Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-09 / 41. szám
rint még sem vasút, de még járható ut sem vezet. A talaj ugyan nagyon termékeny, de előbb, mint fennebb mondottuk, ki kell irtani az ős erdőt, le kell csapolni a mocsarakat, s akkor is kérdés, hogy miként értékesítheti terményeit. Ha az eldorádónak hirdetett földterü- rületre kerül a becsapott szegény ember, mivel technikai segédeszközök nélkül az erdőterülettel semmire sem mehet, azt tanácsolják nekik, hogy mint a földmivelésen kívül egyébhez sem értők, álljanak be valamely ültetvényre gazdamunkásoknak. Itt kezdődik aztán a kálváriajárás. Az ingyenföld reménysége által hazát, otthont vesztett földmivelő nép, gazdasági munkásnak kávé, cukor, gyapot vagy más ültetvényre kerülnek, nyolc-tiz évig dolgoznak ott mint a barmok, anélkül, hogy valamit félretehetnének. Mikor aztán a nehéz munkától az idősebbek letörnek, elgyengülnek, egyszerűen lelketlenül szélnek eresztik őket. S ez az emberbolonditás egyre tart. A német hajóstársaságok, kivándorlási cégek ügynökei elárasztják Európát és hirdetik az előnyösnek látszó ingyen földázerzési feltételeket, természetesen hozzáteszik azt is, hogy Brazíliában, de különösen San Paolo államban milyen könnyű szerrel boldogulhatnak a bevándorlók. Azt hazudják az ügynökök, hogy az ingyen adott földhöz ad az állam állatokat és gazdasági eszközöket; hogy dolgozni sem kell, mert a fehér ember csak hüsöl és felügyel a fekete munkásokra. Hát még akinek egy kis pénze van, az egyszerre egész uradalmat vehet. Sőt még az utazás sem kerül többe Bécsig szóló vasút jegynél, mert onnét ingyen szállítják őket vasúton és hajón, sőt a hajón még el is' látják a kivándorlókat. Ilyen nagyhangú és sokat Ígérő csábításnak, hogy tudna ellentállni a földéhes ember ? Elkótyavetyéli hát mindenét, hogy biztos falat kenyerét a hontalansággal és kodusbottal.cserélje fel. Minden jó érzésű embernek lelkiismereti kötelessége tehát a netalán tudomására jutó ilyen kivándorlásra való csábításokat meghiúsítani és megtorolni. Tanítók ünnepe. Az a törekvés, mely a megyei tanítók jobbjait 1899 óta foglalkoztatta, az utóbbi jó másfél év alatt végre eredményt hozott. A megyei tanítók gyermekei számára fennáll a fiúnevelő intézet, mely 120 gyermeket képes befogadni, s amelyben egyelőre kétharmad részben nem tanítók gyermekei vonták meg magukat s vannak nevelés és gondozás alatt. A megyei tanítók gyermekeinek számára épített palotaszerü épületet hivatalosan e hó 4-én tartott évi közgyűlésében vette át a tanítóegyesület attól az épitőbizottságtól, amelynek vezére, éltető lelke Bodnár György tanfelügyelő volt s az ügynek élén bizonyára ő is marad. Az ünnepi gyűlést Szatmár város városházának dísztermében, a megyéből mintegy 500 összesereglett tanító és sok vendég jelenlétében a tanító és tanitónőképző egyesült énekkara nyitotta meg a hymnus gyönyörű szép előadásával. A hymnus elhangzása után Kólái Lajos veterán tanító, a szatmári állami el. iskolák elnökigazgatója s az egyesületnek 1897. óta elnöke tartotta meg tartalmas megnyitó beszédét, melyben a főispánt, Csaba Adorjánt és elődjét Falussy Árpádot, Boromissza püspököt, a különböző egyházak képviselőit a helyőrségnek tisztjeit, a szomszéd vármegyék kiküldött tanítóit, az összes megjelenteket üdvözölte s arra a házra, melyet a társadalom vezetésével és a kormány hozzájárulásával a tanítóság felépített, a gondviselés áldását kérte. A megnyitó után a főispán, mint a kormánynak és a vallás- és közoktatásügyi minis- ternek képviselője nehány szóval annak a kívánságának ad kifejezést, hogy az uj intézet a magyar állameszmének egészséges gondolkodású embereket képezzen. A főispán szavai után az államtitkárnak s megyéknek s egyeseknek a tanítóegyesülethez küldött sürgönyeit olvasták fel s ezután nehány toldó szóval Rozsos István igazgató tette meg a választmánynak azt a jól megfontolt indítványát, hogy egy tanuló árva ingyen elhelyezésére az egyesület alapítványt létesítsen s addig is mondja ki, hogy 1911-től egy árva elhelyezéséről gondoskodik intézetében. Ezt követőleg Neubauer Elemér, az inter- nátus igazgatója olvasta fel tömören megirt történetét az uj intézetnek. Elmondta, hogy 2 évvel előbb tartott közgyűlésen határozatba ment az az eszme, hogy a lehető legserényebben otthont építsünk a tanulók gyermekei részére. Az eszme megvalósításának élére Bodnár György tanfelügyelő állott, s fáradhatatlan szorgalmából ime fennáll az épület, melyre Szatmár városa Csornai Imre indítványára 25.000 koronát adott, az állam dr. Falussy Árpád kösbenjárására évi 2000 koronát ad, a Széchenyi társulat évi 600 koronát, a gyűjtések és adományok 20.000 koronát hoztak, a megyei törvényhatóság 1000 koronát szavazott meg. Dr. Kelemen Samu az építkezés ügyét nagyban elősegítette azzal, hogy a szatmári kereskedelmi és iparbanknál 160.000 korona kölcsönt folyó-számlára engedélyezett. Mikor pedig már megfelelő alap állott igy rendelkezésre, Kólái Pál zseniális módon tervezte meg az épületet s igy munkájával maradandó emléket állított. Most Bodnár György, mint az épitő-bizott- ság elnöke rövid beszéd kíséretében átadta az egyesületnek az intézetet, melyet Kólái azzal vesz át, hogy az a ház az emberszeretetnek s a derék emberek nevelésének legyen a háza! Bodnár tanfelügyelő tartotta meg emlékbeszédét Halász Ferenc min. tanácsosról. Szép bevezetés után megemiékszik Halász ifjúkoráról, munkásságáról, haladásáról, Szatmár iránt visel- tetet nagy érdeklődéséről s arról, amit Szatmár iskoláinak megteremtésénél tett. Kiemeli, hogy Halász mint verte fáradsággal, küzdelemmel, lankadatlan szorgalommal meg azt az utat melyen a magyar népnek az iskola utján való felemeléséért haladt. A gyönyörű beszéd mély hatást keltett s maradandó tartósabb benyomást váltott ki. Ezt követőleg Székely Árpád beterjesztette az internátusi alapszabályt, az egyesület alapszabályának módosítását s indítványt tett a tagsági díjnak 1911-től kezdve a felemelésére. Ezek elfogadását a pénztáros jelentése s azt az egyesület tiszteletbeli tagjainak választása követte. Ilyenekül megválasztották : Gróf Zichy János minisztert, dr. Borornisza Tibor püspököt, dr. Erőss Lajos püspököt, FafusSy Árpád, Csaba Adorján, Vajay Károly, Ilosvay Aladár, Kőrösmezei/ Henrik min. tanácsost, dr. Kelemen Samut, Madarassy Dezsőt, Kólái Pált. Még a pályamunkák kihirdetése következett, mikor kitűnt, hogy mindkét pályadijjat összesen 100 koronát Buti Vince áll. tanító nyerte. Alelnöknek Székely Árpádot választották meg. A jövő gyűlést Szatmárt tartják meg 2 év múlva. A gyűlést a tanítóképzők dalkara a szózattal zárta be. Gyűlés után az egybegyűltek az uj házat szemlélték meg. Az étkezés és minden igen megragadta a figyelmet, de különösen megragadta az a kézimunka-kiállítás, mely az uj ház társalgójában volt elrendezve, ahol városunkból az iskoláknak kézimunkái, tanítónők eladásra szánt tárgyai, s ahol az a famunka-sorozat, amelyet Alexy Kornél igazgató és a megye domború térképe, amelyet Rozsos igazgató készítettek, feltűntek. Az összes kiállított tárgyak a ház javára eladásra voltak szánva s a vásár folyt javában. Úgy a kiállítás, mint az azt követő hangverseny sokat hozott az egyesület alapjára. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk az egész gyűlésről, valamint a tanítók szép ösz- szetartásáról. A szatmármegyei tanítók s köztük a szatmáriak példaadó szorgalmat tettek arra, hogy a tanító név emelkedjék. A gyűlést közebéd követte, melyen igen sokan vettek részt s az ünneplésben hiány nem volt. Siculus. Nem insinuació. — Irta: Ajtai Nagy Gábor. — Sajnálom, hogy lapunk olvasóit Égly Mihály, a „A agy bánya“ szerkesztője egyenes felhívására még egyszer kell untatnom a városi színház vasfüggönyének hirdetési ügyével. Legjobb volna talán e függönyre azt festeni: Romáé omnia venalia! — Vak gyűlölet őszintén megirt meggyőződésem nyilvánításában nem vezetett s minthogy szigorúan az igazságot Írtam meg, soraimon nincs mit rectifikálnom. Égly Mihály nekem hosszas beszélgetésünk közben, melynek lényege ismét a városi hirdetésügy körül forgott, hogy hátha a 20 koronás arany előtti korszak mégis csak visszaállítható volna, kellő contrast gyanánt azt mondta: „Hát mit szólsz a vasfüggönyhöz?“ Válaszom vz volt: Nem tudok róla, nem voltam itthon a bizottsági ülésen! Mire Égly Mihály odanyilatkozott: „100 koronáért akarják kibérelni!“ -r Minthogy ezen összeget magam is keveseltem, a másnap lezajlott közgyűlésen az árverésen való kiadást indítványoztam. Glavitzky Károly és Jancsovits József még ott a közgyűlésen rosszalták eljárásom, később pedig mindketten hangsúlyozták, hogy kár volt nekem ellenük felszólalni, sőt Glavitzky Károly azt is említette: Megkeserülöm ezt! Ez igy történt. Erre határozottan emlékszem. Égly Mihály másként esküszik, Révész János pedig nekem még előbb jelentette ki, mint Égly Mihálynak, hogy ö nem emlékszik, csak tudja, hogy volt erről is szó köztünk. T. i.: Égly és közöttem. Természetes, hogy itt nehéz a közönségnek objectiv állásponton kitalálni, hisz egyik fél se bizonyított : Kinek van hát igaza ? Magam is szeretnék azok között, talán azok nagy táborában lenni, kik Égly Mihálynak adják az igazat; ám ha magam leszek csak a lelkiismeretemmel, akkor még egyedül is megmaradok annak megbecsült társaságában, mert csakis az igazat irtain meg. Érzem, hogy tárgyilagosabban már nem utasíthatom el- és vissza az engem ért, a régebben Égly Mihály által használni szokott ki- | fejezéssel jelölhető „dühtől tajtékozó expectorá- ciót“ s ezt se azért teszem, mintha a nyilatkozókkal szemben ennek a legkisebb szükségét is érez- ném s bárkinek is „cukorfüstöt“ óhajtanék adni; teszem egyedül azért, mert meggyőződésem szerint a köztevékenységhez szükségelt morált nem aláhúzott sorokban közölt nagyhangú kijelentésekkel, hanem nyílt és egyenes, őszinte magatartással érhetjük el. Mert végre itt is el kell következzék az idők teljessége ! Addig csak dobjanak a kövekkel; ha csak egy kis felesleges kenyerem is volna, követném velük szemben az irás utasítását; akkor talán az előző cikkemben megjelölt, egyedül helyes utón együtt haladhatnánk!
