Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-10 / 41. szám
2 N agy toány ai Hírlap 1909. október 10. Fehér holló. — Irta: Révai Károly. — A hírlapok ezidőszerint szenzácziós politikai eseményeket közölnek, melyekből nagyon bajos a tiszta igazságot kihámozni. Minden lap a maga szája ize szerint hirdeti azt az utálatos politikát, melyből már igazán torkig jól laktunk. Annál is inkább jóleső érzés hatja át lelkünket, mikor a magyar társadalom vallásos életéből egy kedves — s a jövőre nézve mélyen kjható, - mozzanatról olvashatunk. Felekezetek testvéries ölelkezéséről van szó, mit egy erdélyi kis városka mutat be példányképül. Hogy lesznek-e követői ? Ha minden magyar ember szivében hordozná a magyar társadalom fejlődésének és megerősödésének magasztos csiráit, ha a lelkészek egymás hitének kölcsönös és őszinte tiszteletét tartanák szem előtt, s ha a nemzet boldogulására törekednének : akkor a kis erdélyi város két lelkészének lesznek követői! Egy erdélyi lap hozza a hirt, hogy egy városban népünnepélyt rendeztek, melyen a róm. kath. és az ev. reí. egyház papjai közös megállapodással a következő programmban egyeztek meg: 1) Ünnepélyes isteni tisztelet a róm. kath. egyházban. 2) Imát mond a róm. kath. plébános. 3) Közének: „Te benned bíztunk eleitől fogva.“ 4) Beszédet tart az ev. reí. esperes. 5) Himnusz. Éhez a programmhoz fölösleges is volna további megjegyzéseket fűzni, ha nem ragadná meg szivünket az öröm. íme a sokszor emlegetett fehér holló! A felekezetek békés együtt működése : a szeretet vallása! A magyar nemzet fiai két lelkipásztor védő szárnyai alatt összeölelkeznek, s fölemelik lelkűket a Mindenhatóhoz, ki mindnyájunknak egyformán édes atyja ! A magyar lelkészekhez fordulunk, s ráirányítjuk figyelmüket ezen magasztos eseményre! S figyelmükbe ajánljuk a római bölcs mondását: „In necessariis unitas, in dubiis libertás, in Omnibus autem caritas.“ Szálljon a fehér holló hegyeken-völgyeken át, s hirdesse a szeretetet! A Teleki-Társaság ma délelőtt 11 órakor, a városháza tanácstermében felolvasó ülést tart. Szüreti kilátások és a borértékesítés. A legutóbbi napokban került nyilvánosságra a földmivelésügyi minisztériumhoz beérkezett hivatalos jelentések tartalma a szöllők állapotáról, mely adatok egyúttal tájékoztatást tartalmaznak Magyarország idei várható borterméséről is. A hiteles adatok szerint a helyzet épen nem rózsás s igy ma már a magyar bortermelő gazdaközönség előtt tisztában áll az a manőver, melyet a közvetitő kereskedelem pár héttel ezelőtt elkezdett azzal, hogy mesés bortermési kilátások hírét kolportáltatta egyes borvidékeken a borárak visszaszorítása érdekében. A hiteles értesítések sajnosán említik az egyes vidékeken a peronospora és lisztharmat által okozott nagymérvű károkat, máshelyeken a jégverés tette tönkre a termést, a legtöbb vidéken pedig az augusztusi íorróság volt hátrányára a szöllőknek, úgy hogy igazában valódi jó termésről az idén már nem beszélhetünk. Kétségtelen, hogy az előrelátható termés- kilátások hatással vannak már most is a borárak alakulásaira. És igazán ilyenkor látja csak a figyelmes szemlélő, hogy ezek az alakulások mennyire rendszertelenek, úgy hogy ez a körülmény vezeti rá az illetékes tényezőket arra, hogy a jövő legfontosabb teendője kétségtelenül a borértékesítés kérdésének helyes megoldása, nemcsak a termelők, de általában a hazai bortermelés érdekében. Azzal már évek óta tisztába lehetünk, hogy a filoxera-vész óta a szöllők felújítása és a szöllőtermelés rekonstruálásának hatalmas müve Magyarország területén befejeztetett. Sőt a felújítás nagy munkájával felidézett felbuzdulás, ugylátszik az ellenkező szélsőségbe is csapott az által, hogy a szöllőtermő terület ma már nemcsak hogy eléri a filoxera pusztítása előtti átlagot, de azt sokszorosan felül is haladja. Maga ez a körülmény nagy általánosságban ha1 nem kárhoztatható is, de a részletekben oly helytelen tüneteket mutat, mely a fogyasztás és export arányaival összhangban nem álló termelés, másutt a kvalitás következtében bortermelésünk kárára, hátrányára lehet. A homoki területek nagyarányú betelepítését a hegyi bortermelők nézik rossz szemmel, mely animozitásuknak van is alapja, Szegszárd, borvidéke pedig már egyenesen hatósági beavatkozást sürget, a kenyérmagtermő területeknek a búzatermelés alól való elvonása és indokolatlanul szöllővel való betelepítése ellenében. Mindezek a körülmények, valamint a bor-áralakulások fent említett rendszertelensége kétségtelenné teszik azt a körülményt, hogy ma már nem a szöllőtelepités forszirozása és aránytalan támogatása, de igen is a borértékesítésnek, a kapzsi önzéstől mentesített módon leendő rendezése képezze az arra hivatottaknak legfőbb feladatát. A ,,Magyar Szöllősgazdák Országos Egyesülete“ szép eredményekre hivatkozhatik a magyar bortermelés előmozdítása körül; hisszük ha most erélyes kézzel nyúlna bele a borértékesítés hatalmas problémájának megoldásába, rövidesen virágzó szövetkezeti bortárházaink és pinczészeteink hirdethetnék a magyar bortermelés és értékesítés ügyének teljes diadalát. E. ü. A közgyűlés és a közpolgár. Az én kondás fejembe sehogy sem fér az, hogy miként hozhat a városi közgyűlés érdemleges határozatot egy oly tárgyban, melyet nem ösmer? Alantirott ugyanis a következő felebbezést adtam be a városi képviselő-testülethez: A tek. polgármester ur szóbeli intézkedése ellen kénytelen vagyok a tekintetes képviselő-testületi közgyűléshez felebbezéssel élni és indokaim a következők: Egy uj házat építek; ehhez szükségem van néhány szekér agyagra. Minthogy a közgyűlésnek van egy határozata, melynek alapján meghatározott dij mellett a város területéről agyagot beszerezni lehet, ezt a kedvezményt igényelni akartam, de ezzel szemben a polgármester úr megtagadta az agyag kiutalását. Arra a kérdésemre: Hol vegyek agyagot, azt felelte, hogy saját területemről; mire azt mondtam, hogy nincs területem. Ekkor odautasitott, hogy vegyek mástól! De ki fogja a termőföldjét felturkálni s ha igen, mibe fog az kerülni? Erre azt a feleletet vettem: Hát akkor azt akarják, hogy a város területét túrják fel? Mire azt mondottam, hogy nem szükséges a város területét felturkálni, hanem tessék nékem a téglának már kitermelt területről utalni, mire azt a feleletet nyertem: kivételt nem teszek és nem utalok. Az erdőmegosztás előtt épitéshez fát is díjtalanul adott a város; agyag, porond, zazarkő mind díjtalan volt. Úgy tudom, hogy ha egy uj ház épül, ezzel az állam és a város jövedelme szaporodik, mert mind a kettő reá ül az ő terheivel. Az agyag pedig oly czikk, hogy egyetlen ház sincs, mely évente agyagot ne használna s ezért tessék jól meggondolni a dolgot, mert eszerint a felfogás szerint az alsó osztály el van zárva az építkezéstől, mivel csak vályogból bir építeni. És ezektől az apró vályogházaktól is fizetik az adót. — Pi-pi, pi-pi, drága! Na, megvagy! Hogy a czigány prímás egye meg a zúzádat! Vitte is^ diadallal. Az utczaajtóig folyton hálálkodott Ágnesnek. Onnan visszaszól nagy bizalmasan: — Igaz ni! Majd elfelejtettem megmondani a kisasszonynak, hogy azért vagyok itthon, mert a szolgabiróné nagyságáék elmentek a Tölgyes urfi lakodalmára. Holnap már jönnek is haza. Ügyes feleséget kapott, meg aztán pénzért sem megy a szomszédba. így beszélt, mig csak az utczára ért. De Ágnes a végét már nem értette. Csak az az érzés marcangolta vad fájdalommal lelkét, hogy megcsalta, aki élete, mindene volt. Aztán berohant a házba. Kétségbeesetten haját, ruháját tépve, szaladgált föl-alá egész éjjel. Reggel felé lecsendesült, zavaros tekintetéből remény villant. — Nem igaz! Nem igaz! kiáltotta oda minden bútordarabnak. Végre kapott egy kendőt magára s indult a sziklához. Amint kilépett, meglátja a tornáczon csó- kolózó galambpárt. Rémesen kaczagva visszafutott. Néhány pillanat múlva már újra mellet- tök volt egy vászonzacskóval kezében s hirtelen beledugta a gyanútlan szerelmeseket. — így ni ! legalább ti nem hagyjátok el soha egymást — mormolta elégedetten. Aztán felvánszorgott a hegyre. Réveteg tekintete a távolba meredt s megint kezdte a kinteljes várakozást. Rövid idő múlva már az éjeket is ott töltötte, csak épen annyi időre távozott, mig magának s galambjainak, melyeket a zacskóban mindig magával hordott, egy kis eleséget hozott. A jó emberek ha marasztalták, azzal védekezett, hogy siet, mert várja vőlegényét s addig is mig jönne, igen sok a dolga. — Ugyan mit dolgozott ? Nappal összeszedte a száraz leveleket s visszaaggatta a fákra. Csak nem hagyja, hogy a hűtlenek a szelek karján nagy vígan tovalejtsenek, mikor a kopaszodó ágak oly szomorú sóhajtással hajlanak utánok. Éjjel kiült a sziklára, hogy dalával vissza sírja Ferkóját. A közelben lakók sokszor hallgatták csodás énekét, mely csendes éjszakákon lágyan csendült, édesen, mint egy mennyei fuvola, vagy csattogott mint az erdő csalogánya telve reménnyel, igaz szerelemmel; de ha sötét felhők takarták az eget, zugó szél suhogtatta a sárguló lombsátort, oly fájdalmas szenvedélylyel zengett, oly erős vad hullámokat vert, hogy tulharsogta a legerősebb vihar rémes zúgását. Nemsokára jött a hideg északi szél s kegyetlenül letépte a haldokló természet ruhájának utolsó foszlányait is. Aztán hatalmas szárnyának egy-egy legyintésével tova söpré a zizegve sóhajtó sárga leveleket. Csillogó fehérség, dermesztő csend lett mindenütt. Ágnes a szikla közelében egy vizvájta barlangba szalmát vitt és abban húzódott meg. így élt évekig. A ruha leszakadozott róla, a régi szép Ágnesnek már árnyéka sem volt. Az emberek már nem is törődtek vele, legfölebb ha lejött s kéregetett, egy-egy falatot vetettek a szegény bolondnak. A gyermekek megdobálták s ijesztgették, hogy elveszik a galambjait. Ilyenkor Ágnes sirni kezdett és félelemtől reszketve rohant vissza a sziklához. Különösen két suhancz állandóan nyomában volt s mindent elkövettek, hogy a galambokhoz férjenek, de Ágnes féltve őrizte drága kincseit. Egy hideg téli este ismét kiült a sziklára, hogy várja, újra várja a hütelent. Alig hagyta el rejtekét, a bokrok közül előjött a két fiú s vigan czigarettázva konstatálták, hogy benn feledte galambjait. Az egyik őrt állt, a másik elrabolta. Ágnes rövid idő múlva észrevette, hogy nincsenek vele nyomorúságában egyedüli társai. Ijedten ugrott fel, hogy utánok menjen. Amint megfordult, látta, hogy odújából vörös láng oszlopok törnek elő. Vad ordítással iramodott lefelé a szakadékba, egyenesen a lángok közé. Á másik pillanatban már megjelent a nyíláson, égő ruhával, lángoló hajjal s az üres zacskóval. De ő veszedelmével mit sem törődött, csak rohant bokorról-bokorra s rémült sikoltozással hívogatta galambjait. Aztán a sziklához vánszorgott s ott összerogyott. Mikor az emberek alulról a tüzet meglátva felsiettek, már rég megnyugodott, sokat törődött, fájó lelke. A késői hold csak az elhagyott sziklát találta. Az ezüstös fényben úgy ragyogtak rajta a hópelyhek, mintha a könnyei volnának annak a sötéthaju, biborajku, liliom termetű szép Ágnesnek.
