Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-27 / 13. szám
Nagybánya, 1910. Március 27. A „NAGYBANYAI HÍRLAP“ Húsvéti Melléklete Márciusi gondolatok. Verik a lantot lelkesülten J-1 márciusi dalnokok: fi szabadságról énekelnek, fffogy milyen fényesen ragyog I § hogy magyar földön virág nyílik, És édes szellő lengedez: Uj vágyak, eszmék ébredésén Jfazánknak ismét fénye lesz I Titánjai e dicső kornak! Jfazugság minden szavatok! c/7 magyar földön kígyók járnak, És viharos vad szél zokog. Virágainkat, — eltiporják, fi fényre — árny felhője csap; Jfincs egyéb — akármerre nézzünk, — fi becsületnek rongya csak! Zászlók lobognak, zene harsog, fi Rákóczi villáma szól; . És őrjöng ettől túl a Lajthán, Minden fiával a pokol. § mig tombolunk, addig alattunk Egy vészes örvény mélye zugi És feltör onnan ellenieknek fitkot lehellő szózatuk. Ó, uj világ ez, mit nem ért meg fi mi meg őszült vén fejünk! E megtaposott föld a másé, Mert a miénk már rég letűnt! Eszményeinknek temetője, Jfol búgnak sirt ásó szelek: § hol annyi sok korhadt keresztnek jfmyéki felénk intenek I Döröghet hát a honfiszózat, § röpülhetnek villámszavak; Mi rólunk e rabszolgaságban fi súlyos lánc le nem szakad. § akár egy egész zászlóerdöt Ringathat a szél oda künn: fi magyar földön minden, minden Olyan fekete, — mint a bűn! . . . Elkésett vadászat.- Irta: Révai Károly. A hajnal kitárta kapuját ; egy halvány rózsás sáv kisurrant rajta, előhírnökéül a fölkelő napnak. A gyepen gyémántos harmatcsillagok ragyogtak. A fák tetejéről a langyos szél szárnyán már megindult a madárcsicsergés. Pazar világ! Köröskörül nyír-, bükk- és tölgy-erdők, itt-ott tarkázva a fenyők sötét zöldjével. Lábam alatt á sarjadó gyep közt már mosolyog az Anemone és a Crocus, a Tussilago és a Primula. Fejem föjött vadkácsák surrannak el, jeléül, hogy valahol közelben mocsár van. Belemerül lelkem a természet csodás fejlődésének titkába. Fény és árny váltakozik szüntelen. Álmodozó lelkem fölszáll a képzelet birodalmába s megbűvölve hallgatja a minden- ség keblének pihegését. A mint fölkapaszkodik a földre a legelső napsugár, — tiszta szinarany önti el a tájat. A Rozsály kopár sziklás falai közt hómezők csillognak ; valamivel távolabbról ide kacsint a Guttin havas homloka, fürtjein zúzmara fehérük. Előttem a források vize örvénylik, hová nagy csapatokban száll alá a rengetegből az őz és a szarvas. Épen az kell nekünk! Hiszen hivatalos szarvas-vadászat van ! Március eleje. A vadásznaptár mindenféle vadra,nézve feketét mutat. És mi mégis szarvast hajszolunk ! Ez nem lehet Hubertus tudtával és beleegyezésével. Nincs is ! De igen is tud róla a magas földmivelési ministerium, mely a vadkárok lehető megakadályozása tekintetéből 6 (mond : hat) szarvastehén halálos Ítéletét kimondta s annak végrehajtását elrendelte. Belepte a por fegyvereinket. Január 31-én ejtettük az utolsó tapsifülest és tekergő rókát. Azóta pihen a fegyver, lehűlt a vadászszenvedély s csak a múltak eseményeiből éldegélünk. A szalonka - bár a Laetare is megérkezett, — még nem húz, csak a hírlapok vadász-tudósitói láttak szalonkát, úgy lehet álmukban. S ime most egyszerre 6 szarvastehén halálos ítéletének végrehajtása van elrendelve. Nosza, elő hát a fegyverekkel! Lázas izgalommal készítjük a töltényeket; a fegyverek megint úgy csillognak, mint a tükör. Vagyunk fölös számmal, kik a hóhéri szerepre vállalkozunk ! Micsoda fejedelmi élvezet is lesz az, mikor felénk robog egy falka szarvas ; elől a 16-os bika, akit azonban kímélni kell. Hja, a férfiak csinálják a törvényt! A saját fajtánkat kímélni tartozunk. A nő - az más! Nekik a végzet úgyis előírta a bukást. Gyönyörű márciusi hajnal. Kissé hideg, de előre meglehet jósolni hogy 8 óra tájban már lekivánkozik hátunkról a kis prémes bunda. Fent ugyan, a hegyszakadékokban s az északos oldalokon még vastagon áll a hó, néhol a szűz hó ; de azért a letűző napsugárnak már élvezhető a csókja, akárcsak egy bakfisnak. Prüsszögve vágtatnak a lovak a hegy aljáig, hol már egybegyülekezve vár a hajtósereg a vadőrökkel egyetemben. Az „élelem-kocsi“ már messze fölkanyarodott a pompás hegyi utón, s a lovak csengője százszorosán viszhangzik a rengetegben. Inkább egy szarvassal több essék, csak jó legyen az ebéd! Ez általános vélemény. Ami ugyan már előre is biztosítottnak látszik, ismerve a házigazdát, a kedves főerdészt, kinek vendégszeretetét gyakran volt alkalmunk próbára tenni. Csöndben indul a karaván ; elől a hajtok vaskampós botjaikkal; mögöttük a vadőrök és puskások a napfénj'ben csillogó fegyverekkel. Mérlegeljük az esélyeket. Eleinte elevenebben vitázva ; később mind halkabban-hal- kabban, végül suttogva; mert a meredek hegyi utón fölfelé terhes a beszéd.. Meg aztán zajt se’ akarunk verni, mert a szarvasnak éles füle van. Szivarjainkat is lassanként eldobjuk, nehogy a füst illatát megérezzék. h. szarvas orra a fülénél is remekebb. Olyan, mint a vaddisznóé: kitör a hajtásból egy szivarka füstjétől Másfél órai gyaloglás után elérjük az „állásokat.“ Gyönyörű fiatal fenyves szélén helyeznek el a vadőrök. Szemben a meredek hegy oldal fiatal bükkel sűrűn benőve ; egy-egy nyiladékon át belátunk az erdő szivébe, hol még egy-egy fehér folt villog ; - az utolsó hó. Hátunk mögött a törpe cserjés hanyatlik alá a völgy felé, hol már javában sárgállik a som, s honnan fölhangzik tompa zúgással a megdagadt patak moraja. Lüktet az erdő szive. Azontúl ismét erdő és erdő ; s a távol lilaszin ködben látszanak a máramarosi hegyek, honnan az ordasok szives látogatásra gyakran ide rándulnak. Most is ime, nem messze tőlem egy vérző szarvasfej mered ki a hóhalomból, megüvegesedett szemét ijesztően mereszti reárn. A hó fölött véres hulladékok, csontok. Ez a farkas látogató jegye. És nem is egy vagy kettő! De egy egész kiránduló társaság. Ä nyomok elárulják a bestiák nagy vigalmát. Csönd. Idegizgató mélységes hallgatás. Egy kilométernyiről meglehetne hallani a gályák ropogását. Úgy ülök vadász-székemen, mintha földbe gyökerezett volna lábam ; csak nézem a körülöttem nyiladozó első virágokat s gondolkodom, vájjon nem hazug káprázat csalta-e ki őket oly korán ? Egy pillanatra elfeledem a vadászat esélyeit, s ábrándokba mélyedek. Lehunyom szemem s kinyitom lelkemet, hogy megértsem a fák suttogását és a fakadó virágok mosolyát. Egyszerre valami rebbenést hallok. Megrezzenek, s önkéntelenül megszorítom fegyverem agyát; szivem úgy ver mintha kalapácscsal döngetnék. Kicsinység. Egy fekete rigó röpült föl valahonnan s elsuhant mellettem ; úgy látszik engem is bokornak nézett. De már föl van zaklatva a szivem, s oly erős dobogásba fogott, hogy szinte azt hiszem: messze elhallatszik. Az érzések hullámverése megragadta lelkemet. Nézek jobbra, balra, előre, s teljes bizonyossággal, várok valamit. Az erdei út elvesző J ösvényén végig lopózik a tündöklés, s a fényfoltban hirtelen meglátom a nesztelenül elsikló rókakomát. 0 már a megkezdett hajtásból jön. A róka az első. A hol menekülésről, csalafintaságról van szó, — ott van a róka! Nem lövök. Hitvány a bundája, csupa rongy; de meg különben is, hol az erdők fejedelem-asszonyát akarjuk hálóba keríteni, ott I az udvari bohóc nem számit ! Nem is látom ő kegyelmét hosszasan. Élesen figyej a hajtás irányában, azután elsompolyog. 0 már hall valami zajt, — én még semmit. Megint magamban maradok ; de már föl vagyok zaklatva ; fölállok székemről. Kiszáradt torokkal, lihegő ajakkal figyelek a nyiladékra, mig végre távoli kopogás üti meg fülemet. A viszhang gyűrűs hullámokban terjed az erdők sűrűjében. Miféle kopogás ? Nem a hajtők rendszeres botütése; nem is lehet az, mert azok még messze vannak. Ez a kopogás a menekülő bika aggancsának koppanása. Nem is kell sokáig törnöm fejemet; nagy robogással közeledik a fejedelem. Zúz, tör mindent, ami útjában áll. Többen vannak ; ki lehet tisztán venni, hogy a fejedelmet háremhölgyei is kisérik, négy vagy öt. De hiába meresztem szememet a sűrűbe, nem látok semmit; pedig itt robognak el előttem alig 20. lépésnyire. Ki nem jön egysem. Majd újabb robogás hallszik. Jön az egész udvartartás. A legbájosabb, legkarcsubb udvarhölgyek sietnek a him nyomán ; hull a száraz galy, recseg a letört ág, dobog a föld ; s ehez hozzájárul az én szivem lüktető erős dobogása A zaj mind távolabb és távolabb húzódik, mig lassan, enyészetesen elhal.
