Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
2 KT agytoányai Hírlap 1909. április 11. A diploma. (J.) Manapság minden ember, aki csak teheti, diploma után vadászik, melyet sok esetben nem is a képesség, hanem az alkalom ad kezébe. Szakvizsgákra olyan egyéneket bocsátanak, kik már átestek előzőleg százféle tortúrán és pedig olyanokon, melyeknek hivatásuk czéljához semmi köze nincsen s csak arra valók, hogy megnehezítsék a czél elérését és az emberek ifjú éveinek virágait elhervasszák. Erre azt szokták mondogatni, hogy mindez az általános műveltség megszerzése végett szükséges. Tény volna, ha az életre maradandó hatással bírna, de tapasztaljuk, hogy a töméntelen fajta féltudás villámgyorsan kipárolog a végzett ifjak koponyájából, amint az iskola porát lerázták, amint a meggyülölt könyveket sutba dobták. Élni azonban kell, sőt mi több fejtörést okoz, vizsgázni is, hogy olyan helyzetet teremthessen magának, hogy megélhessen. Már pedig vizsgázni, illetőleg bizonyítványt, diplomát szerezni, még mindig jobban lehet, mint az elfoglalandó álláshoz vagy megbízatáshoz észt és képességet. Erre valók a bizonyitványgyárak, akadémiák, tanfolyamok. Gyakori szerepet játszik itten a pártfogás, a sajnálat s más meg nem engedett körülmények. Néha-néha felszínre vetődik egy-egy szen- záczió, de az is tiszavirágéletü lesz, végiglüktet egyszer a társadalmon s azután meghal. A kormány siet szigorított intézkedéseivel megnyugtatni a közmorált. A társadalom pedig felölti aggódó arczulatját s kérdezi: Lehet-e immár bizodalmám azokban, kik bár ugyan bizonyítványhoz jutottak, de nem tudnak emberül megfelelni annak a hivatásnak, melyre vállalkoztak. És itten van a hiba, a dolog nyitja, hogy a társadalom nem tudást követel a munkásaitól, hanem bizonyítványt. Nálunk azért dugják be az elemi iskolákba a kis csenevészeket, mert a népoktatási törvény parancsolja. És mert kell a népiskolai bizonyítvány. Aztán következik a középiskola és a hajsza a negyedik osztályos bizonyítvány után. A gyerek nem tanul semmit, alig várja már, hogy hátat fordítson örök gyötrődései szinA valeur.- Irta: Dr Sziklay Dezső. — Beszélgettem valakivel. Panaszolta, hogy a kritikusok csupa terminus technikust használnak, azt hiszik, hogy érti azokat a közönség, pedig sokan vannak hozzá, akik nem tudják őket s igy csak üres szóhalmozásnak tűnik fel előttük az egész kritika. Vegyük a legtöbbször használt szót a valeurt. Sokat beszéltek neki róla, de minél többet hallott, annál kevesebbet értett meg belőle. Megkérdezte egy piktor barátjától — az a fejét vakarta s azt mondotta, hogy holnap estig is elbeszélne róla, mégsem értené meg. S nem mondott többet. Mi is hát a valeur? Megpróbálom s papírra teszek egyet- mást róla. Valeur-érték. A festészetben szin-érték volna. Ez, igy röviden, megadja a lényeget, de csak az érti át, aki egészben tudja, mit jelent. Egyetlen egy szóval nem igen lehet ennek a franczia kifejezésnek a festészetben való jelentőségét magyarul visszaadni. Nemzetközi szó ez. Lyka Károly szerint a valeur a festményen (s a természetben is) a színeknek az az elváltozása, amelyet akkor észlelünk, ha ugyanazt a szint közelebbről, vagy távolabbról nézzük. Őszi naplementén, nézünk egy hegysorozatot. A legközelebb eső hegy szine leginkább megközelíti a levéltelen, lombtalan, barna hegy lokális színét. A távolabb eső hegy már lilásabb, de egyszersmint fátyolozottabb szinü, a még távolabbi még inkább olyan s még halványabb. Ezt az elváltozást a levegő közbenléte okozza. Minél párásabb a levegő, annál nagyobb a fokozatok közti külömbség. De a fokozat mindig meg van köztük. S meg kell lennie a fokozatok közötti aránynak is. Ha az egyik rész, amelyik tulajdonkép távlatilag távolabb esik, mint a közelebbi, de színben, valeurben közelebbinek van helyének: az iskolának, de hát elbuktatni nem lehet, mert a szülők kijárják és elsírják, hogy: hiszen úgyis csak bizonyítvány kell a gyereknek, hogy a kereskedelmi iskolába, vagy bányásziskolába mehessen, hát át kell ereszteni, hadd boldoguljon a bizonyítványával. Majd kezdődik a hajsza az érettségi bizonyítvány után. Az ifjúnak kell érettségi és miért ? Mert az egyetem követeli, mert az egész világ követeli. Pedig a részleges s jól, rosszul megemésztett tanulásaival még sokkal inkább botorkál az életben, minha egyenesen az életre s pályájára lett volna nevelve. Ebben a bizonyitványhajszában tulajdonképpen nagyon szomorú társadalmi tünet üt ki. Nálunk a társadalom sohasem azt nézi, mit ér a munkás, hanem azt, hogy micsoda formában ajánlkozik. A forma pedig mindig a bizonyítvány, hogy mi rejlik’alatta, azzal nem törődik senki. És nem jut eszébe senkinek, hogy a bizonyítványok igen sokszor felületes ismeretek- | ről tanúskodnak és hogy az élet mást követel, mint a vizsga s az iskola. Csak bizonyítványt akarnak, mely az illetőket felmenti az egyén munkaképességének alapos vizsgálata alól. Mert hiába, ez sok időbe és sok fáradtságba kerül, no meg nem is mindenki ért hozzá! Sehol a világon nincsen annyiféle bizonyítvány képesítő mint nálunk. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a tudás és a munka nálunk legnehezebben érvényesül, a herék, a bizonyítványosok, a szerencsések, a protekcziós tökkelütöttek itt boldogulnak a legkönnyebben. Ahol a boldogulás feltételei a küzdelem és a munka, ott nem kell bizonyítvány, ott nem kell forma. A jobb úgyis kiválik. Ahol a bizonyítvány az Isten, ott tehetetlenek és henyék állanak az oltár körül! Kothurnust kap ottan a nagyképü tudatlanság és diadalt ül a munkátlanság, a tömegnyomor! A bizonyitványtársadalom passust akar, melylyel mindenki kényelmesen átevezhet az életen. A bizonyitványtársadalom sokat követelne az egyéntől, alapjában azonban nem kap semmit, csak bizonyítványt; abból, amit a nagy munkában végezni kelienc nem is kiván, nem is nyer semmit. ____ fe stve, a képen akkor durva valeurhiba történt. Ha továbbá a kép egyes közelebb vagy távolabb eső részeinek szine nincsen aránylagosan fokozva, illetve tompítva, enyhébb valeur-hiba esett rajta. Ez körülbelül, amit a laikusoknak, a vale- urről el lehet mondani. Nagyban. Tájképen szólva róla. Helyes valeurban-tartásról azonban nemcsak tájképen lehet szó, hanem csoporton, genre-képen s arczképen is. Itt a közelebb vagy távolabb eső részek valeurje azonban nem oly kifejezett mint a tájkép közelebb vagy távolabb eső részein s ez azért van, mert a távolságok sem oly nagyok az utóbbiakon, mint az előbbin. A valeurnek az arczképen kell a legfinomabbnak lennie. A legnehezebb itt a helyes valeurt eltalálni, de viszont az is igaz, hogy itt vesszük észre a valeur-hibát mint olyant legkevésbbé, csak azt tudjuk, hogy itt valami hiba van. Arczképeknél a valeur-hibát leginkább arról vesszük észre, hogy a hibás részlet „ki- pottyan“ a képből. Ezt még tán laikusabb szem is észreveszi, de nem tudja, hogy a valeurben van a hiha. Tájképeknél meg talán a vonalak távlati hatása rejti a valeur-hibát. Fontos dolog a valeur. Zola szerint, a valeur, a szinfokozatok, a tónusok egymáshoz való viszonya. A valeurök törvényét a következőképen magyarázza meg körülbelül: Végig nézünk egy utón, amelyen mondjuk vörösre festett telegráf oszlopok vannak. Az egyes oszlopok között bizonyos szin- különbözetek vannak, aszerint, amint hozzánk közelebb vagy távolabb vannak. Ezek a szin- különbözetek, mondjuk szinértékek, vagy egységek egész skálát alkotnak. Ha ezt az utat lefestjük, az oszlopok színskáláját meg kell tartanunk, hogy a távlat vonalbeli hatásán kívül a színben is helyesek legyünk. Ha akármelyikben tévedtünk, az a rész, ahol tévedtünk, kiesik a képből. Azaz vagy előrejön, vagy Dreyfusz Alfréd Amerikában. Modern korunkat a láz uralja, hol ilyen, hol olyan kiadásban. Van mocsár láz, váltó láz, tulipán láz, Fedák Sári láz és több eféle. De ezek csak vicze lázak a Dreyfusz lázhoz képest. Mert volt ilyen is —: miként azt ina már a csecsemő is tudja. A Dreyfusz láz az egész emberiségen kitört. Dühöngött, pusztított. A franczia köztársaság csaknem áldozata lett ennek a láznak. Az ördögszigeti martyr felé fordult az egész világ részvéte és szeretete, mert miként a következmények mutatták, ártatlanul szenvedte a legnagyobb büntetést: a becstelenné nyilvánítást, a lefokozást és az Ördög szigetére való deportálást. Az intrika és a gonoszság élve temették el, de kiszabadította gyászos sírjából: a huma- nismus és az Igazság! Dreyfusz, mint köztudomású, öt évet szenvedett az Ördög szigeten. Midőn ezelőtt, mintegy 8 — 10 évvel kiszabadult rettenetes fogságából, az egész világ Hozsannával fogadta ez örömhírt s midőn hazája földjére lépett, az őt váró sok százezernyi tömeg egetverő éljenzésbe tört ki s azután sirt és zokogott . . . Boldog volt aki a ruháját megcsókolhatta. Modern Krisztusként vonult be Jeruzsálembe, azaz Párizsba! Ékkor ütött ki valójában a Dreyfusz láz. A hírlapok hónapokig csak róla Írtak. Hogyan élt, mint szenvedett az Ördög szigeten stb. Arczképe ott díszelgett a világ legelső folyóirataiban és vásznára került a legkiválóbb festőknek. Ódákat Írtak hozzá s hőskölteményeket róla . . . Interjúvolták délben, este, reggel, éjfélben, hajnal előtt . . . Szinte agyonszerették s majdnem félholtra részvétezték. Visszaérkeztekori párizsi nagy beszédét recsegte a fonográf s mint a szónoki beszéd remekét szavalta a színész, a recitator, a diák, az ábrándos lágy szabó legény . . . A láz elérte a Czimborasszóját! De csak Párizsban, ahol hónapokig ismét szinről-szinre látták a martyrt. A nagy ünneplés azonban a testileg amugyis meggyötört Dreyfuszt beteggé tette. hátrább szalad. S a szint tekintve csak, ha ez ut megfestésénél a természetes színnél világosabb színből indultunk ki, „az alaphanghoz híven“, színben minden egyes oszlopnál világosabbnak kell maradnunk a természetesnél. Ha viszont a természetesnél sötétebből indultunk ki, minden egyes oszlopnál sötétebbnek kell lennünk a természetesnél. Ez lenne nagyban a valeurök törvénye. Manet hitvallása szerint „a kép főszemélye a fény.“ - „A fény és árny helyes egybe- omlása, a, tárgyak domborúságának reliefjének helyes kifejezése, a fény és árny viszonyának helyes visszaadása a' festészet egyetlen problémája“, melyet egyikük igy, a másikuk amúgy ^old meg. Szóval a fény és fokozata a fő. A vonal csak egy eszmei tényező, surrogatum, valami segítő eszköz, szükséges rossz, koldusbot, amelyre azonban támaszkodnunk kell. Segítünk vele a művészetben, de vonal, mint ilyen nincs a természetben. Egyedül a fény az, ami a tárgyakat s azok egymáshoz való viszonyát meghatározza. Ha nincs fény, akkor sötét van s a tárgyakat nem látjuk. Ha látjuk őket, akkor már körülölelte őket a fény. A piktornak a tárgy és a fény egyet jelent. Ha nincs fény, nincs tárgy sem. Ha nincs fény, nincs tér sem. Ha van fény, van tárgy és tér is s a tért a fény a valeurökkel teremti meg. Mert a fény átöleli a mindenséget s fokozata szerint különböző szinértékeket teremt. A fény reávilágit a tárgyak természetes színére. S ha azon tárgy lokális szine teljesen egy is, mondjuk az egész tárgy egyforma barna, a fény hatása folytán, továbbá a közelség és távolság, az erősen vagy gyengén való megvilágitás fokozata szerint, megváltozik a tárgy lokális szine. Tónusokat kap az. Manetnak mindene a fény. A szint is csak fényben tudja elképzelni s az árnyék is csak a fénynek kisebb fokozata. Ezt érezzük képein. Manet és Monet is csak fényt illetve szines-fényt látnak mindenben, szerintük a szines-fény teremti meg a képen a tért a maga valeurjeivel.
