Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-23 / 43. szám
III. évfolyam. Nagybánya, 1910. október hó 23. 43. szám. TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. A KTA&YBÁKTYAI IPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. -------— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Bemutatkozó. Október 22. (S— r.) A Teleki-társaság az uj szálló fényes és intim színházi helyiségében tartotta meg ezidei első felolvasó estélyét. A páholyok publikuma mintha kissé érezte volna, hogy egyik régen alvó jogos igénye kezd kielégülni: művészi keretek között művészit élvezhet. Az estély referense bizonnyal meg fogja találni azokat a színeket, melyekkel majd hűen ecsetelheti az est külső fényét s tartalmát, nívóját. Meg fogja állapítani a bemutatkozóból a folytatást s konstatálhatja egy uj, szebb korszak kezdetét. A vezércikkírónak azonban többet is jelent ez az est, mely sehogysem zsugo- rodhatik össze eseményeivel egyetemben egy referáda szűk keretei közé. Történt ott oly dolog is, mely megérdemli, hogy kissé gondolkozzunk fölötte. Az történt t. i. hogy a Teleki-társaság fölemelkedett hivatása magaslatára, a lélek művelődése mellett a szeretet művelését, ápolását is fölvette programm- jába. Fényes, előkelő publikumot toborzott össze s bemutatta neki azt az embert, ki a szellem fegyverével igyekszik az eddigi ellentétek élét tompítani, — azt az embert vallotta a magáénak, kit félreismert, szűk látókörrel megbírált célja miatt vérei renegátnak bélyegeztek. S ez az ember egy finom, gyönge női lélek költői alkotását ismertetve bizonyítgatta, hogy az irodalmi tér nem ösmer politikát, az irodalom szépségei minden válaszfalat ledöntenek. Azoknak, kik az eddig elmondottak fölött csodálkoznak, megvalljuk, hogy mi is csodálkozunk. Csodálkozunk afölötti t. i., hogy ily természetes, ily önként érthető dolgok még bizonyításra szorulnak. De hogy tényleg arra szorulnak, az események folytán eléggé közismert dolog. Máskép Brá'n Lőrincen kívül Révai és mások nem igyekeznének ezt oly meggyőzően bizonyítgatni. Hisz mindannyian tudjuk, mennyire szét van darabolva Nagybánya társadalma. A diploma-, vallás-, foglalkozás-szülte különbségek mellett ott vannak még a nemzetiségi ellentétek. A magyarok és románok osztálya, kik tűrik, hogy közöttük mesterségesen szítsák az ellentéteket. Kik „renegátnak“ minősitik a náluk felvilágo- sodottabb haladót s vörös posztót látnak a kiegyeztetési törekvésekben. Azok, kiknek a Teleki-társaság legutóbbi ténye, hogy irodalmi körébe egy lelkes magyarbarát románt választott be, s azt szerepeltette, — vörösposztó, a maguk számára vonják le a konsekvenciát. Azoknak, kik oly kiváló előszeretettel kuitiválják a meg nem értés politikáját, - kik náluknál szíikebb látókörű publikumunk előtt naponta szeretnek egy kis mártirozsdit játszani, hisz a nemzeti hős és vértanú nimbuszával élni nem a leg- háládatlanabb foglalkozás, — csak hadd fájjon, hogy ez megtörtént. Nekik ugyan kellemesebb s kifizetőbb lett volna, ha az első fordítási kísérlete miatt agyonkritizált „renegát“ őszinte mea culpával lelkében vonult volna vissza falujába szűk látókörű, agyonijesztgetett embernek. Mennyi szépség, mennyi romantika ment kárba emiatt! Brán Lőrinc s vele együt az egész Teleki-társaság azzal a nyugodt tudattal konstatálhatja a vasárnapi est sikerét, hogy jól mutatkozott be. A publikum megértette őket s szimpátiája egész melegével fogadja törekvéseit. A társaság elnöke pedig bebizonyította, hogy méltó az elnöki székbe. Nemcsak tehetsége, de szive is van hozzá. Gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök Nagybányán. Mint azt már hetekkel előbb ' jeleztük, az erdélyi egyházmegye róm. kath. püspöke, Gróf Majláth Gusztáv Kapnikon végzett bérmautjából csütörtökön délután Nagy- j bányára érkezett, s kíséretével Szőke Béla h. plébánosnál szállott meg. Erdély nagynevű püspöke érdekes ember, kit valláskülönbség nélkül mindenki tisztel és becsül, s ki jótékonyságával sok ezer szegénynek törölte le könnyeit. S e tekintetben nem tesz különbséget a vallásfelekezetek között. Egy formán juttat segélyt a róm. kath., protestáns vagy görög hitűeknek, kik arra rászorultak. Tudunk esetet, midőn egy szegény ev. ref. pap özvegyét és gyermekeit vette oltalmába s hathatósan segélyezte. Valóságos apostol, ki minden útjában áldást visz a R nagybányai Hírlap tárcája. Peles meséiből. — Irta: Carmen Sylva. — Asszonyvára egy magas, kiálló kőszirt a Peles hegyláncolatban, melynek messziről vár- omladékhoz hasonló kinézése van. — Magasabb nálánál a tőle nem messze fekvő Zsepi havas, de az örök hó határa már Asszonyváránál kezdődik. Régen, még a mesék idejében, egy hatalmas vár állott azon a helyen. — Messze ellátszott éjjelenként a vártoronyból a világosság és hallani lehetett valami zakatolást és a megrémült emberek súgva mondták egymásnak, hogy oda fent abban az elátkozott várban megint fonnak! Az, aki éjnek idején egy óriási nagy rokka segítségével font odafönn a várban, nem volt más, mint a vártulajdonos maga, egy ráncos képű vén boszorkány. Törpe hegyi gromok álltak a boszorkány szolgálatára, kik halomra hozták fel neki a hegy mélyéből a töménytelen sok aranyat és más drága köveket. — A boszorkány pedig az aranyból szálakat font, melyek odalent a földön a menyasszonyi fátyolokat ékesítsék. A vén boszorkánynak volt egy nagyon szép leánya. Albának hívták. — Ezt a szép leányt anyja egészen elzárta a világtól hogy teremtett embert ne is lásson — és egész nap nem volt egyéb foglalkozása, mint az anyja által font aranyszálak elhelyezése a földalatti üregekben. Ez az egyhangú foglalkozás, de különösen az a körülmény, hogy anyja minden egyes fonalszálra átkot mondott, a leányt majdnem búskomorságba vitte, különösen mikor rágondolt azokra a szerencsétlen napokra, melyek jönni fognak az átok következtében a boldog menyasz- szonyokra. Egyszer, anyja távollétében, font ő maga egy pár aranyszálat, melyeket megáldott minden földi jóval és boldogsággal. — Ezt megtudta anyja, e vén boszorkány, és kegyetlenül megverte a leányt, a megáldott aranyszálakat pedig összevegyitette a rengeteg sok megátkozott szálak közé. — Anyám ! szólt egyszer anyjának a leány. Hát az emberek mind olyanok, mint te, vagy tán másforma emberek is vannak a világon ? — Lányom, verd ki fejedből e gondolatokat. Tudd meg, hogy az emberek mindnyájan rosszak és ha közéjök mennél, csak rosszat csinálnának neked ! — Igen de most, a napokban majdnem idáig jött fel egy valaki. Szebb volt mint az összes gromok, akik az aranyat hordják fel neked, gyönyörű fürtjei voltak, de nem volt szakálla, mint ezeknek a törpéknek, egy különös, de szép alakú állaton ült, biborszinü köpenyt viselt. — Vájjon nem ember volt ő ? A vén boszorkány szörnyen megrémült és figyelmeztette a leányt, hogy ha az az ocsmány szörnyeteg, akit ő most leirt, mégegyszer arra merészkedik lovagolni, akkor ő,.a boszorkány, úgy eltünteti a földszinéről, hogy soha többé ember nem leli meg a nyomát se ! — Oh anyám ! — szólt a leány — ne tégy ilyen rosszat vele, mert nem tudod, hogy milyen szép !- Ha még egyszer arra az utálatos ,alakra találsz gondolni, a hegy mélyébe zárlak a gromok közé ! A leány még szomorúbb lett mint azelőtt, gondolatai odarepültek a szép lovaghoz és nem tudta megérteni, minek akarja anyja elpusztítani a földszinéről. Kevés idő múlva megint arra járt a szép lovag. - Kiváncsi volt tudni, hogy kié az a vár és ki lakik benne. A lovag királyfi volt és | Porfiriusznak hívták. — Hozzá volt szokva, hogy teljesedjék is, amit óhajt. Azon a napon Álba, a szép leány, legszebb ruháját ölté magára és a legragyogóbb drágakövekből készült nyakéket tette fel, hajába pedig egy vadvirágot tűzött, milyenek ott, a Peles ormán nyílnak. Mikor a lódobogást hallotta, eszébe jutottak anyja fenyegető szavai, azért még a várkapujából kiáltá a lovagnak, hogy ne közeledjen, mert halálfia lesz. Lapunk, mai száma ÍO oldiai.
