Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-09 / 19. szám

közreműködése segíthet csak a bajon, azé a társadalomé, amely eddig csak áldozatokkal járó kötelezettségeket rótt az értelmi osztályra.

A társadalom az irányítására hivatott értelmi osztályra igen terhes kötelessé- í geket ró és oly igényeket támaszt vele szemben, amelyek anyagi képességeit túlszárnyalják; de a módját nem adja meg, hogy azt ki is tudja elégíteni. Az értelmi munka nyomán fakadó közjóiét áldásaiból hovatovább éppen azokat szorítja ki az aránytalan vagyonelosztódás és a helytelen munkaértékelés, akik a magasabb kulturélvezetek megteremtői voltak.

A kulturális haladás molochja magukat a kultúra megteremtőit, az értelmiséget fenyegeti felfalással, ha idejekorán meg nem születik a várva-várt Messiás, hogy megváltsa Ínségüktől a kultúra proletárjait.

_2^______________________________________

A mi műtársulatunk.

A „Nagybányai Hirlap“ ma kétheti számának vezérczikke megpendítette azt az eszmét, hogy alakítsunk műtársulatot s én azt már késznek, bizonyosnak veszem. Mintha már meg is lenne, mintha ez nemcsak levegőben lógó eszme, hanem tény és valóság lenne.

Irodalmi társaságunk van már. Lesz hát műtársulatunk is. S kell is lennie, mert mind a kettő, lépés a szellemi fejlődés terén.

Nagybányát — daczára annak, hogy nagyon kicsiny — aránylag sok intelligens ember lakja, akik feltétlenül szükségesnek tartják azt, hogy lelkűk és Ízlésük minél szélesebb körben nevelődjék. A művészetek kultiválása ennek egyik főeszköze.

Nagybánya nehány esztendővel ezelőtt felcsapott „magyar Barbizon“-nak.

Mint ott, egy szép tavaszon, egy csapat idegen fiatal ember termett itt. Vidám, szegény piktorok voltak ezek is, mint amazok. Bejárták a környéket, az erdőt, mezőt, majd itt, majd ott állították fel festőállványukat, a legszebb

Kívánatos volna, ha különösen a déli partokon, a vasútvonal és a viz között lehetőleg megóvnánk a szabad kilátást, mert ez most a ál utazó közönség orra előtt, részben a villák tömege, részben a fenyő piramisok sokasága által sok helyen elvan zárva.

Igen aktuális, hogy most a rohamosan fejlődő Balaton-vidék minden építkezését, faültetését stb. lehetőleg helyes mederbe terelve, elejét vegyük a később csak többszörös költségen eszközölhető változtatásnak.

Az építkezésről szólva merül föl ezúttal is a sokat vitatott kérdés, hogy hol van a magyar karakter? Mikor ezen a szép tőzsgyö- keres magyar vidéken, svájczi, meg tiroli, meg tudj’ Isten miféle villát látunk, el kell hogy szomoi’odjunk. Megvan a mi művésziesen szép magyar építkezésünk, miért nem kultiváljuk? Csak azért mert magyar? Egy igen régi magyar bánya város főtere, százados házakkal volt beépitve. Kellemes hangulatba ringatva sétált benne az ember, egy kort, s annak hű képét látta. Pár év múlva egyik régi háza — valódi építészeti remek — helyén egy óriási költségen emelt Ízléstelen tégla tömeg emelkedik (valami vidéki építész szabadon engedett fantáziájának szüleménye). Hát bizony ez egy cseppet sem lélekemelő, ha már sok pénzt adunk ki, miért nem fordítunk gondot az Ízlésre? Ha nincs, miért nem igyekezünk szerezni Ízlést? Miért nem igyekezünk megtartani egy-egy vidéket karakterében? Minek dúljuk föl a művészi harmóniát, amitt sokszor századok alkottak? Új helyen, új környezetben építsünk újat, de becsüljük meg a régi szépet is. Erre az összes nyugati államokban igen sokat adnak, ez teszi vonzóvá, idegenforgalmúvá. Valljuk be, nálunk nagy a nemtörődömség ilyen dologban is. Ezért van aztán az is, hogy a nálunk sokkal műveltebb államokban, a nép viseletét, házi iparát, művészetét megtartotta, fejlesztette; nálunk oly rohamosan pusztul mindez és fül a gyári szürkeségbe, hogy ha igy halad és okos módon

PiT agy bányai Hirlap

műteremben, a napsugaras természetben. A bar- bizoni nagyok szelleme suhant végig akkor tájaink felett. Szabadon, gát, korlát nélkül, egyéniségük szerint festettek mindent, amit láttak. Fát, állatot, hegyet, mezőt, embert.

Megpróbálták ezekkel a fiatalokkal azt, hogy az iskola bilincsei közé szorítsák őket. S mi történt? Az iskola elköltözött s a fiuk ittmaradtak. Van köztük aki el-el megy, de megint visszatér.

Az „iskola“ nevet nem igen vették be a fiuk. Ök nem akarnak semmiféle „iskolába“ tartozni s tényleg mindegyik a saját egyénisége s kisebb-nagyobb tehetsége szerint dolgozik.

S épen ez a körülmény, az egyéniség szándékos fejlesztése az, mely nem tűri meg azt, hogy az egyes egyén az iskola korlátái közé legyen szorítva.

Itt nem is lehet „iskoláról“ szólni, mint a ahogy a barbizoni művészeket sem lehet egy iskolába tartozóknak tekinteni. Rousseau milyen más, mint Diaz. Ez, egészen más, mint Millet. Dupré, mint Corot vagy Danbigny, mint Trojon. Pedig mind a barbizoniakhoz tartoznak, mert ott voltak, ott festettek.

Ha művészeinket támogatni, biztatni akarjuk, nemcsak az iskola költséges, egyedül egy testületnek (város, megye) nyakába szakadó fenntartásával, nemcsak segélyek megszavazásával kell ezt tennünk, hanem társadalmi utón is, - műtársulat alakításával.

Tapasztalt tény, hogy az ösztöndíjak, segélyek néha a jobb erőt elernyesztik, hogy drasztikusan fejezzem ki magam, ellustitják. Talán azért mert nem közvetlenül az egyes mű honoráriumai azok. Általánosságban kapja azokat a művész, de rendszerint nem egy-egy művéért.

S az ilyen általános honorálás nem fejleszti annyira ki a művészi igyekezetei, a versenyt, mint az, ha egy műtársulat keretében, de egyébként szabadon tárja ki alkotásait a művész a közönségnek, amely szintén szabadon választja meg az Ízlésének és - oh próza! — a zsebének megfelelő képet.

Üdvös a műtői sulat hatása atekintetben is, hogy a közönség vásárló kedvét megalapítandó, nem fog a piktor szertelenségekre, a jó ízlést ledöfő ostobaságokra ragadtatni. Szóval antimendicamentuma lenne az apache-festé- szetnek.

való cselekvéssel a helyzeten nem segítünk, pár évtized s a néprajzi múzeumban lehet majd csak látni mindezekből valamit. Például a balatoni halászok (mely ős foglalkozást igaz, hogy most napszámba űzik) semmi eredetiséget nem mutat föl az öltözködés terén, holott a foglalkozás minden más országban a népviseletre nyomja bélyegét. Örvendetes, hogy a Balatoni Szövetség újabban a népművészet iránt is értődik és a balatonvidéki népipari termékeket igyekszik nagy szeretettel forgalomba hozni a fürdőtelepeken.

*

A Balatonvidék szépségeit, karakterét nem a kiczirkalmazott partok, nem a villák sokféleségében kell keresnünk; ellenben arra nagyon is ügyelni kell, hogy ezek bele üljenek ebbe a keretbe, ne okozzanak a természet fön- séges szépségében diszharmóniát.

A Balaton partján mindenütt találunk lokális szépségeket. Maga a víz is ezer változatában élvezetes szépet nyújt, de a legkarakterisztikusabbak a rálátások. Ha a környező dombok, hegyek bármelyikére fölmegyünk, tágul a szemhatárunk s nagyszarű kilátás terül a szemünk elé. Megtaláljuk a monumentálisát, megtaláljuk az intimebb részleteket egyaránt. Előttünk egy zöld hegyoldal, virágzó fákkal, mely mögött lebeg az ezer szint változó víztükör, a végtelenségbe nyúlva tenger hatással, majd határolva a szemközti part kékes, szeszélyes hegyalakulásaival. E szinpompát toll leírni, ecset lefesteni nem képes. Erdő koszorúzta csodálatos hegyek, lejtőiken elszórt fehér faluk, hatalmas sziklatömbök, mezővel, szántófölddel fedett finom vonalú dombok váltakoznak. Ezeknek a természeti szépségeknek harmóniáját féltjük, a mikor az építkezésről beszélünk, a mikor oly dolgok Ízléses elrendezéséről szólunk, melyek látható nyomot hagynak a természetben. Föltétlenül szükséges, ha minden nyoma a kultúrának, az embernek, ebbe a keretbe beilleszkedne.

Kőröshegy. Boromisza Tibor.

Mert hát mindezekre nagyon könnyen hajlandók ami érdekes tehetségű fiataljaink. S nagy kár volna az, ha ahelyett, hogy a közönség ízlését neveljék, a saját ízlésüket is elrontanák. Mert ez is megtörténik könnyen.

A műtársulat olyan kiegészitő szerepet játszana. A piktor igyekeznék gondosan, a bolondságok lehető kerülésével dolgozni a közönség miatt, a közönség pedig igyekeznék Ízlését fejleszteni önmaga és a piktor miatt.

Tehát meg kell alakítani azt a műtársulatot.

Mert akkor nem lesznek téli lakásaink Ízléstelen olajnyomatokkal, piktorcsemetéink sem járnának rongyos czipőben s elérnénk azt is, hogy művészeink képeit nem szivaríüst s vajas tészta szag kíséretében élvezzük, mint most, hanem megfelelő világitásu szellős teremben, kellő milieu-ben.

A részlet kérdésekre, például a megalakulásra, a helyre, a berendezkedésre meglehetne később is felelni s e .tekintetben festőinknek kellene valami egészséges tervet kieszelni.

Sz. D.

1909. tflájus 9.

A koponya.

(J.) Sokan azt mondják a fejlődés törvényéről, hogy az szamárság. Szamárság pedig azért, mert az emberi koponya és az ember állítólagos ősének: a majomnak koponyája között akkora külömbség van, hogy lehetetlen a két faj között valamilyen összeköttetést feltételezni. Még akkor is lehetetlen feltételezni, ha azt a hipotézist fogadjuk el, hogy az ember nem egyenesen a majomtól származott, hanem mindkettőjüknek közös ősük volt s az ős egyik hajtása kedvező feltételek közé jutván, felküzdötte magát a teremtés koronájává, mig a másik kedvezőtlen behatások következtében nem juthatott a gibbon színvonalánál magasabbra.

A kutatások és az ásatások azonban azt igazolták, hogy találtak már olyan koponyákat, melyek szerint az ember s majom között csupán egy foknak kellett lennie. Egyszóval nincs nagy külömség az ember s majom koponyája között. Ismét más helyeken olyan koponyákat találtak, melyek közvetitő őseinkké lehettek. Nem túlságosan eredményesek tehát ezek a kutatások. A tudósok azt hiszik, hogy azt a kort, melyben a közvetitő élt, majd csak ezután valamely alkalmas vidék fogja felfödni. Ha majd egyszer azt a vidéket fölhányják, múltúnk, mely ma meglehetősen némán és sötéten mered reánk, beszédessé és világossá fog válni. Egyes vidékeknek már nincsen sok titka, de a még eddig kutatásmentes, mint a délit is tartják, ott szorongatja magában ezt az izgalmasan gyönyörű választ, mely arról beszél, hogy honnan jöttünk. Természetesen ezalatt nem azt kell érteni, hogy részletes magyarázatot ad majd az eredetről, hanem csak azt, hogy megmutatja majd a fejlődés egyik-másik állomását.

De akár eredménynyel járnak az ez irányban történt kutatások, akár nem, akár elfogadják bizonyítéknak a koponyát, akár nem, az ember majomi származása többé, kevésbé kétségbe nem vonható. Olvassuk, hogy a kémia, ez a hatalmasan biztos tudományos fegyver, megállapította a vérvizsgálattal, hogy például a gibbon-majom sokkal közelebb áll hozzánk, mint az ilyen majom az ő többi majom testvéreihez. Az ember vére és a gibbon vére egy és ugyanannak a „fajnak“ a vére, mig a többi majom már más fajhoz tartozik.

Ez olyan nagy, döntő, biztos bizonyíték, hogy a koponyák teljesen eltörpülnek mellette s akár ott is maradhatnak a koponyák, ahol vannak. A koponyák méreteiről, formájáról ugyanis el lehet sincerizálni, de a vér minémü- sége halálos biztonsággal állapítja meg az élő lényről, hová, milyen családba tartozik. Nos, a majom, ha nem is valamennyi, de négy faj föltétlenül az ember családjához tartozik.

Természetesen ez nem azt jelenti, mintha a többi állathoz semmi közünk nem lenne. Édes testvérünk minden állat, sőt a növények s az úgynevezett élettelen testek is a mi vérünkből való vér és a mi húsúnkból való hús: mert minden, mi a mindenségben van egyetlenegy fajta, valaminek az elágazott vérei. A kémia áttörte a válaszfalakat és ha itt-ott még kézzel-