Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-11 / 50. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI IPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTA1 NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda=bérlete, RákóczU(FŐ)>tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -----------Jó éjszakát! December 10. (S—r.) Olykor valóságos szomorúság fog el, ha arra a sok, részben parlagon heverő, részben pedig nem méltó munkát végző tehetségre gondolok, mely e városban majdnem minden produktiv munka nélkül forgácsolódik szét, sekélye- sedik el az aktualitásban, a helyi érdekek kielégítésében, — vagy ami még rosszabb, a tétlenség laboratóriumában ég el olcsó szellemeskedés alakjában. Valósággal fáj a szivem, ha arra gondolok, hogy a jelen semmi biztatást nem nyújt a jövőre nézve, mert a jelen sivár, tétlen, munkakedv nélkül való, holott a föltétlenül szebb jövő a hivatott erők főiszabadulása és tevékenysége nyomán mathematikai pontossággal következnék be. Ennek a városnak három hetilapja van, bizonyítva azt, hogy a publikum megbirja mindahármat, bizonyítva azt, hogy volna tér a versenyre. A végzett munkáért elismerés kell illesse valamennyit. De egyetlen oly lap sincs, mely kellően tudná repraesentálni a ma nem teljes effektussal működő erőket, egyetlen oly lap sincs, mely számotadva a ma részben tétlenül heverő tehetségekről, felül tudna emelkedni teljesen, minden izében, alakjában épp úgy, mint változatos tartalmában a helyi érdekek nívóján; mely országos érdekű, részben művészi vonatkozásaival országos érdeklődést lenne képes a maga számára biztosítani, a városból valóságos szellemi gócpontot alkotva, melyet nem csupán szerencsésen szép fekvése, de intelligenciája, nemesűlt ízlése is méltóvá tenne a megnemesitő szerepre, kiszámíthatatlan előnyére Nagybányának és közönségének. Az erők koncentrálása helyett erőfor- gácsojást látok, nivóemelés helyett mara- diságot, egy jól szerkesztett, elsőrangú tartalmú lap nyomán beálló fiatalosan lüktető élet helyett nyugalmat, elégedettséget, alvást konstatálok. Nem vágyódik, - legalább látszólag — senki arra, hogy e város a nagy szellemi versenyben előkelő helyet foglaljon el, senkinek nem ambíciója az, hogy a publikum intelligenciájának, a város fejlődési képességének elismerést szerezzen. A szemrehányások folytán kényelmesen mutatunk pár érdemünkön kívül ] álló tényre s azt hisszük, hogy az előkelőség már biztosítva is van ezáltal számunkra. S a vágy, mely nehány lélekben szunnyad egy egészségesebb alapokon nyugvó, egységesebb, nem előítéletes társadalmat alakítani, mely társadalom kifejlődésének egyik alapföltétele volna az említett dolog: - vágy marad — úgy látszik — továbbra is, marad minden a statusquóban; a kávéházak billiárd asztalai s a vendéglők fehér asztalai mellett pedig olcsó rakétákként villannak föl s alusznak ki a nagy, az alkotásra, a a munkára hivatott erők és tehetségek forgácsszikrái. Ez, ilyen a jelennek a képe. Ezt mi mindannyian látjuk. S nincs oly fiatal lelkű intelligens egyén, ki ne vágyódnék nem csupán lokálpatriotizmusból, de magasabb szempontok buzdítása folytán is az egészségesebb, a sokkal reálisabb állapot után. S mégsem történik semmi. Zúgolódás van csupán anélkül, hogy megszüntetnék az arra késztető okokkat; becsmérlés, kicsinylés a komoly munkálkodás helyett. A nagy érdekek pedig alusznak továbbra is, mint ahogyan valamennyien alszunk, megelégedve azzal, ami van s nem törekedve azután, ami reálisan lehetne. Miért van minden igy? Miért van a nagy nyugalom mely nemcsak az elégedettség szimptomája, de egyszersmin'd a a halálé is? Faji fogyatkozás szüli e neg- ligenciát, vagy egy nagy kiábrándulás, mely a múltak hatalmas erőfeszitéseinek kudarcát követi? Mi számol be e nagy erőfeszítésekről, hol a kudarc, —mi okozta azt? A nagy vereség csak megbéníthatja a munkakedvet, de meg nem ölheti. Tehát faji fogyatkozás. Magyarok vagyunk. Aludjunk tovább. Jó éjszakát! R Nagybányai Hírlap tárcája. félben. Kalitka a bolton iv alatt, Lakója a nyárról itt maradt. Ablakomra a hó odahull, Nézi szegény, szótlan, szompruu. Nézi szegény, hosszan, mereven. Idegen világ ez, idegen! Dalba fogna, de ena/c hibámul. 8 elijed a saját dulátúl. — Édes kis didergő madarain, Gazdádnak is ez a baja van. Álmodozzunk, gyere, a nyárról, Más, melegebb, tisztább világról. Szabolcska Mihály. Strófák a téli tárlatról. Most már vasárnap meg csütörtökön vígan harsognak a budapesti Műcsarnokban a honvédzenekar trombitái; a képeket már mindenki látta, mindenki olvasott róluk, már szinte vieux jeu az egész téli tárlat. A rohanó szezon újabb szenzációkat hozott: a Nemzeti Szalon kiállítását, az Ellenszalont és más egyebet. De ezek az uj szenzációk mintha oda volnának nőve a téli tárlathoz: a Művészházba az innen kiszorult képek kerültek, a Nemzeti Szalon anyaga pedig szintén nagyon rokon ezekkel a képekkel. Tulajdonképpen mind a három kiállításnak egy az anyaga: az egész magyar pikturának egy évi termése ; az egyes kiállítások karakterét és nívóját az determinálja, hogy az illetékes tényezők miképpen választanak ebből az anyagból. Beszéltünk már mind a három kiállításról külön-kiilön, most, hogy mind a hármat szemügyre vesszük, csak újból konstatálhatjuk, hogy a Műcsarnok tette a legrosszabb választást. Mikor ezt a tényt annak idején először vettük észre, még nem tudtuk, hogy mi az oka. Most azonban az események j igazolták, hogy a Műcsarnok tudatosan maradt konzervatív szemben a Nemzeti Szalon objektivitásával és a Művészház modern szellemével. S hogyha emellett tekintetbe vesszük azokat az újsághíreket, amelyeket a keblében dúló válságról olvastunk, akkor önkéntelenül is arra a gondolatra kell jutnunk, hogy minden maradiság előbb-utóbb önmagát teszi tönkre. Előbb elvész az értéke, azután pedig veszélyek fenyegetik a puszta létezését is. De addig, amig egészen a tönk szélére nem jutott, nagyon tartja magát. Sőt! vissza is vág és ahol teheti, nagyokat karmól azokon, akiktől a pozícióját félti. Ez utóvégre a legbiztosabb módszer: támadni azokat, akiktől félünk. Nevetségessé tenni, lekicsinyelni az ellenfelet, hogy ilyenképpen kevésbbé tűnjék fel a saját gyönge- ségük. Banális dolog, de szükségképpen felemlítendő itt az az igazság, hegy senki sincsen hiba nélkül és mindenkinél akad egy kis bizonytalanság, valami tökéletlenség, amelybe bele lehet kapaszkodni. A modern piktura pedig amilyen gyorsan, rohamos tempóban futota meg idáig az útját, nem ért rá arra, hogy csiszolt készségbe öltözzék s a maga legkifogástalanabb alakjában szálljon szembe az ellenfeleivel. Nagyon is nagyszabású, nagyon is vague, nagyon is rendszertelen. Éppen a küzdelem, amelyben pedig erre a biztosságra szüksége volna, nem engedte, hogy megszerezze ezt a biztosságot. - Csak sok, nagy értéket dobott a világba, de ezek az értékek egyáltalában nem megállapodottak és ez által nagyon sok rést enged azoknak a dárdáknak, amelyek a rosszhiszeműség közében igyekeznek hozzája férkőzni. A rosszhiszeműség itt is, ott is beléje kapaszkodik és mi sem könnyebb, mint annak a látszatnak a megszerzése, mintha ez a cselekedete jogos, az esztétika szempontjából indokolt, sőt esetleg még hasznos is lenne. Csak jelszavakat kell kidobnia világba, amelyek lehetőleg gúnyos reflexet vessenek a modernségre. Igen könnyű kijelenteni, hogy minden hangulatfestés ostobaság és csak az erőtlenség takarója. Igen könnyű kijelenteni azt is, hogy a modern piktorok tudatlanok és éppen a tudatlanságuk mentésére találták ki az egész modernséget. Mindez igen könnyű abban a pillanatban, amikor laikusokkal van az embernek dolga, akit nem tudják, hogy a hangulat festés és a modernség sokkal nehezebb, Lapuulx. mai száma ÍO oldal.
