Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-31 / 44. szám
1909. október 31. Nagybányai Hii-lap 3 találkozhatott velem. — Egyéb tekintetben némileg rátartós és prepotens azaz nralomvágyó • volt. Akkor lépett szobámba, amikor neki tetszett, ügyet sem vetve az időre, a személyekre s ha asszonyt talált útjában, minden teketória nélkül kidobta. Ismeretségünk kezdetén viszonyban állottam Signora Segatival; ez egy este a Dolon, mikor egy pár barátnője kíséretében találkozott, elég ügyetlenül megfenyegette; mert a Villeggiatura fecsegő szelleme egy este lovam horkolásából kitalálta, hogy „késő éjjel“ szoktam kilovagolni Formarinám- mal találkozni. Margarita hátra vetette fátyolát és egészen velencei nyíltsággal válaszolt: „Maga nem a felesége! Én nem vagyok az 5 felesége! Maga az ő donnája s én is az vagyok! A maga férje pipogya s az enyém is az! Hát akkor miféle jogon tesz nekem szemrehányást, — Hát az én hibám, hogy ő többre becsüli azt, amim van annál, a mije önnek van? Ha biztosítani akarja magának, kösse oda a kabátjához s ne képzelje azt, hogy válasz nélkül hagyom beszédjét csak azért, mert ön gazdagabb.“ Az ékesszólás e csinos példányát kiöntvén magából (a mit egy fültanu elbeszélése után fordítottam le) folytatta útját Madame Segatit nagyszámú hallgatóság közepeit hagyva, hogy fontolóra vegye a köztük lefolyt párbeszédet üres óráiban. Mikor télire Velencébe mentem, elkísért. Rendes liaisonban sohasem állottam vele; de valahányszor eljött, sohasem engedtem meg, hogy más viszony szakítsa meg a vele való összeköttetésemet s gyakran eljött hozzám és úgy találta, hogy ő a „kedvenc.“ — Szokatlanul nagy volt benne az önszeretet s az egyetlen Segati kivételével, a ki az ő kifejezése szerint, az évi rendes amicam, nem valami türelmes más asszonyokkal szemben. Abban az időben nem voltam valami állhatatos és emiatt nagy zür-zavarok támadtak, sok frizurát romboltak le és zsebkendőt téptek össze és szolgáim több ütleget, mint elismerést kaptak békés fáradozásukért, mikor megpróbálták közte és más asszonyok között a békét helyreállítani. — A farsang utolsó estéjén tartott álarcos bálon, a cavalsrinan, amelyen mindenki megjelent, az előkelő származású és kifogástalan jellemű madame Contarini álarcát letépte, amiért ez véletlenül karomra támaszkodott. Képzelheti, milyen feltűnést okozott ezzel s ez csak egyike csinyjeinek. Végre pörpatvar ütött ki közte és férje között és egy este futva menekült házamba. Azt mondtam, hogy ez mégsem járja. Azt felelte, inkább az utcán hál, de nem megy vissza hozzá, hogy férje veri (a szelíd nőstény tigrist), elpocsékolja az ő keresetét és botrányosan elhanyagolja üzletét. Ej volt, ezért megengedtem, hogy ott maradjon és másnap semmiképen sem bírtam eltávolítani. Eljött férje, kiabált, üvöltött, könyörgött, hogy menjen vissza: — nem ő! Akkor a rendőrséghez fordult, ez meg hozzám. Azt mondtam a rendőröknek és a férjnek, hogy vigyék el, nekem nincs szükségem reá; eljött hozzám és én nem dobhatom ki az ablakon, Ha kedvök van, vezessék el akár ezen, akár az ajtón keresztül. Az asszony ekkor a bírósághoz fordult, de kénytelen volt „becco ettico“-jához (tüdővészes pipogyájához) visszatérni, mint a hogy nevezte a szegény embert. Nehány nap múlva ismét megszökött. Szörnyű patáliák után házamban telepedett meg csakugyan és igazán beleegyezésem nélkül, és ennek oka közömbösségem volt, mert nem bírtam megőrizni higgadtságomat; mert a mikor dühösködtem, mindég megnevettetett velencei bohóckodásaival. S ezt nagyon jól tudta a cigánynő; minthogy ismerte rábeszélésének hatalmát is és ezt azzal a tapintattal és eredménynyel gyakorolta, mely egyformán közös áz alacsony és magas ranguakkal. Madame Benzonat is pártfogásába vette és ez a dicsőség fejébe szállt. - Szerette a szélsőségeket: kiabált vagy kacagott s ha haragba jött úgy dühöngött, hogy rémületbe ejtette a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket - mert erős volt, mint egy amazon s vérmérséklete egy Medeáé. Szép, de fékezhetetlen állat volt. — Egyedül én voltam képes némileg rendben tartani s ha látta, hogy igazán haragszom (állítólag nagyon félelmes olyankor a kinézésem), megadta magát. De hát tele volt számtalan bolondsággal. Fazziolaja, az alsóbb rendűek fejkendője, nagyon jól állott; mégis tollas kalapra vágyódott, fájdalom! s mondhattam akármit, tehettem bár- | mit (pedig sokat beszéltem) nem óvhattam meg ettől a komédiától. A kalapot tüzbe dobtam, de hamarabb meguntam azok tüzbedobálását, mint ő a kalapvásárlást, igy hát egész figurává tette magát — mert bizony azok nem illettek hozzá. Aztán szerette volna, ha ruhái uszályosak- akár egy nagy urihölgyé! szerinte semmi sem áll jobban neki, mint a „1’ abito collá, cuon vagy cua (velencei tájszóláson a „la coda“ helyett az uszály) s mert e szó furcso kiejtése kacajra gerjesztett, minden ellenmondás megszűnt s átkozott uszályát mindenütt maga után cipelte. Eközben ütötte-verte a nőket és elfogta leveleimet. Egy alkalommal az egyik fölött tűnődve találtam: a formájáról iparkodott kitalálni, női kézből ered-e vagy sem. Aztán sopánkodott tndatlanságán és valóban el kezdte tanulni az abc-t azért, hogy — amint mondta — valamennyi levelemet fölbontsa s tartalmát elolvassa. Nem szabad igazságtalanul elhallgatnom jótulajdonságait mint házvezetőnőmnek; azóta, hogy mint donna di governo házamba lépett, felére csökkent kiadásom, mindenki jobban teljesítette kötelességét, szobáim és minden egyéb és mindenki rendben tartva, csak ő nem. Sok okom van hinni, hogy szilaj természete mellett is eléggé ragaszkodott hozzám. — Egyet fölemlítek. Egy őszi napon gondolásaimmal a Lidora mentem; szörnyű vihar lepett meg, a gondola veszélyben forgott, kalapjaink tovarepültek, csónakunk vízzel telt meg, az evezőket elvesztettük, zugó tenger, mennydörgés, szakadó zápor, a beálló éj és minél jobban süvítő szél között! Mikor hatalmas küzdelem után visszatértem, a Canal Grandon levő Mocenigo palotába vezető nyílt lépcsőn találtam. Nagy fekete szeme könnyektől csillogott, hosszú fekete haja esőtől ázottan homlokára és keblére hullott alá. Teljesen ki volt téve a viharnak. A mint a szél magas nyúlánk termete köré csapta haját és ruháját, csak a cikázó villámtól megvilágítva, a zugó hullámokkal lábainál: mindez hasonlóvá tette a kocsijáról leszálló Medeához vagy a vihar Sibyllájához, mely körülötte tombol. Rajtunk kívül, amennyire hallani lehetett, e pillanatban ő volt az egyetlen élő lény. Amikor látta, hogy megmenekültem, nem köszöntött, mint várni lehetett, hanem rám kiáltott: Ah! can’ della Madonna, xe esto il tempó per andar’ al Lido? (Oh, a Madonna kutyájára, hát ilyen időben kell a Lidora menni?) Berohant a házba és azzal vigasztalódott, hogy szidta a gondolásokat, hogy miért nem látták előre a „temporalet“ (vihart). A szolgák aztán elmondták, hogy csak az összes gondolások vonakodása ilyen időben tengerre szállni akadályozta abban, hogy egy csónakon utánam jöjjön. Aztán a legsűrűbb zápor között leült a lépcsőre és sem elmozdítani nem lehetett onnan, sem megnyugtatni. Örömébe látásomra egy kis vadság vegyült s ez bennem a kölykét föltaláló nőstény tigris képét keltette föl. Hanem hát uralkodása vége fele járt. Nehány hónap múlva egészen fékezhetetlenné vált. Mindenféle panasz, nehány alapos, sok pedig ráfogás — „a kegyeneznek nincsen barátja“, - arra az elhatározásra, juttatott, hogy szakítsak vele. Nyugodtan megmondtam neki, hogy haza kell mennie (szolgálatomban eleget keresett a maga és anyja számára). De vonakodott ezt megtenni. — Állhatatos maradtam; erre eltávozott, de tőrrel és boszuval fenyegetőzött. Azt mondtam neki, hogy már előbb is láttam kirántott tört és hogyha épen kedve van kezdeni, szolgálatára áll az asztalon levő kés és villa is, különben megfélemlíteni magam nem engedem. — Másnap, épen ebédeltem, belépett (de előbb nyitányul betört egy üveges ajtót, mely az előcsarnokból a lépcsőre nyílik), egész közel jött az asztalhoz, kezemből kirántotta a kést s e közben egy kissé megvágta hüvelykemet. Nem tudom, vájjon maga ellen vagy ellenem akarta-e használni, valószínűleg egyikünk ellen sem; Fletches megragadta karját és lefegyverezte. Előhívtam kormányosomat, meghagytam, tartsa készen gondoláját és vigye őt újra haza, de ügyeljen nagyon reá, hogy útközben valami kárt ne tegyen magában. Egészen nyugodtnak látszott s így ment le a lépcsőn. A csatornába ugrott. Nem hiszem, hogy- meg akarta volna ölni magát; de ha meggondoljuk, hogy nők és férfiak, akik nem tudnak úszni, mennyire félnek a mély és sekély víztől is (és a velenceiek különösen, bár a hullámokon élnek) és azt, hogy éj volt, sötét és nagyon hűvös idő, akkor azt hiszem, hogy valami ördög szelleme szállt belé. Nem nagy fáradsággal és baj nélkül hozták ki, nem számítva a lenyelt sósvizet és átszenvedett fürdőt. Előre láttam szándékát, hogy le akar telepedni nálam, azért orvosért küldöttem és megkérdeztem, mennyi idő alatt tér magához izgatottságából. Megmondta. Ekkor igy szóltam: „Ennyi időt engedek neked és még többet is, ha szükség lesz reá; de ha nem hagyod el házamat a kitűzött idő után, én távozom.“ Minden cselédem megdöbbent, mindég rettegtek tőle s most némán állottak ott. Azt tanácsolták, hogy forduljak a rendőrséghez, őriztessem magam stb. stb. s más egyebet, amiket az ilyen hízelgő csőcselék csapat szokott. Semmi ilyenfélét nem tettem arra gondolva, hogy ilyen vagy olyan módon mégis végét vetek ennek a dolognak. Aztán volt dolgom már dühös nőkkel, ismerem a természetüket. Miután magához tért, nyugodtan haza küldöttem és azóta csak kétszer láttam az operában, távol tőlem, a közönség között. Többször megpróbálta, hogy vissza térjen, de most már nem erőszakos módon. Ez Margarita Cogni története, már amennyire engem illet. Elfelejtettem megemlíteni, hogy nagyon áhitatos volt és valahányszor megszólalt a harang imára, keresztet vetett s néha ez a ceri- monia nem nagy összhangban állott azzal, amit épen tett. Nagyon ügyesen szokott visszavágni, mint pl.: Nagyon megharagudtam egyszer reá, amiért megvert valakit, már nem tudom kit és tehénnek neveztem. (Tehén az olaszban súlyos sértés, épen mint az angolban, ha valakinek azt mondják: kutya.) Azt mondtam neki: Vacca. Megfordult, mélyen bókolt és azt felelte: „Vacca tua’, Celenza. „A te tehened vagyok, kegyelmes uram.“ Szóval, mint már mondtam, gyönyörű állat volt, nagyon szép és erős, nehány jó és számos mulatságos tulajdonsággal, de szilaj, mint egy boszorkány és féktelen, mint egy démon. Egész nyíltan szokott dicsekedni fölényével, összehasonlította ezt más asszonyokéval és különböző testi és erkölcsi tulajdonságainak tudta be, melyek inkább személyének mint szerénységének váltak becsületére. — Annyi igaz, hogy mindnyájan iparkodtak elűzni és ez nem sikerült, mig saját esztelensége nem segített nekik. Mihelyt vetélkedés állott be és néha az egyiket az egyik, másikat a másik szobába zárták be, hogy eleje vétessék a harcnak, a kiváltság rendesen az övé marad. Igaz hűséggel szerető B. P. S. G. grófné most sokkal jobban van. Mielőtt Velencét elhagytam volna, levelet küldtem önnek és ehben eredeti vázlatát a vámpírnak, mely alkalmat adott annak alkotására: megkapta-e ? Karczolatok. (J.) A társadalomnak van egy karakterisz- tikonja, melyet találóan lehet alkalmazni. A magánkoldulás, a testületi koldulás, a hivatalos koldulás. Nálunk mindenki koldul, a professzi- ónátus koldustól az államig. Azt hiszem, hogy ezen a téren kitűnünk minden nemzet fölött. Minden elképzelhető dologra van igényünk és semmire sincs pénzünk. S ha van is pénzünk, csak filléreink vannak. Koldult filléreink. Ezekből valósul meg nálunk minden. Irodalom, kultúra, közigazgazgatás, humanitás stb. Nem tudnék sok olyan közintézményt felsorolni, mely önként, érdek nélkül adott vagy nem kierőszakolt summákból nőtt, melynek az állam, a város, vagy szabadakaratu meczenások vetették volna meg alapját. Bizonyos, hogy szocziális, polgári feszengésünkben jelenleg alig van visszatetszőbb jelenség, mint ez nyílt szivén folyó kéregetés, mint ez a testületi kunyorálás. A közönség már remeg, ha új egyesület alakulását tervezik, mert sejti, hogy a végczél a pumpolásban fog ékes megnyilvánulást találni. Tetszetős ezégért felvitt körök vezetői siránkoznak az anyagi eszközökért, mert másképpen nem boldogul az egyesület, ha nincs pénz külsőségekre.
