Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-30 / 44. szám
III. évfolyam. ^Nagybánya, 1910. október hó 30. 44. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dp. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tar 14. 1 hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ Minden bajok oka. Október 28. Az ó testamentumnak van egy állatja, a bűnbak, amelyre Isten kiválasztott népe rákent minden minden bűnt, minden gonoszságot és mikor a szertartásnak vége volt, ezt a terhelt állatot kiűzték a pusztába, hogy vesszen éhen és szomjan, de egyúttal vesztébe, pusztulásba vigye magával mindazon bűnöket, melyektől mások szabadulni óhajtottak és a hitfelfogás szerint ezzel a procedúrával meg is szabadultak. A Magyarok Istenének a territóriuma alá szépen beférkőzött ez a hitszokás. Ha ebben az országban baj támad a gazdasági téren, minden más kereseti és foglalkozási ág siet az ó testamentumhoz és sürgősen kisajátítja magának a bűnbak elméletet és át is viszi a gyakorlati életbe. Csakhogy nálunk nem a hasított körmü állatot állítják elő, hanem minden bajban, minden kalamitásban megkeresik a mezőgazdaságot és azt cipelik a fórum elé, mintha minden gazdasági baj, minden megélhetési veszedelem a mezőgazdaságból származnék erre az országra. A drágaságért a mezőgazdaságnak kell kiállani a piacra. Jönnek tervek, amelyek talán a jövő kétséges homályába némileg előbbte vihetnék az ipart, ezeknek a megvalósulása kétséges ugyan, de már egészen bizonyos, hogy a mezőgazdaságot vádolják meg, hogy annak az érdekei miatt nem lehet ennek az országnak az ipari termelését nehány huszonnégy óra alatt más dinamikai erők hajtásától függővé tenni. Bajba kerül a közvetítő kereskedelem az oktalan spekulációk miatt gyengülnek a kereskedelmi existenciák a fővárosban és a vidéken ismét csak a mezőgazdaságot teszik felelőssé ezért a „nemzeti pusztulásért“, mert a mezőgazdasági szervezkedés sikerrel ültette be a szövetkezeti eszmét a rugók közé, igelyek az igazi fellendülést mozdíthatják elő. Egyszóval úgy áll a helyzet, hogy ebben az országban soha sehol a gazdasági élet irányításban hiba nem történt, megtette a magáét az ipar, a kereskedelem, a mező- gazdaság pedig, a helyet, hogy a nemzeti gazdasági élet harmóniájában, annak a munkásságában és igy az ország gazdasági és társadalmi emelésében részt vett volna csak a maga önzésének élt, abból táplálkozott és abból L íptl meg úgy, hogy félelmes hatalommá Ion, a mellyel most már nemzeti és hazafias kötelessége megküzdeni mindenkinek, aki ennek az országnak a javát akarja. Hát ennek éppen az ellenkezője áll. A helyzet tulajdonképen a tárgyilagos vizsgálat szempontjából az, hogy a mező- gazdaságon megalapozódott az ipar és ebből fog még sokáig élni a kereskedelem, amint ezt Láncy Leó azzal állapította meg egy régebbi nyilatkozatában, hogy incassó biztonsága annak a rendes folyamata attól függ, hogy milyen a magyar mezőgazdaságnak a fizetőképessége. És a helyett, hogy a Kereskedelmi és Iparkamara elnökének bölcs tanítása szerint minden faktor arra törekednék, hogy a gazda fizetőképessége megőriztessék az ipar és a kereskedelem javára, ádáz ellenségek törnek a gazdára. Ezt az osztáyt, amelynek a lemondása segítette a maga nagy áldozataival a jogtalanokat minden joghoz, ma úgy tekintik, mint egy magát túlélt osztályt, sőt tovább mennek a gazdának a maga tulajdonát az azzal való szabad rendelkezést olybá veszik, mintha az privilégium volna, amelyek segítségével rabolják a gazdák az ipart és kereskedelmet, annak az érvényesülését meggátolják. Ez távolról sincs igy, ha a mostani gazdasági és állami rendben malomkövek közé került kereseti osztály, nemzeti termelési rend, úgy ez a gazdaosztály, amely kénytelen megküzdeni a pénzgazdálkodás minden veszedelmével a nélkül, hogy ez időszerint egyébre támaszkodhatnék, mint a számára létesített vámvédelemre, amelynek a sorompóit az önző érdek nyitogatja minden alkalommal, amikor arra van kilátás, hogy a pillanatnyi és csak igaz kevés existenciára kiterjedő haszna a másoldalon milliomos károsodásokat idézhet elő. A konservativ gazdaosztály, amely ennek a kampánynak a révén mindennap R Magybányai Hírlap tárcája. Óh anyám! . . . (Eminescu.) Óh anyám, én anyám ! Ködéből a múltnak Mintha hányod szólna, ha lombok susognak. Beomlott sírodnak mohos fája felelt Tépik a falombot az őszi zord szelek. Mintha hangod szólna, ha falevél zörög, — Örökké igy van ez s az álmod is örök! Ha meghalok, kis lány, ne gyötörjön bánat, Törj le számomra egy szomorufüz ágat, Ültesd le síromra, mélyen be a földbe, Hadd omoljon reá szemeidnek könye; Idővel megérzem árnyát sírom fölött, — Örök lesz az árnyék s az álmom is örök! De ha együtt halnánk, — igy rendelné sorsom — Ke a temetőbe, mert az setét ódon, - Patak zúgó partján temessenek minket És egy koporsóba tegyék teteminket; Ott leszel örökké az én szivem fölött, — Örök lesz a moraj s az álmunk is örök! Fordította : Urán Lőrinc. A tizenkilencedik kalap.- Irta: Arnold Benett. — Az autó a járdaszélén álldogált. Cheswar- dine ur, aki a hosszú kabátban még a rendesnél is nyurgábbnak tetszett, a járdán jövő-menőket nézdelte. Kicsi asszonykája mereven, mozdulatlanul ült az autóban, mint valami török nő, akikhez sűrű fágyola miatt is hasonlított, mely minden édes szépségét eltakarta arcának. Fölöttébb gyönyörére szolgált, hogy aki csak arra- megy, mind figelmesen végignézi és fölöttébb meg volt elégedve lelke mélyén a kis urával, a Benz-kocsival, és leginkább Felixszel, a csinos soffőrrel, aki benzinért ment ide az autó-üzletbe. Egy hirtelen és végzetes pillantással azt vette észre Cheswardinené, hogy a benzines boltnak divatárus üzlet a szomszédsága. Felállt ültéből és arrafelé vizsgálódott. Két sor kalap volt a kirakatban, mindenikre cédulán az ára. Cheswardinené leszállt, átvágott a népes járdán és a következő percben minden figyelmét a kirakatnak szentelte. A legtöbb kalapra lepittyesztette a száját. De egy . . . egy igen megtetszett. Zöld szalmából volt, két repülő szárnynyal oldalt és itt-ott jó nagy csomó gázcsokorral. Párisi model, megismerte. És hozzá mily mesés olcsó! . . . Csak tiz shilling mindössze. Rajt a cédulán. Pedig a párisi kalapok rendesen három-négy fontnál kezdődnek. Csodálatos! . . . — Szó, ami szó, cukros kis kalap. Ép nekem való. Jól fog illeni! A kocka szemet vetett. Odament a férjéhez s ránézett mosolyogva ártatlanul bájosan. — Adj kölcsön kis kutyám, fél fontot! Ugye, adsz ? Kutyuskájának hívta az urát. És méltán. Mert valóban hasonlított az az ember valami jámbor, hű ebhez, avval a mindig panaszosan bocsánatkérő szemeivel; odaadó, vigyázó tekintetével. De a kutyuska most épen nem volt elragadtatva a megejtően csábos mosolylól, sem a kedvelt díszeimtől. — Csak nem akarsz megint kalapot venni? — kérdezte nvomatékkal. Az aszonyka ajkáról eltűnt a mosoly és összébbhuzta fiatalos, gyönge kis termetét. — Már választottam. — pattant fel nyersen. A csatát elfogadták. Ugyan, mi az az egypár font ilyen gentlemannek aki 24 HP-s Benz-kocsin járhat, francia a soffőrrje, Felix és több hetet tölt utón, dús költekezésben ? Csak nem érdemes pár shillingért csatározni? Az ám, de itt nem krajcáros dolog forgott kockán, hanem tekintélyi kérdés. Nehéz probléma. Verának van már tizennyolc kalapja. És neki még erre is kedve jönne. Ami pedig még inkább súlyosítja, az esetet, tudni való, hogy a mézesheteket élik. Hat napos házasok mindössze és épen hazatérőben volnának Ötvárosba, hol István szerény gyártulajdonos. Lapunlt mai száma ÍO oldal.
