Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-17 / 42. szám
'ix II. évfolyam. Nagybánya, 1909. október hó 17. 42. szám. TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula kőnyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')=tér 14. 1 hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. .............. A festőkolónia memoranduma. Fontos lépésre határozta el magát a nagybányai festőkolónia, midőn további életerős és a dicsőségben gazdag múlt hagyományaihoz mért eredményes működésének feltételeit egy őszinte emlékiratban közölte városunk képviselő-testületével, amelyről méltán feltételezzük azt a jóindulatot, hogy egy ily kiváló művészgárdának kívánságait a város érdekében is magas színvonalú felfogásával teljesíteni, illetve teljesíthetni fogja. Mert a városnak, sokszor hangoztatott nehéz pénzügyi helyzetében is kell azon intézmény fejlesztésére anyagi eszközökkel rendelkeznie, mely intézmény nemcsak mérhetlen erkölcsi hasznot, de némi anyagi ellenszolgáltatást is nyújt neki. A memorandum, melyet a colomia tagjaival folytatott értekezlet alapján dr. Vass Gyula ügyvéd szerkesztett, igy hangzik: Tekintetes képviselő-testület! Ide s tova 14 esztendeje, hogy Nagybánya városát bel- és külföldi festők, mesterek egyaránt fölkeresik részint tanulmányaik gyarapítása czéljából, részint azért, hogy emellett állandó tartózkodásra is e városban maradjanak. Ez a lefolyt 14 esztendő nem tűnt el nyomtalanul az' ide járó s ide telepedett festők csoportja fölött, de sőt bátran mondhatjuk, hogy ez az idő s annak munkássága teremtette meg a specziális „nagybányai iskola“-cultust, mely ma már tiszteletteljes elismerésben részesül a művész világ minden rétegében s minden helyén. Nagybánya, s a nagybányai festő iskola ma mír nem ismeretlen sem hazánkban, sem a művelt külföld előtt, aminek bizonyságául elég pusztán arra az egy körülményre hivatkoznunk, hogy idegen nemzetek fiai, festői ezen idő alatt épen oly szorgalommal keresték föl városunk falait s annak művész-iskoláját, mint székes fővárosunknak és hazánk más részeinek ifjai, nagyjai. A nagybányai festőiskola valóban büszkén is tekint vissza ezen idő eredményeire, mert mig egyrészt irányzatos művészetét hatalmasan föllendítette, azt tökéletesítette, nagyságát s méltóságát a művész világ előtt elismertette, másrészt épen ezen intenzív munkájával dicsőséget szerzett hazánknak, s e nemes városnak egyaránt. Tekintetes képviselő-testület! Arra a Nagybánya városára, mely egy ily művész- iskolának bölcsője és hazája, büszke lehet nemzetünknek minden polgára s iskolánk igyekszik ebbeli munkásságát és kötelességeit tovább is fejleszteni. Méltóztassék elhinni, nincs közöttünk egy sem, ki ne volna büszke arra, hogy ennek a nagybányai festőiskolának tagja, s e szabad bányavárosnak polgára lehet, mert hiszen tény, hogy ebbeli minőségünk tiszteletet vindikál s ád úgy egyes kartársainknak, mint iskolánk egyetemének; mi pedig csak kedves kötelességünknek vélünk eleget tenni, midőn e tényeknek alapjául szolgáló intézményeinket legjobb tudományunk és tehetségünk szerint fejleszteni óhajtjuk. Ámde ez a mi óhajunk egymagában nem elegendő a fönséges czél elérésére. A mi erőink ugyanis csupán a szellemi és erkölcsi tőkét képesek szolgáltatni a nagy munkához, az anyagiak azonban igen hiányosan állanak rendelkezésünkre. Itt élünk, itt dolgozunk, itt cultiváljuk művészetünket Nagybánya város falai között, segítséget nyerve annak rendkívüli gazdag természeti szépségeiben, s támaszkodtunk erre annyira, hogy felejtettük benne sokszor a legégetőbb anyagi hiányokat is, mindaddig, a mig csak lehetett! - Való tény, hogy idetelepülésünk idejében e nemes város sokféle igyekezetei tanúsított ügyünk előmozdítására s figyelemre méltó segítséget nyertünk egyrészt az ideutazhatás költségeinek enyhítésével, másrészt jelenleg is fennálló iskolatermünk s a két lakosztállyal biró egyetlen művész-ház építésével, s azoknak méltányos feltételek mellett rendelkezésünkre bocsátásával, úgyde — tekintetes képviselő-testület — bárhogyan mérlegeljük is az adott helyzetet, ez a segítség ma már miniumumát sem képezheti nagybányai szereplésünk és létfeltételünk követelményeinek. Mi meg vagyunk győződve, hogy a tekintetes képviselőtestület minden egyes tagja belátja fenti állításunk igazságát, s hogy hitünk nemcsak puszta feltevés, igazolja magának a képviselőtestületnek egy évekkel ezelőtt hozott jogerős határozata, mely, succesive négy atelier- épület emelését rendeli el, megrendelvén egyúttal annak a végrehajtását is a majdan mutatkozó szükségletarányhoz képest. Sajnos azonban, a határozat mai napig sem nyert végrehajtást, azon szükségletek pedig, amelyek ezen felül még elkerülhetetlenül megkivántatnak — mint például növendékeink szaporodásának, művészeink tömegesebb jelentkezésének megkönyebbi- tése, az állandó vasútjegy kedvezményekkel; modernebb iskolaterem létesítése és fenntartása; műtermeink fűtő anyagának bizonyos mértékben való szolgáltatása, végül iskolai közszükségleti, tanulmányi, s kiállítási költségeinknek legalább részbeni fedezésére egy meghatározott összegű subvenczió létesítése - emlékezetünk és megfigyeléseink szerint még szóba is alig jöttek. Tudjuk jól, hogy Nagybánya sz. kir. városának háztartási költségei az utóbbi években épen a város rohamos és várható fejlődése következtében nagy mértékben emelkedtek, de mi úgy hisszük, mélyen tisztelt város atyák, hogy a mi kérelmünk, a nagybányai festő iskola és kolónia támogatása e város költségvetéséR Nagybányai Hírlap tárczája. Aranyos porszemek. — Irta: ifj. Kárpáti Endre. — V. Hulló esőben. Ilyenformán teltek akkori napjaim. — Az öreg kertész volt a gazdánk. Kálmán bátyám, a „kertészlegény“ és mi ketten, mint „inasok“, az ő fenhatósága alatt állottunk. És mi négyen mindig együtt dolgoztunk. Tétlenül nem lehettünk. Szegény öreg kertészünk! ... Be szerettük, tiszteltük mi ezt az embert. Magunk közt csak Tót bácsinak szólítottuk, mivel hogy tótos volt a kiejtése. Én kereszteltem el igy, habár nem ez volt az igazi neve. De úgy megszoktuk, hogy máskép soha se hívtuk azóta. Szép^ ember lehetet a Tót bácsi fiatal korában. Őszbe vegyülő haja büszkén nyilt homlokot koronázott, amelyen két sötét redő sok régi fájdalom megmaradt emléke. Szürkülő kör- szakála jószivü, barátságos arcot koszoruzott; szemeiből a vidám megelégedettség, istenfélő bizalom sugárzott. Finomabb lelkű, becsületesebb, igazabb jellemét még nem találtam az egyszerűbb emberek sorában. Munkájában pedáns és művész volt. Meg kellett nézni azt a parkot, amit az ő nyiró ollója idomított! . . . Meg azt a gyönyörű holmikat, amelyek konyhakertjében teremtek! . . . Hát még, mikor fiatalabb volt és egy magyar mágnás birtokán kertészkedett! Csodájára jártak hét vármegyéből a Tót bácsi készítette angol parknak! . . . Szeretett is ám elmesélgettni abból a világból! . . . Istenem ! mintha most volna, mikor a faiskolában ojtogattunk. Közelünkben a kapások neszezése hangzott, mi pedig szorgalmasan dolgoztunk. Kötöztük az ojtványokat, kentük rájuk a viaszt, és találgattuk: meg fog-e éledni? ... De megám! Száz közül ha egy-kettő elmaradt! Ritka szerencséskezü volt szegény Tót bácsi az ójtáshoz. Közben mindig beszélgettünk, járt a szánk. Az ő szájában meg lógott a pipa. A „munkapipa“ a rövidszáru, hogy ne legyen akadékos. Azzal kelt, vele feküdt. Sokszor még éjjel is rágyújtott, ha nem tudott aludni. Pipája volt a leghűbb kísérője egy egész életen átal. Mindig mondta: ha majd egyszer nem izük a pipa, akkor az asztalos gyalulhatja neki a koporsót . . . Pipált is odaadással. Minden tiz percben vakarta a gyufát a fa derekán és fújta a füstöt jóízűen. Szakadatlanul a pipáját kínozta. Mikor egy pár palántát elültetett, kiverte a pipáját először jobbra, aztán meg balra és megint tömte, megint gyújtogatta fáradhatatlanul. Csak addig tette zsebre, míg megevett; aztán újra megtömött és füstölt napestig. Emellet kitűnő időjós is vol a Tót bácsi. Csak ő hozzá folyamodtunk reggelenkint, hogy lesze-e jó idő? . . . Elég volt, ha felállott térdeltéből és körülhordozta tekintetét mind a négy égtáj felé. Rögtön megtudta mondani, hogy várhatunk-e tartós jó időt, avagy közeleg a hosszas esőzés ? Ha ragyog az égbolt kora reggel: jelent valamit; ha párázatban kel a nap, vagy a „rossz sarokból“ fujdogál a szél, rögtön kész a prognózissal. — Eső lesz, mert száraz a kezem. Majdnem kiesik belőle, amit megmarkolok. És megjött az eső; ha ma nem, holnap. De biztosan. Sokszor napközben is gondokba ráncolódott a homloka és sejtelmesen jelentette nekünk, az eget fürkészve: — Valami lesz . . . És mi már előre féltünk, hogy nagy vihar van kitörőben. Bár még egy tenyérnyi felleg se mutatkozott a tiszta égen, mi már behur- colkodtunk mindenestől. Mire készen voltunk, lerobbant a heves zápor, nekiengedte dühét a zivatar. Jaj nekik, akiket kün ért a földeken az ítélet idő ! . . . Mi a virágházból nézzük a locsogó esőt. Fedél alól még gyönyörűség is a látvány. Csak ne dörögne ! De az borzasztó ! Sokszor egészen szuroksötét lett fényes nappal, úgy, hogy nyugodtan lámpát lehetne gyújtani. De minek! Beszélgetni sötétben is lát az ember. Soha sem felejtem el azt a rettenetes vad égiháborút, ami dühöngött egyszer Péter-Pál napján. Késő délután volt. Sötétség. Még a kártya szemeit sem láttuk a virágházban. Valami Lapunk, mai száma ÍO oldal. i
