Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-18 / 38. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A KTAGYBÁNYAI IPAHTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: □ r. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. 1 hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —— Egy terv a jövőből. — Irta : Boromisza Tibor. Feltűnt nekem mostanában, hogy több fővárosi lapban gyakran vezércikkeznek nem politikai dolgokról. Orvendes jelenségnek szeretném ezt konstatálni. Végre lassan rájövünk, hogy szép hazánkban nem minden a politizálás. Sőt rá kell jönnünk, hogy sok minden egyéb előbbre való a politizálásnál! Meddő foglalkozás ez olyan mértékben, mint a hogy nálunk szokásos. Mindent felemésztő molochként fekszik ez egész társadalmi életünkre — kultúránkra. Mondom: örvendjünk — ne rontsa kedvünk azon esetleges föltevés, hogy mindezt a „politikai ugorka szezon“ szülte. Hiszem, hogy nem. Megérlelte a köztudatot a nagy kul- turtalanság! Mert hisz egyébre eddig sem volt jó, minthogy - fönt megcsinálták a politikát diplomata mosolyváltások közben — a vidéken bicskavégre került a dolog, feldúlván minden — még meglévő — társadalmi összetartást! örvendetes volna, ha végre a vidéki „kuruc-magyar“ sem esne csodálkozásba, mikor a „vér“ jegyében született választás után együtt látja pezsgőzni a különböző hitvallás szerint „honszerető atyákat“ ! Örvendetes volna, ha a társadalom végre rájönne, hogy nem minden szent- irás, amit — mondjuk Bömböli Bölön honatya — a jó vidék fülébe kurjant! Társadalmi munkára, kulturaktiókra van égetőbbnél-égetőbb szükségünk! Gazdasági megerősödés, kereskedelem, iparvállalatok kellenek nekünk! Ezekben megvan már minden földi jó — ami után oly igen-nagyon régen folyik a meddő politizálás. Afölött már sokszor esett szó, hogy a főváros mindent magába ölelő centralizálása megöli a vidéki városok fejlődését. Nézetem szerint ezen tény csak igen kis részben gyökeredzik abban, hogy nem volt erőnk a rohamos fejlődéssel lépést tartani — arányban a fővárossal! Fő oka igen is az, hogy a vidéki városokban még ma is elrémitő a maradi fölfogás. Határozott ellenszenv konstatálható minden kultur igénynyel szemben. S ezen ellenszenv növekedése egyenes arányban áll azzal a kulturszükséglettel szemben, ami az elvontabb, a reális, jobban mondva materiális élettől távolabb eső lelki, szellemi szükségletek kielégítésének szolgálatában áll! Ez a konzervatív fölfogás szülte meg aztán eredményképen azon óriási kontrasztot, mely nálunk a főváros és vidék között mutatkozik. Pedig állítom: csekély anyagi erőkkel is lépést lehetett volna tartani! Idézetképen nem akarok sem Német — sem Francia — sem Angolország nagy vidéki gócpontjaira hivatkozni. Olaszországot hozom föl. Ott, ahol a szegénység szembeötlően nagyobb. Ügyes és erős, életrevaló társadalmi tevékenységgel oly remekül decentralizálta az országot — hogy fő jövedelmi forrása: az idegen forgalom — teljesen el van osztva Itália kék ege alatt. Náluk a múlt művészetének kamatoztatása ma a legfőbb forrása a megélhetésnek. Nálunk mások a viszonyok — másból, más alapon kell hogy kiinduljon a decent- ralizilás. Ennek az alapnak fölismerése a társadalom kötelessége. Ha ez kellő időben már megtörtént volna — más képe lenne Magyarországnak. Hja de kérem — a zsíros ködmönű cívis romantikussá lett alakja (pénzzel bélelve) — az, ami megölő betűje minden város haladásának. Addig, mig nálunk az u. n. polgári osztályt meg nem lehet mozdítani konservativ tespedésében — addig mig az olvasni tudók meg nem éttik azt, ami Írva van — addig tehetetlenül áll szemben a tömeggel minden kulturmozgalom. Jelszavak üresen puffannak szét — ankét, bankét — semmit sem használ! Minden egyes városnak annak tudatára kell ébrednie, hogy kulturigényeit ne csak fejleszsze, hanem azt ki is elégítse erőihez mérten. Általánosnak kell lenni a vágynak egy magasabb, finomabb kultúráiét után. Törekedni kell, hogy azon egyének, kiket hivatásuk egy városhoz köt, életküzdelmeinkben minél több támogatást leljenek a város falai között. Ebben a kulturmunkában lenne kötelessége támogatni az államnak a vidéki városokat. Nagybánya város már tett e téren több fontos lépést — van remény rá, hogy meg is marad az agilitás terén. Ebben a törekvésében akarja a festő- colonia támogatni a várost, most, hogy a műtermek és festőiskola fölépítése tényként tekinthető. Fölmerült a terv, hogy az uj helyiségek átadását egy országos jelentőségű ünnepélylyé kell tenni. A nagybányai festőcolonia olyan tizenöt éves múltra tekinthet vissza, mely az ország művészettörténetében számottevő tényező. Két évtizede jönnek-mennek festők, összekötvén a várost úgyszólván Európa összes jelentősebb centrumaival. Uj művészeti eszmék, irányok forrongtak, születtek itt. Nagytudásu, nagynevű művészek indultak innen a zöld hegyek aljáról, virágos mezőkről ! Az országban nagybányai festők voltak az elsők, az úttörők, kik fölvették a harcot a művészietlen maradisággal szemben. Az elsők voltak, kik a poshadt pesti kávéházi odúkból a szabad természet elé késztették a festőket - a gondolkodókat. A naturalizmus jegyében uj perspektívát nyitottak a művész-életben. Harcoltak, küzdöttek kitartással, önerejükből, minden anyagi támogatás nélkül — önzetlen művészi célokért. Szembeszálltak a maguk igazának tudatában, a konservativ felfogásokon kivűl, majd az egész társadalom tudatlanságból eredő ellenszenvével. Nehéz szó volt még akkor a secessió! Az elsők voltak, kik a művészet centrali- zása ellen tényleg tettek valamit. Sajnos, a megélhetés azonban ma is a centrumban, Budapesten van. Ez ellen kell most tenni, mert lehet. Erre mutatott rá tavaly a colonia a városhoz intézett memorandumában. A város ezt jórészben már meg is valósította s reméljük, a legközelebbi jövőben mi sem állja útját, hogy azt teljes valójában keresztül vigye. Oly minimális igényekről van szó, melyek úgy is csak a kezdetét jelenthetik annak a nagyarányú aktiónak, minek ennek nyomán fakadni kell. Most, mikor országszerte festőcoloniák keletkeznek; mikor a nagybányai maga adott Kecskemétnek kolóniát, mely kiválásnak tisztán és kizárólág egzisztenciális okai voltak: nem zárkózhat el a város, a megye, az állam oly intézmény támogatásától, mely számottevő múltra tekinthet vissza — s szép jövő előtt áll. Ezen aktiónak kezdetét jelentené azon kiállítás, mely a műtermek átadása alkalmával van tervbe véve, a jövő tavasszal. Fel lesznek szólítva az összes művészek, kik valaha Nagybányán tartózkodtak, hogy vegyenek részt jelentősebb műveikkel az összes itteni műtermekben rendezendő kiállításon. Ez remélhetőleg oly kultureseménynek ígérkezik, hogy méltán ide irányíthatja az ország — a kormány figyelmét. Ezen terv nagyarányú mérete kívánta meg, hogy már most megpendítsem az eszmét. Itt azonban oly munka vár, nemcsak a coloniára, hanem a városra is, amit csak kölcsönös jóakarattal, tevékenységgel — nem riadva vissza némi anyagi áldozatoktól — lehet sikerrel keresztül vinni. A terv megérdemli a fáradságot, úgy a colonia, mint a város kultur- érdekeinek szempontjából. Álljon itt egyszer tisztán, igaz megvilágításban a nagybányai festőcolonia szerepe a magyar kulturéletben. Megvagyok győződve, hogy a város vezető körei éppen oly lelkesedéssel karolják fel ezen eszmét, mint tették ezt egyéb kultur- mozgalmakkal szemben. Grünwald Mór előnyösen ismert gőz mü-kelmefestő és vegytisztító gyüjtödéje a Minorita-malom épületében, Hid-utcán, dr. Kádár átellenében. Lapunk, mai száma O oldal.
