Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-06 / 45. szám
N agy toányal XZlrlap 1910. november 6. egész múltjával; s eközben fedezte fel azt, amit prológusában adott: Egy darabkát a város kultúrtörténetéből. A megjelenő Géniusz, az Ur küldöttjének, a költő nem azt tűzte ki feladatául, hogy igézze meg s csókolja homlokon kiválasztottját stb., mint már az szokás. Nem! Révai Géniusza megjelenik köztünk és csodásán látja, hallja, bármerre néz és figyel, hogy itt egy darabka fényes kultúrát talált. Hogy itt a periférián tiszta szivü magyar áll őrt. S hogy itt fészkel a szivet, lelket nemesitő művészet szinte minden vállfájával. Legyen az költészet, zene vagy . festészet. A bányásznép maga is természeténél és hivatásánál fogva közelebb áll a bohémség világához, mint bármi más nép. A Géniuszt megszállja az ihlet és történelmi sorrendben fedezi fel egymást követve azokat a momentumokat és tárgyakat, a melyekkel városunk vonatkozásban áll. Megigéztetve vegyül ő is a nép közé, hogy vele érezzen és fohászkodjék az Úrhoz segedelemért. A fenséges prológus, melynek minden szava, sora egyenesen a hallgató szivébe lopódzik és könnyeket csal szeméből, dicsérve alkotó mesterét, nemcsak minket, hanem a színművészeket is meghatotta a maga eredeti, szívhez szóló szépségével. A színház ideális karnagyát pedig inspirálta a gyönyörű kisérő zene megírásához gondoskodva az által arról, hogy a nehezebben meghódoló szivek is rabul essenek. így történt azután az, hogy a prológus alatt nemcsak a hölgyek illatos csipkekendője tűnt fel, hanem a férfiszivek is addig- addig férfiaskodtak, mig végre az első könnycsepp utat tört magának, s ezzel oda volt minden férfiasság, mert rabjává lett ő is áruló lelkének. Mindkét ünnepelt szerzőnek városunk közönsége a város színével szallagozott babérkoszorúval, a két előadó művésznőnek pedig díszes virágcsokorral kedveskedett. A prológus után következett a hosszabb idejű szünet. Azután kezdetét vette az ünnepi előadás utolsó pontja: Színre került Bakó László, a Nemzeti Színház művész tagjával és Tompa Kálmán a jelenleg Budapesten időző soproni színtársulat jeles művészének felléptével a legnagyobb magyar tragédia: Bálik-Bán. Katona József örökéletü szomorujátéka. Ezen alkalommal a színtársulat drámai személyzetét láttuk. A darabot Ungvári Mór, a színtársulat főrendezője rendezte s ha figyelembe vesszük, hogy mennyi technikai akadályokkal kellett megküzdenie kisded színpadunkon, tisztába jöhetünk azzal, hogy Ungvári milyen mérvii rendezőképességgel bir, hogy a nehéz darabot mégis oly szép eredménnyel tudta beállítani. Bakó László Bánkjáról kevés mondanivalónk van, úgyszintén Tompa Kálmánról, a poéta-szinész Peturjáról sem szólhatunk. Az ő művészi kvalitásuk eleve kizárt minden kritikát s biztosított bennünket, hogy oly kiváló két alakítás élvezetében lesz részünk, hogy méltán hálásak lehetünk művészetükért. Benes Ilonkát láttuk már máskor is Gertrudisz szerepébe. Akkor is, most is kiemelkedett fejedelmi alakjával a rendes sorból s igen szépen igyekezett és sikerült is művészi feladatának megfelelni. Uj volt előttünk J. Széli Erzsi, ki Melinda szerepében mutatkozott be jelesül. Jó volt még Sugár Gyula, Ottó, merá- niai herceg, valamint Földes Mihály, a nehéz és hálátlan Biberach szerepében. Ungvári Mór ez alkalommal Tiborc szerepét vállalta magára és ezt oly fényesen oldotta meg, hogy mindnyájunkat magával ragadott régismert művészetével. Ungvárit már annyira megszoktuk és megszerettük körünkben, hogy nélküle Nagybányán színtársulatot szinte el sem képzelhetünk. A többi szereplők is egytől-egyig nemes becs- vágygyal igyekeztek megfelelni feladatuknak. Reméljük, hogy Nagybánya nagyigényü közönségét mind jobban és jobban igyekezni fognak kielégíteni kellő színvonalon mozgó munkájokkal. Nem volt célom kritikát gyakorolni, ez korai dolog lenne, hiszen alig ismerjük egymást. Inkább csak üdvözölni kívánom Thália nemes apostolait. Tehát Isten hozta Önöket körünkbe, érezzék jól magukat nálunk és igyekezzenek bennünket továbbra is jó szinházbajáró közönségnek megtartani. Mert ez csak az Önök művészetétől fog függeni. Mi pedig boldogok leszünk, ha elismerésünkkel adózhatunk nemes törekvésükért. st . . . . Falusi időjósok.- Irta: Rigler Gusztáv egyetemi tanár. Az elmúlt nyár egyik tapasztalatát szeretném elmondani, és ahhoz nehány megjegyzést fűzni. Hozzájárulni óhajtanék cikkemmel egy előttem egészségesnek látszó mozgalom megindításához. Több év óta a Balaton somogyi partján töltöm a nyarat családommal együtt. Az a föl- séges hatás, amit a „magyar tenger“ gyermekeim egészségére gyakorolt, 2 év előtt arra ösztökélt, hogy biztosítsak családomnak egy darab Balatonpartot. A Fonyódtól délnyugatra húzódó fenyvesben (Balatonfenyves) telepedtem meg. Az erdőtől a vízpartig terjedő homokba szőlőt ültettem, ápolására vincellért alkalmaztam. Együttlétünk első napjaiban az én fonyódi emberem szörnyen igyekezett nekem imponálni a többi között időjósló tehetségével is. Különösen a nagyobb munkák kezdetén ragyogtatta ebbeli tehetségét. Ha megkérdeztem, miért nem fog már a kapáláshoz, ez volt a felelet: „Tessék megnézni a Badacsonyt. Pipál. Ilyenkor nálunk nem érvényes a kapálás.“ Ha pedig figyelmeztettem, hogy a leveleken holmi gyanús fehér foltok mutatkoznak, és a permetezés szükségességét hangoztattam, ez volt a felelet: „Kétszer már permeteztem ; a Badacsony is pipál; ilyenkor nem érvényes a permetezés“ ! Ez a tavaly nyáron történt. A vincellérem persze honnan tudta volna, hogy akad a világon magamfajta orvos-profe- szor, aki rég foglalkozik az időjárás megfigyelésével, sőt a jósláshoz is ért egy keveset. Az előrelátható eredmény az idei nedves tavaszt követő nyáron volt : nekem tetemes ; kár, a vincellérnek pedig — kiakolbolitás. Rájöttem már a múlt nyáron, hogy a Badacsony pipázása, meg a vincellér nem kapálása és a permetezés között az összefüggés nem a természet törvényei után igazodik. Már akkor elhatároztam, hogy az idei nyáron próbára fölállítok a telkemen egy kis meteorológiai állomást, hogy lássam, vájjon a vincelléremnek, vagy a tudományos eszközöknek van-e hát igazuk? Egyik szomszédos, hatalmas szőlőtelep szakiskolát végzett kezelője állott mellém. És miért ? Azért, mert vasárnap délutánonként engem meglátogatva, kezdett érdeklődni az én eszközeim iránt. Elkérdezgette, melyik mire való. Megkérdezte, hogy a masinák alapján milyen időt jósolok hétfőre. Igaz, hogy kezdetben mosolygott a jövendöléseimen. De úgy augusztusban már a dicsérgetéshez is hozzáfogott. Megkérdezte tőlem, hogy csak az ilyen drága masinákkal lehet-e az időt megjósolni. Mikor megnyugtattam, hogy lehet bizony olcsóbbakkal is, csak a megfigyelésre kell több idő és fáradság, egészen boldog volt. Ha pénze kerül — mondotta — a maga költségén is beszerzi ezeket a gépeket, mert látja, hogy neki is haladnia kell. Az ő segítségével jutottam a második vincelléremhez, aki nem csak sokkal intelligensebb volt az előbbinél, hanem arra is alkalmat nyújtott nekem, hogy a magyar kisgazda gondolatvilágába jobban beletekinthessek. Második vincellérem egyik vasárnapi körsétánkon a következőket mesélte : „Élt Fonyódon egy öreg ur, akinek szintén voltak dyen időtjosló gépei. Csak másformák, kisebbek voltak. Ez az öreg ur sohasem akkor kapáltatott és permeteztetett, amikor mi, fonyódiak. Láttuk lassankint, hogy jobban jár, mint mi. Szőlője szebb, bővebben terem, mint a miénk. A peronoszpora és más csapás nem bántja annyira az övét, mint a miénket. Utóbb nehányan reászoktunk és megkérdeztük, hogy kapáljunk-e, permetezzünk-e? 0 csak megnézte a gépeit és megmondotta mit tegyünk. Tanácsai beváltottak. Mióta meghalt, árván maradtunk. Az idén a szüretet már augusztus közepén megtartotta a peronoszpora a fonyódi hegyben. Siratjuk az öreg urat!“ Agusztus elejétől egész szomszédságom érdeklődött gépeim jövendölése iránt. Belé- jutottam a megbízható helyi időjósok sorába. Versenyt csináltam a benszülött időjósoknak, és én maradtam a győztes. Nem dicsekvésből mondottam el ezeket, hanem azért, hogy további gondolataim irányát jelezzem. Uj vincelléremnek igaza volt. Fonyódon és Máriatelepen bizony az idén már augusztusban leszűretelt a peronoszpora úgy, hogy alig maradt 20 kilométer hosszú, szőlővel beültetett Balatonparton 1-2 szőlőben rendes termés. De ha néhány, — mégis maradt! Hát miért maradt ? Mert a nehány okos tulajdonos az arra szokásos 2 permetezés helyett az idén 6-szor, sőt 8-szor is permeteztetett! Aki a permetezést jó időben és idején végezte, annak szebb és jobb termése van az idén, mint a tavaly volt. Aki csak permetezett, de nem nézett arra, hogy az idő alkalmas-e erre a munkára, annak már csak fél termése volt. Ennyit mondott a tapasztalat! A fonyódiak meg azt mondogatták: Siratjuk az öreg urat! Világos az összefüggés ! Egyetlen ember, — aki a természetben lejátszódó tüneményeket okosan, a mai segítőeszközökkel megfigyelni és megérteni tudja, — hihetetlen vagyont érő termésnek lehet egy egész vidéken a megmentője! Nyerstermelő állam vagyunk. Vagyonunk, évi jövedelmünk jó része az ilyen „egyetlen okos emberek“ hiánya miatt egyszerűen elpusztul ! Miként lehetne ezen a nagy bajon olcsón és jól segíteni ? Olyan kérdés, — amelyiken érdemes elgondolkozni ! Próbálkozom én is a kérdés megfejtésével. A magyar embernek, — ha nagy dologban megszorul, egyszeriben az eszébe jut az, a mivel egyébkor vajmi nem szívesen foglalkozik : az állam. Mit is csinál az állam ezen a téren ? Könnyű erről meggyőződni. Belétekintünk valamelyik nagyobb fővárosi napilapba és meg van a kérdésre a felelet. Az „Időjárás“ rovatban olvashatjuk a Budapesti M. Kir. Országos Meteorológiai Intézet elég részletesnek látszó jelentését. Ám melyik napra szól-e jelentés ? Hát arra, amelyiken az újság megjelenik. És hol jelenik meg ? Persze Budapesten. Ha Budapest lakosságának a fele csupa gazdából állana, akkor sem volna valami nagy gyakorlati haszna ennek az országos intézeti közleménynek a gazdákra. Hiszen a holnapi munkát a gazdának legkésőbb ma este tudni és alkalmazottainak kiadnia kell. Az újságokban olvasható és tudományos szempontokból mindenesetre óriási értékkel biró közleményeknek tehát a gazdák akkor sem vehetnék igazában hasznukat, ha valamennyien Budapesten laknának és innen intézkednének, ami ugyancsak képtelenség. Mi a sorsa már most, mondjuk a bala- tonmelléki, vagy az alföldi, vagy végre az erdélyi gazdának ? A Balaton mellékére délben, az alföldre délután, Erdélybe meg este, sőt másnap reggel érkezik kézhez az a fővárosi újság, a melyikben a mára, illetve a tegnapra szóló 1 időjóslás olvasható. Talán megmosolyogja az olvasó, amit azonnal mondok. Még is elmondom. Hazánk 16,000 körül járó községe közül úgy 3,000-ben van gyógyszertár. Alig van gyógyszertár, ahol az időjárás megfigyelésére j szolgáló eszközök ne volnának. Ha ezek az eszközök sok esetben nem is kifogástalanok, ha a számuk sem mindig teljes, azért azoknak okos emberek még is igen nagy hasznát veszik. Ösmerek nehány nagyobb községet, a hol az intelligensebb férfinép a patikában naponta azért is összejön, hogy megtudja a patikustól, milyen idő lesz holnap. És mondhatom, hogy egy tudományosan képzett gyógyszerész egészen jól beválik időjósnak is nem egy helyes. Igaztalan volnék, ha meg nem emlékezném saját kollégáimról, az orvosokról. Ezeknek a legtöbbjénél is megtaláljuk a kérdéses eszközöket. Sőt nem is valami kevesen közülök hivatalos szakértők is ezen a téren. Értem a fűrdőorvosokat, a kiknek pedig a száma 300 körül jár. Tudom azonban azt is, hogy az orvosoknak ez a szereplése manapság már alig van meg. Lejárt a régebbi kor „doktor bácsijainak“ szép ideje. A mai orvos megszűnt a vidék
