Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-18 / 16. szám
1909. április 18. 3 Egyszercsak úgy éjféltájban ismét érkezett egy vendég. Konsternatiót keltett a megjelenése. Egyenruhában volt s igy még a fél- husban levők is megismerték. Egy fináncz- főbiztos volt. Bemutatkozott: Dohányfy Kanócz m. kir. pénzügyőri főbiztos vagyok. — Örülök, mondá a házigazda. (A pokol fenekére kívánta a főbiztos urat, mert az épen a dohányos zsák mellett állott s erősen pislogott a dohányra.) — Hivatalos ügyben járok mondá a fináncz. — Kérem . . . tessék először helyet foglalni. Tessék velünk tartani, egy kis jó vacsora s egy kis ital . . . (Valamelyik ellenségem feljelentett a szűzdohány miatt — gondolá magában Gömböcz ur — s ezért van szerencsém ehhez a finánczhoz.) — Köszönöm! Rövid beszélgetés után a főbiztos elmondotta, hogy Karacsfalváról a szomszéd városba, mely a csengefalvi pusztához egy félóra járásnyira van, helyeztetett át s oda volt utazandó, azonban szekerének a rúdja a csengefalvi dűlő utón eltört. Ezen okból tért be Gömböcz uramhoz, hogy legyen szives vitesse őt fogatán uj állomás helyére. A fináncz főbiztos ezen kijelentése megnyugtatta s lecsendesité a kedélyeket. (Ez tehát csak jámbor armer Reisender, nem pedig skorpió!) Az ivó had összebarátkozott a fináncz főbiztossal, sőt még meg is kínálták a jó verpelétiből, amit az nagy gyönyörrel élvezett. Azt mondotta, hogy ő is csak szüzet élvez. — No pajtás akkor majd szolgálok vele, mondá — a házigazda, mert van még vagy 6 zsákkal a padláson . . . — Köszönöm, élni fogok a szívességgel! Hanem hát nem félsz tőlem, hogy feljentelek? — Nem én, mert magyar ember vagy s a magyar ember, ha fináncz is (Isten bocsássa meg neki ezt a bűnét) a vendéglátó gazdáját, akinek ivott a borából, szitt a dohányából, el nem árulja. Én igy tudom ! — Jól tudod — kedves barátom! Én becsület szavamra fogadom, hogy hivatalosan nem veszek tudomást drága, finom dohányodról. festett s azt is Böcklin-féle kép gyanánt adta el' A képek olyan ügyes hamititványok voltak — mondja a hir — hogy azok valódiságát Böcklin fiai és özvegye igazolták, de a bíróság szakértők véleménye alapján mégis hamisítványoknak mondotta ki a képeket s Rüdisühlit okirat- hamisitásért (sic) négy hónapi fogházra ítélte el. Ez az Ítélet gondolkodóba ejt s egyáltalán nem tudom megfejteni, hogyan lehetséges az, hogy ha nagy mester özvegye és fiai, akik környezetében voltak, ismerték a mester alkotásait, kezevonását, valószínűleg magukat a képeket is, a képeket valódiaknak ismerték fel, azokat idegen szakértők bírálata alapján s pusztán ennek alapján hamisaknak declarálta a bíróság? Rüdisühliről a kritikákban a következőket olvashatjuk : Tekintélyes svájczi művészcsaládból való, ugyanott született, ahol Böcklin — Bázelben. Ma harmincznégy éves lehet. Gyakran vette mintaképül Böcklin mestert, szerette romantikáját, sőt mondhatni rajongott érte. Képein sokszor találunk Böcklini hatást, sőt motívumokat is, az ő saját feldolgozásán s úgy, hogy képein mindig megérzik maga — Böcklin. Mikor egész fiatalkori, keleti és görög- országi bolyongásaiból hazajött, képeit Németországban megszerették. Megszerették a müncheni „Kunstoerein“-ban is, s hazájának nagyon tekintélyes, közismert festője lett. Ennyit mondanak róla a kritikusok, eltekintve modorának s felfogásának bővebb fejtegetéseitől. Érthetetlen előttem az egész dolog. Mi vihette reá ezt a festőt, hogy eszményképének nevét, annak halála után kilencz évre a saját művére, vagy idegen alkotásokra reá- hamisitsa s ez által a mester nagy nevét meg- hurczolja? Talán tisztán az anyagi haszon reménye vezette? Erre nem igen lehetett neki, az ország közismert, népszerű festőjének szüksége. Tálán a mester iránt való rajongás csele- kedtette meg vele a csúnya botlást? Ez még valószínűtlenebb. Nagybányai Hírlap — Vivát! Ez a tubák! kiálták a vendégek. Azután folyt a beszéd és a bor és pedig ez utóbbi hol a pohárból, hol az asztatról . . . A főbiztost annyira megkedvelték, hogy másnapra vacsorára meghívták vagy ötvenen . . . Már reggel 3 óra felé járt az idő, mikor a főbiztos ur sok sikertelen marasztás után a Gömböcz ur fogatán elutazott uj állomás helyére. Eltávozása után már virradni kezdvén, az utcza ajtó és a kapu ajtó bezáratott, hogy az utón járó-kelő bámész nép ne lássa az udvaron lefolyt jeleneteket. A mulatság azonban tovább folyt. Egyszercsak úgy négy óra felé pogányul dörömböltek az ajtón. — Ki van ott? kérdi Gömböcz, a hasa- dékon kikandikálva. — Mi vagyunk a pénzügyőrök! Szóllalt meg odakint két fináncz fővigyázó. — Mit akarnak kendtek!? — Semmi gorombaság - süvölt az egyik fináncz - hivatalns dologban jöttünk! Tessék ajtót nyitni, a törvény nevében! — Ki küldte ide kendteket ? ! — Dohányfy Kanócz főbiztos ur! — Várjanak kendtek! Ekkor Gömböcz ur és ivó kompániája elkezdették felsorolni a szentek lajstromát s határozatilag kimondották, hogy a fináncznak nem lehet hinni egy szavát sem. — Lám, becsület szavára fogadta Dohányfy, hogy nem vesz tudomást a dohányomról, mondotta Gömböcz ur és ime reám küldötte a vérebeit, a kint ólálkodó két finánczot, hogy a ragya verje meg! Bírságpénzre vágyik a foga! . . . — Azért a hat zsák, három métermázsa dohányért pedig fizetni fogsz bírságot circa 1200 forintot! vigasztalá Gömböczöt egy díjtalan adóhivatali gyakornok jelölt, mint a társaságnak legfőbb és egyedüli szaktekintélye a fináncz dologban. — Inkább megölöm azt a finánczot, vagy a hat zsák dohányt megsemmisítem, de nem fizetek, hörgé Gömböcz. — Nyissák ki a kaput, a törvény nevében, - mert máskép betöretjük - orditá kívülről az egyik fináncz. Rajongásból senki sem akarja eszményképének nevét meghurczolni. Vagy tán művészi becsvágyában elakarta hitetni a világgal s főleg önmagával, hogy ime az én művészetem is van olyan, mint a Böckliné, még csak meg sem ismeritek melyik kép az enyém, melyik az övé. Ezt sem tudom elképzelni. De legfőképen az ejt zavarba, hogy Böcklin családja is valódiaknak ismerte el a képeket. Nagyon valószínűtlennek tartom azt, hogy családja tévedett volna. Böcklin modora olyan, hogy azt másolatban sem lehet utánozni, hát még olyan eredetieken, amit nem a mester festett meg. Nem. A vád nem lehet igaz. Tévedtek a szakértők s ez a leggyakoribb eset, tévedtek a bírák, ami a szakértők véleménye alapján természetes is. Számtalan esete van annak, amidőn a főváros képkereskedőinek boltjában jeles művészek képeinek botrányosan kezdetleges, ostoba másolatait találjuk. Néha még a művész neve is ott ékeskedik a képen. A készítőé azonban természetesen nincs rajta. Van eset arra is, hogy a festő neve után egy kis u betűt pingált a másoló. Talán azt akarta ezzel jelezni, hogy ez s ez után van festve. Ezt az u-et azonban nem igen veszi észre a közönség, figyelemre sem méltatják s azt hiszik, hogz az a tökéletlen másolat, az a giccs tényleg azé a művészé, akinek neve van rajta. Micsoda felfogása lehet már most a közönségnek arról a művészről? Bizony nagyot rontanak azok a dolgok a művész nevén. Ezek a tulajdonképeni szerzői jogbitorlásnak esetei. Vagyis szerzői jogbitorlás súlyosabb esetének kell tekintenünk azt, ha a másoló a művész nevét (azét, aki az eredetit alkotta) I Gömböcz ur kertjének lábjában folyt az X sebes patak. Abba hányatta Gömböcz ur mind a hat zsák dohányt a birságtól való félelmében. Sirt, mint Marius Carthagó romjai felett, midőn a gyors folyású patak a hat zsák szüzet elvitte . . . Ujabbi dörömbölésre kinyittatott a kapu. A két fináncz belépett s haptákba vágta magát. Az egyik megszólalt: Kapa Dani alázatosan jelenti a tekintetes urnák, hogy a Dohányfy Kanócz főbiztos ur rendeletéből hivatalos dologban jöttünk . . . — Ki vele! Mi az?! — Egy hivatalos levelet hoztunk, melyet a parancs szerint még ma kell kézbesíteni. Tessék. (Átnyujtá a hivatalos borítékban levő levelet.) Gömböcz elolvasta a levelet. Ez volt benne: Kedves barátom ! Igen tisztelt tekintetes Uram ! Az éjjel a sok beszédben s a dohány miatti első drukkodban elfeledted megmondani, hogy becses névnapod estéjét tartottad. Én most tudtam meg az egyik vigyázómtól, aki, mig fináncz nem volt, mindig hivatalos volt névnapod estéjére. Én szavamra mondom nem tudtam, hogy Sándor napja lesz holnap és nehogy tapintatlannak tűnjem fel, most utólag kívánok neked sok, boldog Sándor napot. Az Isten éltessen soká! A jövő héten bemegyek az ígért szűzért. É sorok vivője a két fináncz nem tudja, mi van e levélben. Hogy serényebben járjanak, azt mondottam nekik: hivatalos ügy. Szerető barátod: Dohányfy. — Rendben van a dolog, de ki adja vissza nekem a hat zsák szüzet ! ? — mondá Gömböcz. Árgus. teszi a másolatra s a dolgot úgy hozza forgalomba, mint azt ha a másoló saját neve szerepel a képen. Mert aki ismeri a művésznek azt a képét, amelyről a másolat készült, nem fog tévedésbe esni a komisz másolat láttára, ha a művész nevét látja is azon. Viszont aki nem ismeri a művésznek azon képét, melyről a másolat készült s a művész nevét látja azon, tévedésbe eshet. Végül aki nem ismeri az eredeti művész képét s a másolaton is a másoló nevét látja, nem ismeri fel természetesen azt sem, hogy az az illető művész képének a másolata. Nem is fog arra a művészre gondolni. A szerzői jogról szóló törvényünk nem is tekinti a szerzői jog bitorlásának, ha a képen a másoló nem az eredeti kép szerzőjének nevét, jegyét használja, feltéve, hogy a másolat nem áruba bocsátás czéljából készült. A Rüdisühli esete, ha a bázeli bíróság nem tévedett, a ritkaságok s nem ezek közé a közönséges esetek közé tartozik. Egy elismert művész eredeti compozitiót fest s egy másik, világhírű mester neve alatt bocsájtja azt áruba. A képek olyan tökéletesek, hogy az utóbbi művész családja sem ismer reájuk s valódiaknak ismeri el azokat. A kép gondolatban és feldolgozásban eredeti. Nem másolat. Olyan tökéletes, hogy a Böclin képével összetéveszthető. Megfejthető-e már most lélektani alapon, hogy az a művész, aki hazájában el van ismerve, sőt ismeri a művelt világ nagy része, nem inkább a saját nevét tette volna-e arra a képre, az elhalt Böckliné helyett ? Yajon lehetséges-é ez? Érdekes volna az egész ügyet közelebbről látni, azt jogi ^ és művészi szempontból megvizsgálni. — Én igy messziről nem bízom a szakértőkben s az ítéletet ez alapon tévesnek gondolom. Sz. D.
