Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-15 / 20. szám
1910. május 15. INT cifíy Ijáliyívl ]Slrlap 5 CSARNOK. A látszat tragédiája. — Ladbrooke Black után angolból fordította E. Birő Irén. — I. „A szerelem és a levendula“ — mondá Alice Mumford, Seacombeban, kis bútorozott szobájuk asztalánál ülve, — letűnt a krinolin- nal együtt, drága anyám.“ Mrs. Mumford, hátra dőlve székében, elgondolkozva nézett egyetlen leányára és mosolygott: „Azt hiszem, olyanok vagyunk mi, mint régen és amint a régiek, kedvesem. Csak ruháink változnak.“ „Oh, ez még az „örök nőiesség“ elmélete, s azt vélem, ez is olyan régi módi, mint például a két nem egyenlőtlensége. Talán szerelemből megyünk férjhez, de vigyázzunk arra, hogy szerelmünket oda irányítsuk, ahol pénz is van.“ Az anya felnevetett; gyöngéd, halk nevetése jól illett özvegyi főkötőjéhez. Nem most hallotta eiőször ezt a theoriát, fiatalkorában is sokat emlegették; de saját tapasztalata meggyőzte arról, hogy ez nem egy bizonyos kornak volt a sajátsága. „A születés, halál és szerelem, Alice,“ mormogá, — mindig a három legfőbb dolog ez életben.“ Alice könnyedén felugrott az asztal mellől és anyja oldala mellé letérdelve, nyaka köré fonta karjait. „Oh te, drága, jó anyácskám! Minden tőlünk telhetőt megteszünk, csakhogy 150 fonttal (1800 írt.) úgy tartsuk fenn a látszatot, hogy szomszédaink abban a hitben legyenek, miszerint mi legalább 1000 font évi jövedelemmel rendelkezünk; azért, hogy mentői jobban férjhez mehessek. És te még kedves, nyugodt modoroddal szerelemről beszélsz, mintha az élet csak illatos szerelmes levelekből állana!“ Mrs. Mumford elismerte leánya megjegyzésének igazságát, bár természete fellázadt a bennök foglalt értelem ellen. Élte utolsó idejét nem valami kellemesen tölté el. Vagyonos szülők gyermeke volt és jómódú férfihez ment nőül, kinek jövedelme, birtoka kifogástalan volt. De ez még „a férjes nők tulajdonjogának“ rendezése élőt történt, úgy, hogy mikor a férje meghalt, arra a kettős felfedezésre jutott, hogy szegény, özvegy asszonynyá lett; elhalt férje kártyás és tékozló volt. Az összes öröksége 150 font évi járadékból állott és ezt is egy rég elhalt nagynéniének köszönhette. Ahoz szokva, hogy annyi pénz fölött rendelkezzék, amennyit épen kívánt, két éven keresztül próbálta, hogy 150 fontból úgy költ- héssen, mint 800-ból; és a kísérlet megmutatta, hogy számtani tehetsége nagyon gyenge volt. O a maga részéről teljesen meg lett volna elégedve a 150 font évi járadékkal és az azzal járó hitellel. Rendszerint semmi sem hozta ki türelméből, nyugodtságából. De leányát kellett tekintenie. Feltéve ha Alicet jól férjhez adja, arra számított, hogy hátralévő napjait csendesen, zavartalanul élhesse. így hát lánya férjhez adása szükségessé tette a látszat föntartását. Eléggé ismerte a világot és tudta, hogy egy szegény lány hozomány nélkül manapság nem keresett cikk a házasság piacán és ezért elhatározta, hogy úgy fognak viselkedni, mintha a legjobb anyagi helyzetben lennének. Azért jöttek Seacombeba, mert ezt a félreeső tengerparti üdülőhelyet csupán a vagyonos osztály kereste fel. Szerette volna, hogy lánya lehetőleg gazdag emberhez menjen nőül; de ezalatt nem értett egy szerencsés mészárost vagy fűszerest és általában szándékosan kikerülte az „ujonan meggazdagodott“ elemet. Alice ahoz, hogy csak tizennyolc tavaszt látott, kíméletlenül logikus volt. Ő tovább ment mint édes anyja, mert szilárdan kitartott amellett, hogy neki gazdag pártit kell csinálnia, és nevetségessé tette az ideát, hogy egy ilyen szerződés mellett a szerelemnek is valami szerep juthat. Maguk közt megelégedtek szerény étrenddel és minden irányban korlátozták vágyaikat, csakhogy az egyetlen megmaradt üzleti tőke, amint Alice magát előszeretettel nevezé, a külvilágban a legelőnyösebben foroghasson. „És most, anyácskám,“ mondá Alice újra talpra állva, „a legfőbb dolog, hogy az illető érdeklődését lekössük; ma reggel. Mr. John Forrestier feltűnt a láthatáron. És ebben az esetben meg van az előnyünk, hogy ismerjük családját már régóta. Az igaz, hogy szülei már elhaltak és ő az utolsó öt, hat év alatt a con- tinensen utazgatott; de tudjuk hogy anyagi helyzete kifogástalan. Eddig sikerült vele elhitetnünk, hogy azért lakunk itt, mert egy régi cselédünket, aki szobák bérbe adásával foglalkozik, akarjuk ez utón gyámolitani vállalkozásában. Ez a könnyen megbocsájtható koholmány a legelőnyösebb világításba helyezi ittlétünket. Azt hiszi, hogy még mindig a régi vagyoni állapotban vagyunk és ezért nem került ki jelenlegi szegénységünkért. A ma estveli bálban találkozni fogok vele. De nem hiszem, hogy véglegesen mindent elintézzünk ma, hanem a következő két hétben okvetetlenül nyilatkoznia keli.“ Mrs. Mumford felegyenesedett karszékében homlokát nem tetszőleg ráncolva és halványpiros arca rosszalást fejezett ki. „Alice, nem tudom elviselni, hogy igy halljalak beszélni.“ — mondá. — Ha szükséges is arra tekintened, hogy vagyonos emberhez menj nőül, legalább beszéljünk illően a dologról, tartsuk itt is, amint másutt, fenn a látszatot. Ez a rideg felfogása a dolognak, a mi a szív ügye kellene, hogy legyen, nagyon fáj nekem és ............ It t félbeszakitá magát, zsebkendőjével eltakarta szemeit és sirt. Alice azonnal hozzá ment, megölelte, és arcát arcához szoritá. „Ne sirj anyácskám. Hisz csak tréfálok és én szerelemből fogok hozzámenni, nem a pénzéért. Kedves házad lesz, elegendő cselédséged és olyan ételeket rendelhetsz, aminőkre vágyói és akár minden órában más ruhát vehetsz majd magadra.“ Lánya szeretetteljes ’kényesztetéseire, Mrs. Mumford, hamarosan megtörlé szemeit és a boldog jövőre gondolt, ami Alicera várt, ha John Forrestier neje lesz. így próbálták anya és lánya a sorsot saját tetszésök szerint irányítani és neki feltételeket szabni, elfelejtve, hogy ha az emberi nem marionettekből állana is, akkor is a sors huzgálja a zsineget, sokszor szeszélyesen és váratlanul. II. Alice Mumford álláspontjára nézve a bál nagysikerű volt, A leggyengébb felfogásuak is észrevehették volna, hogy Forrestier gőzerővel szeretett bele Aliceba. S bár a seacombei csendes életmód mellett is, elegendő alkalom kínálkozott az együttlétre, Forrestier, ha Alice megengedte volna, különböző kifogásokkal há- romszor-négyszer beállított volna hozzájok. De bármilyen különösen hangzik, Alice nem engedte ezt meg. Valami különös történt vele, amit anyja megelégedett mosolylyal vett tudomásul. Dacára kérkedő, számitó üzleti szellemének, Alice még is csak igazi nő volt és a természet nem hazudtolhatja meg magát. Röviden, visszavonhatatlanul — szerelmes lett. Az átlagos férfi-logika szerint ez még inkább hozzá járult volna ösztökléséhez, hogy szerelmesét meghódolva lábainál lássa. Salamon király a három megfejthetetlen csoda közé sorozta egy leánynak férfivel való bánásmódját, és amit az ő bölcsessége és bölcs tapasztalata megoldani nem tudott, hogy is tudná egy huszadik századbeli egyszerű, nőtlen halandó azt megfejteni? Alice megszerette Forrestiert és elkerülte az alkalmat, hogy az vallomást tehessen neki, mert lelkiismeretlenségnek tartotta, hogy azután, ha már előzőleg pusztán a pénzét nézte csak, vallomását meghalgassa. Öntudatlanul, mindketten egyforma szerepet játszottak. Forrestier összes bűneit és erényeit köny- nyen e szóba összegezhetjük: „lustaság.“ Eddigelé gondtalanul élt és költekezett. Barátai tanácsait megfogadta, láthatólag azért, mert a megfontolás igen nagy fáradságába került volna; és e tanácsok inkább a tanácsadó zsebeinek javára szolgáltak, mint Forrestier erkölcsi és anyagi előnyére. Természetesen egy szép nap csak arra ébredt, hogy Jeruzsálem jámbor fia kizárta apai birtokából és hogy csak egy pár ezerje maradt előbbi vagyonából. Igen lusta volt, hogy életmódját megváltoztassa és egy pár barátja tudtán kivül minden nehézség nélkül továbbra is fenntartotta a látszatot. De mikor vagyonának mérlege kisebb és kisebb lett, tudatára jutott, hogy valamit tennie kell. Szokása szerint barátjai tanácsára hallgatott, akik gazdag házasságot ajánlottak neki. Eleinte ez a gondolat untatta, de amint a bájos Miss Alice Mumforddal találkozott, az éltében kapott legjobb tanácsnak tartotta. Visszavonhatatlanul szerelmes lett, és anyagi helyzetét és nősülésének igazi okát teljesen elfelejtette mellette. Újra és újra megpróbálta, hogy szeretett Aliceának komolyan nyilatkozhassék, de mindannak dacára, hogy a lány szemei elég reményt nyújtottak : valami ürügyet, kibúvót mindig talált, hogy nyilatkozatát elodázza. így álltak a dolgok a második casinói bálig. A bálban egy nagy pálma árnyéka alatt ültek a kényelmes-szegletben, és Forrestiernek nagy nehezen végre sikerült a házasságot társalgásukba belevinni. „Egy jó házasság nagy szerencse,“ mondá Alice, hanyagul játszva legyezőjével, akár csak a lángész. Határtalan területe a szorgalomnak.“ „Oh! ugyan Miss Mumford,“ mondá Forrestier, „hiszen még elkorcsosodott napjainkban is a szerelem is szerepet játszik a házasságnál. És nem tisztán az akarat és szorgalom dolga az.“ „Ha a szerelemről a házassággal egybekötve beszél, az magában foglalja a kunyhót is és hat hónapi következményeként a válópert.“ „Azt már magam is bevallom, hogy a szerelem a kunyhóban, ha az ottlakás kényszere járul hozzá, n^kem is teljesen érdektelennek tetszik. Megfelelő nagy lakás nélkül unalmas lehet és én ki nem állhatom az unalmat.“ „A régi közmondás is azt tartja, ha a szegénység bejön az egyik ajtón, a szerelem kimegy a másikon.“ Forrestier érezte, hogy ez a társalgás csak eltávolítja vallomásától, amely annyira a szivén feküdt. Még ez éjjel nyilatkozni akart; és mint a legtöbb lusta ember, ha végtére elhatározta magát valamire, ha törik — ha szakad, annak megkellett történnie, attól a király összes alattvalói együtvéve sem tudták volna visszatartani. Mielőtt meg egy perc eltelt volna, eddigelé szunnyadozó ékesszőlást fedezett fel magában. Elmondta Alicenak, hogy szereti és nőül kéri. A már rég várt, félve óhajtott nyilatkozata furcsa hatással volt Alicera. — Elhalványult, nem felelt. Forrestier csodálkozva nézett arcába: „Alice“ kérdé hebegve, - „hát nem szeret engem?“ Feleletül a lány kivonta kezét nz övéből. „Mielőtt kérdésére felelnék,“ mondá hangját megszilárdítva, valamit tudomására kell hogy hozzak. Mikor először találkoztam magával itt, már előre megfontolt tervem volt. Anyám és én - s ezt maga valószínűleg nem tudja, - nem a legjobban maradtunk hátra, tulajdonképen csak annyink van, hogy szűkösen megélhessünk. Megsem kérdezve szivemet, eredetileg azért próbáltam a maga tetszését megnyerni, mert maga gazdag volt. Az „eredetileg“ szót különös hangsulylyal ejté ki, ami nem kerülte ki Forrestier figyelmét. „És ha bevallottam, hogy többé, kevésbé cselszövő voltam, még mindig fenntartja kérdését?“ Egyenesen szemébe nézett. Forrestier elforditá szemeit és fájdalmas vonás vonult át arcán. Alicenak ugv tetszett, hogy felfedve cselszövését, ezzel megölte szerelmét és végtelen levertség vett erőt szivén. Forrestier nem beszélt pár percig. De végre megszakitá a csendet, mely mindkettőjüknek kínossá vált. „Alice,“ mondá megrendült hangon, „én is egy vallomással tartozom. Nem vagyok gazdag, amint maga gondolja, Majd minden pénzemet elvesztettem, kivéve 5000 fontot és barátaim azt tanácsolták, hogy gazdag feleség után nézzek. Házasságom modern üzleti szerződés akart lenni, amelyben a lány lett volna a balek, mert a látszatot mindvégig fennakartam tartani. Találkoztam magával Alice, és eleinte társaságát vélt gazdagságáért kerestem; mert tudtam, hogy édesatyja vagyonos volt. De akaratom ellenére megszerettem magát. Bár nem várhatok magától megvetésnél egyebet, még is óhajtanám, tudomására hozni, hogy maga mindig a legédesebb, legdrágább marad számomra e földön.“
