon át kivándoroltak kontingense kitesz, sőt, ha hü képet akarunk adni az egész népességi mozgalomról, nem szabad elhanyagolnunk azokat a szintén tekintélyes számú kivándorlókat sem, akik nem Amerikába, hanem más országokba vették útjukat, mint például a székelyek, csángók Romániába stb. Ezek a számok ékesszólóan beszélnek és beszédük egyenesen megdöbbentő. Negyven-ötvenezer ember egy, egyetlenegy évbenlRettenetes vérveszteség.Nemmi,kis ország, de hatalmas államok sem engedhetnék meg maguknak ezt a luxust, hogy fiaikat ezrével engedjék idegenbe. De nem mondhatjuk azt sem, hogy talán tétlenül néznők ezt a szintén elemi erejű csapást. Ankéteztünk róla eleget, gondolkoztunk rajta eleget, megpróbáltunk mindent, elővettük egész tudományunkat és még sem sikerült semmi eredményt elérnünk. Amikor az elnökválasztást megelőző időkban Amerikában erős válságok dúltak az iparban, százezrek siettek haza. És mi abban a boldog illúzióban ringattuk magunkat, hogy ezt a honszerelem tévé, vagy bölcs tevékenységünknek támadt üdvös foganatja. De azután az elnökválasztás izgalmai elmúltak, a válságok elültek — és a hatalmas Cunard- oceánjárói ismét zsúfolásig megterhelve vitték ki véreinket a tengertulra, hogy ott keressék boldogulásukat. A kivándorlás gazdasági tényezők közrehatásának volt az eredménye. Első és legfontosabb tényező ezek sorában természetszerűleg az, hogy odaát Amerikában hasonlíthatatlanul magasabb munkabérek vannak, mint nálunk, ami szegényes és kezdetleges ipari viszonyaink között, a munkás tehát odamegy, ahol többet kereshet. Ezt az egy tényezőt egyelőre nagyon nehezen fogjuk kiküszöbölni tudni, mert tőkeszegény, a fejlődésnek csak a legkezdetén álló ország lévén, lehetetlen versenyeznünk a hatalmas Unió bőségben guruló doháraival. Ellenben lehet és kell is tennünk más téren a kivándorlást elő idéző tényezők hatásának csökkentésére. Ez a tünet tényleg megvan, ezzel számolni kell és okos parcellázási politika segélyével sokat lehet tenni kielégítésére. Szólani kellene a közigazgatás sok helyütt zilált viszonyainak a rendezéséről is, a szociális intézkedések egész soráról, a munka és a munkás nagyobb meg becsüléséről — de hát ezt mind elmondották már elégszer. Az egész mégis azon fordul meg, hogy — szegények vagyunk, nincs pénzünk, nincs iparunk, még a földművelésünk is — agrár ország volnánk! — rendkívül elmaradott állapotban leledezik, — amig anyagilag meg nem erősödünk, addig mit sem tehetünk az ellen, hogy azok a polgáraink, akiket ethikai tekintetek nem kötnek a hazához, könnyű szívvel és a jobb sors alapos reményében lépjék át határainkat. Egy vigasztaló mégis van a dologban és ez, amikor a kivándorlás mérlegét nézzük, nagyon jelentékeny sulylyal esik latba. A kivándorlók ugyanis pénzt hoznak haza, sokat takarítanak meg Amerikában, megszokják a komoly munkát és megteremtik vagyoni jólétüket. Azok a felsőmagyarországi falvak például, ahonnan legtöbben mentek ki, külsőleg nagy átalakuláson mentek át egy idő óta; mindenütt a jólét jelei látszanak, virulnak a kis falvak, emelkedik a kultúra, a vagyo- nosság. Azok, akik kalandos vágygyal vagy a nyomortól űzetve, vándorbotot vettek a kezükbe, nem szakadtak le a nemzet testéről, hanem a messze idegenben is mindig haza gondoltak, gyűjtötték a pénzt családjuknak, szorgalmasan küldözgették haza megtakarított filléreiket és nehéz munkájukban mindenkor az a reményt fakasztó, erőt acélozó ábránd ringott előttük : milyen boldogok lesznek majd otthon, ha visszatérnek, kis pénzükkel megfl Nagybányai Hírlap tárcája. Aranyos porszemek. — Irta: ifj. Kárpáti Endre. — X. Rákóczy fájánál. Igaz is ám ! Az este úgy váltunk el, hogy ma korai lesz' a felkelés, mert nagy kirándulás készül a kisbaráti határba, Rákóczy fájához. Hát akkor csak gyerünk, a tehenes hajt már és ki tudja, várnak is tán ottkün a többiek. Az a többi pedig Kálmán, Eszti és a Bársony. Ok a főalakok ; de magában véve még mindez semmi, ha hiányzik a legfontosabb, amit a nyakba szokás akasztani. Már mint a tarisznya. Enélkül nem egész a magyar. Mivel a szép vidék jól nem lakat, ellenben kopog a szeme az embernek az éhségtő!. Eszerint velünk jön szalonna, kenyér, édespaprikák kíséretében. Azzal bot a kézbe s mehetünk. Még pedig a kis erdő irányában. Az akácoson keresztül hosszabb ugyan az út, de élvezetesebb. Meg az alkalom kedvéért is. Nevezetesen, ahogy kiérünk az utca végén, áthallik a bakterháztól a szignálás. Kong a harangjel; vonat jön. Addigra ott kell lenni a sorompónál, ahol a vasút átszeli az erdőt középen. Siessünk! Már hallani is a duruzsolást. No, épen csak hogy 1 Már itt is van; füstbe, porba takaródzva csattog el orrunk előtt szilajul nekivadulva. Megcsap a szele, melytől fejethajtanak alázatosan a sövény megriadt lombjai. Milyen félelmesen nagyszerű ez a kocsisor! Elnézném akár száz esztendeig, úgy tele vagyok iránta tisztelő bámulattal. A vasutazás lázba hozza a véremet. (Illik meghallgatni, hogy ezen időben vágyam a vasutas-pályához vonzott. Irigy szemmel néztem az indóháznál szaladgáló hordárokat, amint egyik kocsiról a másikra másznak. Később azonban megtudtam, hogy a hordár nem utazik a vonaton, a Szerencseden. Hát akkor elhatároztam, hogy kalauz leszek, mert a kalauz még a mozgó vonatról is leugorhatik és ellenállhatatlan gyönyörrel lyukaszthatom majd a jegyeket a pattogó csiptetővel.) Ezalatt már eltűnt a vonat a kanyarulatnál és felébredtem ábrándozásomból. (Azért is vasutas leszek, majd megmutatom!) És haladtunk a cél felé. Napsütéses dombháton kigyóz az út, lassú emelkedéssel. Két kéz felől magas buzavetés sóhajtoz a simogató szélben, amely csodálatosan kerget mély hullámokat a végnélküli gabnatenger tetején. Akár a megolvadt szin- aranyban. Úgy felvidít ez a gyönyörű, egyforma sárga szin, mintha mázsás tehertől szabadulna a lélek. Kipirul az arc, nyeli a szem a túlságos fényt és követeli az érzés, hogy dalba ömöljön. Rágyújtunk a nótára, kéthangon, Laci szekundál. „Odalenn a Baranyában Az van mostan a szokásban . . . “ A vörös keresztnél azonban hallgassunk el. Pár Miatyánk nem árt. Azt rebesgeti erről a nép, hogy itt volt a ménfői csata. Tehát magyar vérrel öntöztek. A domb alatt ősi csontok por- ladoznak . . . Ezen lehet gondolkozni. De lassan csak ; még nem vagyok a keresztnél. Egyszer furcsán jártunk itt, hadd mondom el sorjában. Mendegéltünk. Ahogy mesziről megláttuk a keresztet, karikákra nyilott a szemünk . . . Ni, mintha egy gyerek állana a feszület alatt és kiterjesztett kezeit ég felé emelné ... Az hát, gyerek . .. Hajladozik előre-hátra, sokszor majdnem a földig leborúl és karjaival felénk integet . . . Elhal a dal az ajkakon . . . Taláncsak nem nekünk mutogat ? Meglehet, hogy valami szerencsétlenül járt ember és segítséget hí. Mert élő alak, annyi bizonyos. Lépésünk tétova. Még mindig ott bókol, rázza karjait. Megmagyarázhatatlan borzadály vesz erőt rajtunk.- Ilyent még soha sem láttam ... Mi lehet az? Jaj, Istenem! Talán a domb alatt fekvő vitéznek jött fel a lelke imádkozni ? . . . Jaj, be különös ; én úgy félek.- Oh, nézz oda ! . . . Nézd! . . . . . . Nincs, semmit se látni. Ebben a percben tűnt el. Nagyot lódúlt és hosszában elterült . . . Mintha jajszót, tompa fohászt hallottam volna . . . Lapunk, mai száma 3 Oldal.
