Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-10 / 15. szám
Nagybánya, 1910. április hó 10. 15. szám. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatársak: Révai Károly, Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(FŐ)-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ - — Id egenek között!? Április 9. A „Luceafärul“, Nagyszebenben megjelenő oláh szépirodalmi képes hetilap, mely az oláhság legdíszesebb és legmagasabb színvonalon álló lapja, f. évi 6-ik számában foglalkozik Révai Károly lapunk főmunkatársának és Brán Lőrinc szamos- széplaki gör. kath. plébánosnak román költőkből kiadott fordításával s ennek kapcsán erős megvetéssel ir az „idegenek között“ élő oláhokról s sorok között a magyarságról és ideális törekvéseiről. Imhát, mint az alant közölt cikkből kitetszik, azok az oláhok, kik egyszersmind hűséges hazafiak s a magyar állam törhetetlen hivei, idegenek a szenvedély izzó kohójában felgyürt kézzel dolgozó oláhság előtt, mely e kohóban a poklok tüzét szítja ellenünk, hogy megemészen minden magyart, a kihez csak hozzáfér. És férkőzik ! Ijjesztő módon terjeszkedik ez a lappangó tűz, mely még nemrégiben is csak a messze hegyek és havasok poétikus pásztortüze volt, ma már ott ég a legsikabb alföldön, bent e szin- magyarság között is! Az a szívós küzdelem, mely e nemzetiség részéről megerősödése érdekében folyik, végre-valahára céltudatos és kitartó ellenhatást kellene kiváltson a magyarság körében is, mely nem akarja, avagy nem veszi észre, hogy lába alól egyre-másra siklik ki a talaj, ez a sokszorosan véráztatott drága magyar föld, melynek birtoka egyszersmind a hatalmat, a vagyont, az uralmat jelenti. Mélyen elszomorító jelenség, hogy a magyar faj ellenálló ereje a mi vidékünkön is felette megcsökkent s ma holnap azon vesszük észre magunkat, hogy a messze s közel környékünkön fekvő nehány magyar község, de sőt városunk felett is összecsap az oláhság hulláma! Miért is nincsenek nekünk is oly kulturális mázzal ellátott intézményeink avagy ha vannak, mért nem tartják legfőbb és legszentebb feladatuknak, hogy a magyarság küzdelmébe erkölcsi és anyagi támogatást telitsenek s immár óvják, ha vissza már nem szerezhetik többé, ezt a megszentelt magyar földet, melyet egyre másra sűrűbben népesítenek be a korhadt fakeresztek. Hívják bár sovinizmusnak avagy elfogult rajongásnak vagy a minek épen jólesik a mi, magyarságunk megmentését célző lelkesedésünket és szunnyadó törekvéseinket, de annak mégis újból fel- kell támadnia s mi azt a magunk körében elősegíteni véljük, mikor a nemzetiségi sajtó izzó szenvedélyének lüktetését végtelenül csekély töredékében bemutatjuk. Ám szóljon a „Luceafärul.“ „Román költők magyar nyelven. A múlt napokban szerkesztőségünk egy füzetet kapott ezen cim alatt: Román költőkből. Fordították Brán Lőrinc szamosszéplaki gör. kath. plébános és Révai Károly, az erdélyi irodalmi társaság tagja, a Teleki társaság elnöke. Belepillantván a füzetbe, szemünk egy előszón akadt meg, melyet dr. Moldován Gergely irt Kolozsvárról, Megbotránkozva dobtuk el kezünkből a füzetet, mert nem reméltük, hogy ez az utálatos renegát ajánljon egy ilyen tisztességes munkát. Napok múlva a szerkesztőség haszontalan irathalmazaiban, a papírkosárban kutatva ismét kezünkbe akadt ez a füzet s kíváncsiságból fölnyitva olvastuk a következő verset: „Miért nem jössz“ ? Nézd! már a fecske útra száll, Diófa lombja hulldogál; Dér ült a tájra, itt az ősz ! Miért nem jössz ? miért nem jössz ? A természet aludni tér, Pereg a sok fakó levél. Nagy pusztaság van, itt az ősz ! S te most se’ jössz, még most se’ jössz ? Ez a két versszak Eminescu költeményének magyar fordítása. Elolvastuk a költeményt egészen, s nekünk nagyon tetszett a forditás. Olvasván a fordító : Révai Károly nevét, eszünkbe jutott régi összeköttetésünk Révaival s csodálkoztunk, hogy ő elfogadta dr. Moldován Gergelyt előszóirónak. Révai egy jó nevű magyar iró, ki a román — magyar testvérisiilésről álmodozik és tiszta szivü ideálista; Révai azt hiszi, hogy a két testvér nemzet az irodalom terén meg fogja egymást érteni. Megtanulta nyelvünket és fordítani kezdett. 1905-ben a mi kiadásunkban jelent meg egy kötete, mely Cosbuc költeményének fordítását tartalmazta. A kolozsvári magyar lapokban is sok költemény fordítását közölte Gogától, Ebben a kezünkben levő füzetben Eminescu, Dulfu, Goga, Alexandru, Sterca — Sulutz, Kug- ler Mätild és Cosbuctól közöl fordításokat. Azon szolgálat, mit Révai a magyarságnak tesz azzal, hogy bemutatja a legszebb román poémákat, — kétségtelenül becses. Nem tehetjük, hogy ne R Nagybányai Hírlap tárcája. Aranyos porszemek. — Irta: ifj. Kárpáti Endre. — XI. Felejthetetlen napok. Igazán ócska cím; valósággal gyötrelmesen hangzik. Az ember önkéntelenül azokra a közönséges óralánc-fityegőkre gondol, amilyeneket az ékszerésznél ötven krajcártól felfelé szoktak vásárolni. S én mégis azt mondom: felejthetetlen napok. Mert azok. Ez illik rájuk leghívebben. Mondhatnám úgy is: napok, amiért érdemes élni, hogy átélhessük. Emlékek, amik annál jobban világítanak, mennél messzebb távolodunk tőlük. Amikre ha visszagondol az ember, mindig meleg tavaszt érez maga körül. Még akkor is, ha jönne idő egyszer, amikor talán majd a májusi napfény özönében is dideregve húzzuk össze magunkat, mintha nem is az élet erős sugárzása, hanem égő házak éjjeli tűzfénye hunyorgatná össze a szemünket . . . * * * Sokan mondják: nem érdemes ezért az életért világra jönni. S én azt vallom: van egyetlen rövid nap, amelyért érdemes. Amelyen megérjük a föld legmennyeibb boldogságát. Melyik nap az? Melyik? . . . Az első fehérvasárnap. . . . Párosával egész kis csapat kigyózta végig a zűrzavaros utcákat. Ezek mi voltunk. Csendben, szótlanul, mélyen elkomolyodva kapkodtuk le a kalapunkat, a hűvös templomajtó küszöbén. Oly reszketés kelt a szivünkben, mert a nagy Isten itélőszéke elé vittük bűnös lelkünket. Micsoda vétke lehet egy apró csöpp embernek ? ... De nekünk volt, mert felébresztették lelkiismeretünket. S mikor kiléptünk a templomból a zajgó világba, mintha az egész világ más volna körülöttünk. Az utcát világosabbnak láttam, a tüdőm mélyebben húzta a levegőt, valahogy sokkal egészségesebbnek, könnyűnek, légiesnek éreztem magamat. Talán kicseréltek ... A holnapi napra gondolva pláne szerettem volna az egész világot magamhoz ölelgetni. A lelkem képesnek érezte magát hősies, nagy tettekre, melyek énrám vonják az emberiség bámulatát . . . Nyugtalan vérü, rakoncátlan kis társaimra rá sem lehetett ösmerni; akik óra alatt egymást bökdösni, tizpercekben gyomrozni szokták, és minden szíre-szóra „bemondást“ emlegettek: ma összekarolva, egymás vállára tett kézzel ballagtak haza. Csak suttogva beszélgettek, az arcuk piros volt s a szivük megbocsájtott a másiknak minden gonoszkodásért. Otthon ezalatt már készítették a gyöngyvirág-bokrétát a kabátomra s a bokrétás viaszgyertyát. Hogy fogom én ezt holnap a kezemben tartogatni ? . . . Pedig sorban szépen odatérdepeltünk az oltár lépcsőjére s rendben ment minden; nem csináltunk semmi ügyetlenséget, csak a könnyünket alig bírtuk visszafojtani. Pedig az Ur csak szóval mondta; és meggyógyult a mi lelkünk és eltelt fényességgel . . . (Oh, mindenki gondoljon e napra, s igazat ád nekem, hogy enélkül milyen koldus volna ez a nyomorult élet?) * * * Most országos hirü szónok az a lánglelkü férfiú, aki engem ministrálni tanított. Mikor ő lett a katekétánk, kiadta a jelszót: mindenki megtanul ministrálni. Megijedtünk. Hogy leszünk képesek azt a sok deák responzóriumot bemagolni? . . . Nekifeküdtem. Daráltuk, hogy csak úgy csetlett-botlott bele a nyelvünk, s majd kibicsaklott. De tudtuk nagy sokára, s beállhat- tunk a ministránsok sorába. S ez volt a boldog idő . . . Kora reggel, jól hat óra előtt fel kellett kelni, mikor a többiek még javában alusznak. Lámpás mellett felöltözködtem csendben, lábujjhegyen. Senki sem tudta, mikor mentem el hazulról. Az utca még sötétes volt tavasz elején. Az ég szürke, a nap most mászik fel a háztetőre. Néptelen a város. Csak pipázó munkásemberek kopogó sora mozog a járdákon a gyárak irányában. A nagypiac még üres; vagy két Xaapunli. mai »ssáma 8 Oldal.
