Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-24 / 17. szám
III. évfolyam. Nagybánya, 1910. április hó 24. 17. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatársak : Révai Károly, Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda=bérIete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ----- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■■■ „Az aradi Vértanuk.“ Április 23. A nagybányai Muzeum Egyesület Stoll Béla indítványára folyó évi közgyűlésében kimondotta volt, hogy Thorma Jánosnak a címben irt nagy történeti festményét közbenjárásával értékesíteni óhajtja. Az egyesület figyelme elsősorban gróf Andrássy Dénes, a krasznahorkai nagy maecenás felé fordult s őt egy memorandumban kéri fel e nemzeti közkincs megvételére. A kiváló érzékkel s megkapó színekben szerkesztett kérelem Stoll Béla érdeme s midőn azt egyik nagy részében olvasóközönségünknek alább bemutatjuk, a magunk részéről kötelességünknek tartjuk különösen és nyomatékosan felhívni a város és közintézményeink vezetőembereit e memorandum egyik passusára, melyben az foglaltatik, hogy készek lennénk a művet Széchenyi ligetünkben, mint alkotási helyén, a városi múzeumhoz tartozó méltó pantheonban elhelyezni, hogy ez a magyar közönség zarándoklási kegyhelye legyen. Anyagi erőink gyengesége tudatában túlbuzgalom, de tapintatlanság is volna a nemes gróf elhatározása elé vágni; ámde ha ő a megvételtől bármi ok miatt idegenkednék, szerit kell ejtenie városunk közönségének, hogy a mü itt helyeztessék el, hisz oly nagy szükségünk van nekünk az említett zarándokhelyre, a magyar nemzeti érzés fejlesztésére, az ezen mü szemlélete nyomán fakadó érzésekre! A memorandumot id. gróf Teleki Géza, Neubauer Ferenc, Dr. Rentz János, Dr. Makray Mihály és Stoll Béla irták alá s annak a közönséget érdeklő része igy hangzik: „A magyar nemzetnek is megvan a maga Golgotája, ahol a reánk erőszakolt önfeláldozó szabadságharc után a hitvány bitón szenvedett vértanuságot a halhatatlan emlékű aradi Tizenhárom. E Golgotát a magyarság keresztjeként tartja a késó utódok szeme elé a magyar festőművészet egy nagy alkotása: „Az aradi Vértanuk.“ - Festője: Thorma János, midőn e nagy művét megalkotá, emléket állított, hogy a sorscsapások alatt, mint a haza iránti áldozatkészség s a szenvedéseket elviselni tudó szeretet jelképe gyanánt álljon előttünk minden időre. A fiatal művész hazafias szive érzésének egész lelkes hevét, anyagi létének erejét s tudásának egész mélységét önté a remekműbe, mely a szabadság, szeretet s hazafi fájdalom apotheosaként ragad meg minden magyar szi- j vet, - az emlékezés fájdalmában edzve, acélozva azt az igazi hazaszeretetre. Miként a keresztre feszitett Megváltó képe borzadálytól menten tárja elénk a lelki megváltás magasztos eszméjét, úgy a remek kompozíció is minden borzalomtól menten mintegy imára buzditólag mig egyrészt könyet csal szemünkbe, másrészt a nagy hazafias áldozat glorifikálásával a valódi hazafias érzés megerősítésére hat. Hogy nem az egyoldalú elfogultság szól e sorokból, midőn e kép szépségeiről és művészi és hazafias értékéről szuperlátivusban beszélünk, igazolja a mű első kiállítása idején (1896) megjelent számos magasztaló kritika, melyek egyik legjelentősebbikét a ,, Budapesti Szemlében' ‘ akkor megjelent Beöthy Zsolt bírálatát bátrak vagyunk mellékelni a kép egy gyenge kivitelű metszésével. Hivatottabb bíráló és hiva- tottabb toll méltatja ebben a mienknél a festmény minden kiválóságát. E szavakkal „ Váljon a nemzet fog-e módot nyújtani rá, hogy Thorma képe valamely hozzá méltó környezetben találhasson állandó helyet?“ végzi a nagynevű iró magvas méltatását. Az azóta eltelt tizennégy esztendő szomorú választ adott erre, mert a képnek eddig méltó helye nincs. Hiába való volt a mű minden magasztossága és művésziessége, — valószínűleg az uralkodó ház iránt való téves és túlzott lojalitásból az állam a megszerzésre kísérletet sem tett. sót midőn a művész azt a Szépművészeti Múzeumnak fölajánlotta, méltató figyelembe sem vétetett. így a mű amely egy nemzet hazafias érzelmét s művészi fogékonyságát együttesen nevelni volna hivatva, a lomkamarában összecsavarva hever, mert nincs, ki azt méltó helyre felállíthassa. Ugyanezen művész most már évek óta dolgozik egy másik hasonló nagy művén, amely márc. 15. a magyar szabadság születése napjának akar művészi emléket emelni. Csoda-e, ha anyagi erejét már-már túlhaladó ezen újabb nagy festmény befejezésénél amaz első müvének sorsa gondba ejti, nem lesz e ez is a téves hipperlojalitás áldozata ? Nagyméltóságod minden gondolata, mely- lyel fenkölt lelkű hitvese emlékének áldoz, áldozat egyszersmint a haza és emberszeretet oltárán és áldássá vált a nemzet és szenvedő emberiség javára. A nagy fájdalmak ezen áldást hozó, termékenyítő hatása alatt ébred föl bennünk az a gondolat, hogy Nagyméltóságodhoz forduljunk, mint akit lelki és anyagi dispoziciója képessé teszi a nagy nemes tettre, mely által Thorma János fenkölt kompozíciója, az aradi R nagybányai Hírlap tárcája. Aranyos porszemek. — Irta: ifj. Kárpáti Endre. — XII. Diákvilág. A későbbi életben nincs ahhoz fogható erős szenzáció, mint az átmenet a gombóciskolából a középiskola megszentelt falai közé. Már a folyosókon felakgatott titokzatos képek is borzadályt keltók . . . s a mellünket még büszkébben kifeszitjük. Az egész város tudja rólunk, kétségtelenül, hogy mi már nagydiákokká avanzsiroztunk. Ha valaki ennek dacára meginterjúvol, hogy hová járunk ; ránézünk (hát ez nem is tudja?) és kivágjuk előzetes torokreszeléssel: — Ghm-hm . . . gim-ná-ziumba! Az osztályteremben önhittséggel vegyes rettegéssel foglaljuk el az örökségkép ránkmaradt zöld padokat, amelyeknek teteje évtizedes faragott krónikákat őrizget. S mikor a csengő először szólal meg nyolc órára (itt az is villanyos, s nem pidellus rángatja), a szivünk a gallér alatt kopog, s bizalmatlan ellenszenvvel fogadjuk a besurranó fekete taláros férfiút. Ez lesz az osztályfőnökünk . . . Borzasztó meggondolni ! . . . Nyolc egész esztendeig csupa ilyen fekete reverendák fognak kisérni ! Nyolc esztendő! . . . Talán végét se érjük, biz’ lehet. S hozzá az az aranykeretü evikker a szeme előtt! Majdnem keresztülszur az éles vizsgálódása. . . A dolog azonban indúl. És fordul. S ime, egymás után honvágyunk a kedélyes diskusz- szióban. Az uj tanár úr mindenkitől tud valamit kérdezni, de olyat, hogy azon muszáj kacagni. Az egyiktől kitudakolja : — Fiam, úgy-e, te igazat szoktál mondani? (Hm, ez komoly dolog.) — Igenis, tanár úr kérem. (E nyilt vallomás meginditó.) — Hát mondd meg őszintén, milyen dohányt szoktál színi ? (Ilyen kérdést! Az öklömnyi fiú néz.) — Nem-e ? . . . Nem szoktál pipázni ? . .. No nézze meg az ember ! . . . Persze, bizonyosan csibukozni? . . . Nem? Hát talán bagózni szeretsz? . . . Azt sem? ... No jól van! Ne is szokd meg sohasem. Kétannyi ideig elélhetsz. (A szemünk már 50 °/0-al kinyílik.) Jön a másik. — Te, hogy is hívnak, úgy hallotam, te szereted nagyon a finom fajta bundapálinkát. Igaz volna? (Ahá, már ez nem komoly ügy.) — Nem is ittam még soha, kérem. — Dehogy nem ! Nekem ne beszélj ! Ma reggel is, hogy ideballagtál, beszedtél a sarkon kettőért a hármasbul. És igy tovább. Maga is szívesen nevet közben. Egyiknek a nyakkendőjén talál valami kipellengérezni valót; a másiknak a hangjára mondja, hogy olyan retyegős, mintha mindig tubákolna, vagy az éjjel bundadarab akadt volna a torkán. Kifogyhatatlan a tréfában. Mire aztán áttért a komoly beszédre, ő már a szivünké, a szivünk legbensőbb rejtekéé. Elsőbb is arra tanitott meg bennünket, hogyan köszön a tisztességtudó gimnázista, ha valakivel találkozik. Felirta a táblára magyarosan, nagy, formás betűvel: „Laudétur Jézusz Krisztusz.“ — Eredj ki — mondta most egyikünknek — hadd lám, hogy jösz be az iskolába. — Csiszol- gatott, adta az utasításokat. Hadd mondja mindenki, hogy: lám, ez gimnázista. Ébresztgette bennünk az önérzetes maga^ tudatot alkalomadtán ... ha pedig tantárgyába kezdett, vidám megjegyzésekkel, kitünően szerváit adomákkal adott szint a szürke szabályoknak. Mindenre, de mindenre tudott valami derűset mondani, amin pár másodpercig nevethettünk, és aztán újra megnövekedett figyelemmel lestük a szót a szájáról, halotti csöndben. Ha az utcán, vagy a folyosón elfogott valakit, kikérdezte, mit tanul nehezen, s soká eltanácskozott vele. S az meg épen a netovábbja volt örömeinek, ha jött valamely nyilvános ünnepség. Akkor már jó eleve maga köré gyűjtötte kis csapatát, és mindenkit beletanitott a saját szerepébe. Maga is jelesül kezelte egyik-másik Lapunli mai száma ÍO oldLal.
