Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-15 / 20. szám

2 Nagybányai Hírlap 1910. május 15. A Teleki=Társaság évi közgyűlése. Nem nagy, de igen distingvált közönség jelenlétében tartotta meg szombat este a Teleki Társaság második évi közgyűlését. Sajnos, hogy a társaság rendes tagjai érdeklődnek legkevésbé a felolvasások iránt, a mennyiben ez alkalommal is a 26 rendes tagból nyolcán jelentek meg, pedig úgy a nagy érdekű és értékű felolvasá­sok, mint b. Kováts Géza brilliáns zongorajátéka megérdemelték volna a nagyobb érdeklődést. Kilenc óra tájban nyitotta meg elnök a gyűlést a következő beszéddel: Mélyen tisztelt közönség! Társaságunk működésének második eszten­dejéről zárjuk le a számadásokat. Két év cse­kélység az emberi életben, de egy irodalmi tár­saság működésében sokat jelentő! Jelenti azt, hogy a két év előtt fölszitott tűz nem volt szalmaláng, mely csak föllobban és kihal, hanem erős, melegítő parázs, mely a már megdermedni készülő kezeket jótékony munkálkodásba hozta; jelenti azt, hogy a magyar nemzeti öntudat eme végvárában a szépnek, nemesnek és igaznak kultuszát eredményesen lehet gyakorolni, mert annak itt talaja van. És most igaz meg­nyugvással tekintünk vissza küzdelmeinkre és munkálkodásainkra s rózsás remények­kel indulunk működésünk 3-ik évi útjára. Ha oda pillantunk tagjaink névsorára, büszkeség- érzete fogja el lelkünket, mert az díszben és tetterőben hatalmasan megnövekedett. Társaságunk higgadt megfontolással sze­melte ki a közélet azon jeleseit, kik Tár­saságunk díszére válnak s a kidőlt jelesek he­lyét azokkal betöltötte. De igyekezett a tiszte­letbeli tagok sorát is olyan nagyra becsült ta­gokkal szaporítani, kikre méltán büszkék lehe­tünk. S nekem ez alkalommal már nem lehet egyéb feladatom, mint e helyről szivem egész melegével üdvözölni megválasztott tagtársainkat! De Gerando Antonia, az országosan elismert nevelő, a jeles Írónő, az elnökséghez intézett levelében mond hálás köszönetét megválasztá­sáért. Hasonlóan nyilatkozik Münich Sándor, a kiváló történetbuvár, a tudós ; s személyesen köszönte meg a kitüntető megválasztást Brán Lőrincz a műfordító, a hazafias érzésű román lelkész, ki ideális leikével a magyar és román kultúra szolgálatába szegődött s mindent elkö­vet, hogy a mesterséges módon fölépített válasz­falakat ledöntse s a romokon egy uj világot építsen: a nemzeti összetartás világát! Rendes tagokká megválasztottalak: Oblatek Béla bányatanácsos és Németh Béla főgimnázi­umi tanár működésétől sokat várunk! Sóhajtva lessük azt a pillanatot, mikor e helyről tudá­suk minden erejével s ékesen szólásuk hatal­mával meg fognak szólalni. Üdvözlöm a társaság nevében az újonnan választott tiszteletbeli és rendes tagokat! De a midőn irodalmi társaságunk, első sor­ban a saját körében, előforduló nevezetesebb eseményekre fordítja gondoskodását, nem kerü­lik el figyelmét az ország irodalmi köreiben fel­merülő kiváló események sem. Nagynevű iro­dalmi vezérünk Mikszáth Kálmán megünneplé­sét társaságunk tervbe vette s már értesítette is a nagy irót, hogy Nagybánya városa egyik utcáját róla nevezte el. De mig társaságunk együtt örül és lelkesedik az élő nagy iró ünne- peltetésén, — nem feledkezik meg arról sem, ha a végzet kiragad egy-egy jelest az elismert nagyok sorából. Mély megilletődéssel vettük tudomásul, hogy az általánosan becsült és sze­retet nagyasszony Gyarmathy Zsigáné úrnő, a Petőfi- és az Erdélyi Irodalmi Társaság jeles tagja elhunyt. Az elnökség meleghangú részvét­levelet intézett az Irodalmi Társaság elnökéhez, Dósa Endre kamaráshoz. Áldott legyen az elhunyt nagyasszony emlékezete! Társaságunk belső életében előfordult mozzanatokról a titkár évi jelentése fog számot adni s azért - nehogy ismétlésekkel untassam a tisztelt közönséget, - azokról itt, e helyen nem emlékezem meg; de azt mégis fölemlítem, mint kiváló irodalmi eseményt, hogy a „Nagy­bányai Almanach“ kiadása már megbeszélés tár­gyát képezte s az elnökség már tárgyalt is egy kiadóval. Az Almanach keretei, formája, tartalma már meglehetősen kialakultak. Ez a megjelenő hatalmas nagy munka a karácsonyi könyvpiac meglepetése lesz. Társaságunk anyagi helyzetéről nem sokat jelenthetek, mert az úgyszólván nincs! De re­ménységgel tekintünk a jövőbe s hisszük, hogy találkozik nemesen érző lelkes irodalombarát, ki kedvező anyagi helyzetnek örül, — hogy nem feledkezik meg rólunk s nemzeti küzdelmünk támogatására áldozatot is fog hozni. Társasá­gunk sarkalatos elve az: „semmit se kérni!“ De a jó szívből jött adományt hálásan fo­gadjuk ! Ezekben voltam bátor Társaságunk ügyeit röviden ismertetni s midőn a nagyérdemű kö­zönséget arra kérem, hogy eddigi jóindulatával, lelkesedésével bennünket támogatni szívesked­jék: a Teleki Társaság közgyűlését ezennel meg­nyitom ! A megnyitó beszéd elhangzása után Ncu- berger István olvasta fel a távollevő titkár évi jelentését. A tárgysorozat 3-ik pontja Szikra elbeszélése volt, melyet feszült figyelemmel hallgatott meg a közönség s végén élénk tet­szésnyilvánítás mellett éltette a távollevő jeles írónőt. A kedves kis elbeszélés, — melyet lapunk múlt számának tárcájában közöltünk, — Révész János lendületes, művészi előadásában teljes szépségben kidomborodott. Utána Révai Károly adta elő egy bibliai tárgyú hosszabb elbeszélő költeményét. Tiz percnyi szünet után a tárgy- sorozat két utolsó pontjára került a sor. Dr. Vass Gyula — ez a jó humoru, nagy irói kész­séggel rendelkező szorgalmas tagja a Társaság­nak, - egy igen mulatságos házasságközveti- tést rajzolt meg a budapesti lipótvárosi életből. I A felolvasást legközelebb közölni fogjuk. Utolsó volt az estély fénypontja: b. Kováts Géza művészi zongora játéka. Felesleges lenne untalan ismételni elrragadtatásunk kitűnő szóla­mait, hogy kellőképen jelezzük Kováts Géza játékát. Azok az édes - bús magyar dalok az ő keze alatt majd sírva, majd zúgva — tom­bolva törnek ki s rohammal veszik be a hallga­tók szivét. Az elnök rövid zárószavai után a fehér­asztalhoz ült a társaság s vidám poharazás mel­lett mulatott. De a valóban művészi élvezet csak akkor vette kezdetét, b. Kováts Adrién atyjának gyönyörű zongora kísérete mellett egy magyar és egy francia dalt énekelt. Mi, — kik­nek még nem volt szerencséjük eddigelő hallani énekét, — csodálattal eltelve, vissza fojtott lé- lekzettel figyeltük meg annak a bubújos hang­nak minden árnyalatát Kováts Adrién azon mű­Véges szeme belenéz az örökkévalóságba. Nemcsak hiszi, de tudja, hogy lehet menny, ahol határtalan a tiszták boldogsága. Az én első szerelmem . . . Hm, az nagyon rövid és cifra történet . . . Engem a mostoha sors nem választott ki regényhősi szerepre. Sajnos, ismeretlen előttem az az indulat, ami akkor pusztít a tragikus szi­vekben, midőn keserű valóra ébrednek, hogy kínzó szenvedélyüknek áldozatává lettek. Kezükbe kapván az egy koronás papirost, lesújtva veszik tudomásul, hogy az algebrából, miből, biz cl­csücsültek és tajtékzó agyarral sziszegik, mint a sasszemű gróf szokta a harmadik kötetben : Ah, átkos szerelem ! . . . Mondom, az én első szerelmem nagyon enyhe lefolyású volt. Mindössze - hét eszten­dőt töltöttem be ; az Eszti az álmodozó bak- fiskorát élte akkortájban. Sok barátnője kereste fel, szoárékat adtak, s ezek a délutánok képez­ték akkori életemben a sötét pontot. Az a sok lármás ördög közrekapott, agyba-főbe csókol­tak, ölelgettek, ami ellen én önérzetes rugódo- zással tiltakoztam. Ha néha cukrot adtak, azt még inkább el lehetett viselni. De elkeseredé­sem életuntságba csapott át, mikor megrohan­tak és unalmas, százszor elrecitált verseket kel­lett ledarálnom. Ez érthető kínokat okozott. Akármi legyek, hogy megszöktem volna én a látókörükből, ha ... ha ... No igen, hogyha véletlenül ott nem lett volna köztük egy magas, nyúlánk lány is, kinek — mint mondták — remek szép szeme volt; hogy fekete-e, kék-e, nem érdeklődtem, pedig talán mégis illett volna. Csak annyit tudok; hogy nem bántam, mikor ez eljött, és valahogy nagyon jól esett, ha ő itt volt nálunk. Elég az hozzá, hogy csak az ő kedvéért szavaltam mindig, mert ha ő rámnézett és bánatos hangon kérlelni kez­dett, megtörtén ejtettem el a harcot és kiado­gattam néhány strófát. S azt is szívesen tűrtem, ha ő hálából megsimogatta a hajamat, vagy a számra puszit adott. De ez a reménytelen érzelem úgy sem sokáig tartott. Azt veszegettem észre, hogy énrajtam mulatnak, mikor néha a tarkómig el­vörösödöm. Szétpárolgott minden illúzióm az egész szerzet iránt, akik nem átallották gúny tárgyává tenni az én tiszteletreméltó lán­golásomat. Oh, gonosz zsiványok ! . . . * * * Ez az eset azonban nem számit. Annyi, mint a rügyek zsendülése a téli dermedtség után. Időbe kerül, mig kifeslik a bimbó belőle. Még mint kis diák, mindig azt mondták nekem, vezessek naplót. Abba szokás beleírni, ami fontosabb történik. Az Esztiről tudtam, hogy van naplója ; azt is láttam, hogy a nagy kredencben tartja őrizet és zár alatt, s ha előveszi, úgy elbújik vele, még a szobában se legyen senki, jól vigyáz. Hát, amint a jelek mutatják, én is ráad­tam a fejemet. A régiségeim között néminemű napló nyomaira akadtam. Mosolyogva lapozok benne; eszembe jut a keserves kínlódás, amely- lyel „fontos történetek“ után vadásztam. Való­ságos szenvedély gyökeresedett bennem eleinte a feljegyzés iránt ... és mikor kinyitottam a füzetemet, hogy irok, a toll megmeredt a ke­zemben. De hát ha egyszer semmi megörökíteni valóra nem akadok ! . . . Nincs és nincs ! . . . így került aztán ebbe a szerencsés könyvbe, valahány poharat eltörtek a házban, vagy a vá­rosban előforduló kéménytüzek, vagy ha a Bár­sonyt az utcán vásott gyerekek megdobálták. Az iskolai életben nem ismertem fel érdekes esetet, legfellebb ha egy-egy rendkívüli latinóra, vagy főigazgatói látogatás nőtte ki magát említésre méltó eseménnyé. Vagy ha a Laci eljött. Ezt mindig, de min­dig beírtam. Különösen később, amikor egy idő óta egyébként is szorgalmasabban kezdtem nap­lót vezetni. Történt, hogy valamelyik vakációt egy jó­barátomnak a szüleinél töltöttem el. Hatalmas kúriájuk volt egy vidéki kies városkában, ahol az emberek mind, mint egyetlen családnak a tagjai, rokoni szeretetben, összetartásban állot­tak egymással. Megható ragaszkodással fogad­tak, s az első alkalommal mindenüvé meghívást kaptam. Szinte ünneplésnek lettem középpontja, annyira megbecsültek, mint a doktorék Gyur­kájának a jó barátját és nagyvárosból való kü­lönlegességet. Hanem a többit mesélje el néhány töre­dék a naplóból. Magam csak zárjel közül teszek megjegyzéseket, illő komolysággal. „Julius 12. Tenniszezni járok az itteni doktorékhoz. Az udvaron csináltattak pályát. Pompás délutánokat szoktunk náluk tölteni.“ (Igen, persze, mert a doktorék helyes kis lánya is velünk pofozta a tenniszballokat. Milka kivételével, aki szegrül-végrül unokahuga volt Gyurkának, kezdők voltunk, s a kis betyár ak­korákat kacagott a mi ügyetlenkedésünkön, hogy már-inár megsokalltám a dolgot és határozot­tan némi ellenszenv mozgott bennem iránta.) „Julius 20. Ma Gyurkával ketten csú­fosan megvertük. Milka el volt ragadtatva gyors haladásunktól, s külön is odajött a középhálóhoz és azt mondta, visszavonja a sértegetést, hogy oly rossz véleményt alko­PF* Berindán Ödön szoba-és templomfestő, mázoló és cégiró-”»® Elvállal minden e szaKmátoa vágó mnnliát modern és ízléses kivitelben. •■■■■■ = Laliasa: Fazoltas-ntca 15. szám. ............... 1 ^ —- -=

Next

/
Thumbnails
Contents