Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-27 / 26. szám

2

W agy toány ai Hirlap

aa Z í.

A kérdés végleges megoldása a kor- házügy kilátásba helyezett rendezése alkalmával eszközlendő, addig is a tiszti orvosi teendők czélszeriibb beosztása, ügyesebb és takarékosabb munkamegosztás kellően konszolidálná az amúgy meglehetősen rendezett állapotokat. De vájjon mikor lesz aktuális a kórház-kérdés felvetése?

Nyilvános pénzgyüjtések.

— Irta: Nagy Zoltán. -Általánosan tudott dolog, hogy a törvény ■ hozatalának mindenkor alkalmi oka van. Közszükségletek, az életbe átment jogviszonyok rendezése, más egyébb azok az alkalmi okok, melyek ilyen vagy olyan törvény meghozatalát szükségessé teszik. Úgy de az élet maga kaleidos- kopszerüen oly gyorsan változik, hogy a törvény- hozás nem képes lépést tartani, nincs ideje csak törvényeket hozni s ez az oka, hogy számtalan olyan jogviszony él már régen a gyakorlatban, intézmény működik, terv kialakulóban, a mire törvényes szabályozás még nincs.

A nyilvános pénzgyüjtések ellenőrzése szintén azok közé tartozik, melynek szabályozására törvény nincs. Pedig köztudomású, hogy a nyilvános pénzgyüjtések mindenféle jótékony és közhasznú czélra világszerte napirenden vannak, A magyar társadalom is ismeri ezeket. A hazaik közül az Erzsébet királyné, Szabadság,- Kossuth,-^ Jókai szoborra, a magyar iskolahajó beszerzése,- a Józef Főherczeg féle szanatórium, a gyermekvédő liga javára eszközölt gyűjtéseket csak fel- | említjük, mert országosan ismertek. De ezek körén belül hány, de hány neme, faja, vátozata van a kisebb-nagyobb körben^ történt pénzgyüj- téseknek. Ki tudná felsorolni ? Es mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten,“ őt hívjuk fel tanúnak, hogy hány, de hány oldalról van igénybe véve a magyar társadalom, melyet ma ezért, holnap arra a czélra, holnap után egy újabb intézmény érdekében sarczolnak meg a könyörület, az emberbaráti szeretet és ehhez hasonló más czégér alatt. És mit tegyen a jókedvű adakozó? Álsze- méremból, hiúságból adakozik, adakozik és szakadatlan adakozik Megkönnyebbülten sóhajt fel, ha az egyik beteszi maga után az ajtót és eltáKapitány ur Paics sem volt megelégedve azzal, hogy Miartusz olyan derék szál legény létére a második sorba kerüljpn. Gondolt egyet magában. Jó lesz „flügelsarzsi“-nak.

S egy reggel infanteriszt Miartusz arra ébredt fel, hogy „freiter ur“ lett belőle.

Persze, hogy senki sem bámult akkorát ezen a hallatlan eseményen, mint a maga s a mint a többi öreg bakáktól hallottam, minden nap legalább fél órával korábban kelt fel s ezalatt nem tett egyebet, mint hogy a gallérjára varrt csillagot nézte.

A csillag megvolt ugyan, de hiányzott a tekintély.

Ez volt gefreiter Miartusznak a legérzékenyebb oldala. Mert hiába volt olyan hórihorgas, nem félt tőle senkisem, még a mákszem Szabó is kifogott rajta.

Szegény Miartuszszal annyi mindenféle bolondságot űztek, hogy más ember már régen kijött volna a béketürésből.

0 azonban csak tűrte szelíden az incsel- kedéseket s ha néha-néha mégis elhagyta a türelem s az incselkedők közül valamelyiket elakarta csípni, — mig ő esetlen mozdulataival a deliquens után vetette magát, addig az régen hegyen-völgyön túljárt. — Ha az üldözött azután ismét előkerült, gefreiter Miartus megfenyegette az ujjával s azután ő nevetett a csínyen legjobban.

Mégis a legérzékenyebben az érintette, hogy hiába volt meg a rang, az egész századnál nem akadt egyetlen ember sem, a ki megadta volna neki az ur czimet. Csak per Miartusz traktálták, s hiába veszekedett, káromkodott, nem ért semmit.

Elment a kapitányhoz r&pporta, aki megparancsolta hogy urnák czimezzék. Na csak ez kelllett! Nemcsak hogy nem sikerült az óhajJ vozik, szorongó érzés fogja el, ha a másik kopogtat be hozzá gyűjtő Ívvel, leólmozott persellyel vagy illatos ridikullel. Kikerülhetetlen végzete I csak egy s ez az, hogy újra, ismét adakozzék jó i kedvvel, mert nein akar magának és másnak rósz érzést kelteni, restelli is a rideg elutasítást, hiú I arra, hogy fukarnak, smuczignak tartsák.

De vájjon artinyi száz és ezer „jókedvvü i adakozó,, közül hánynak jut az eszébe s ha eszébe h is jut, utánna néz-e, ellenőrzi-e, hogy arra a czélra használják-e fel, amely czél érdekében, a melynek czégére alatt ő is adakozik? Első sorban is nem tekinti azt a pár fillért olyan összegnek, amely számot t.. me; másodsorban nem is I tételezi azt föl, hogy másra fordítsák vágj'' álta- J Iában ne oda fordítsák, a mire kérték; harmad- J sorban' nem is ér reá még azzal törődni, kicsinységnek tekinti számon tartani, hogy az ő fillérjével mi történt. Pedig a tapasztalat megtaníthatná. Első sorban is ínért óriási mérveket öltenek a különböző czimü nyilvános pénzgyüjtések; | ezrekre és ezrekre megy az az összeg, amelyet ; a társadalom, igy összehoz-. Már pedig a pénz j mindenkor pénz marad, amikor igy elvonatik a j forgalomból és a kifejezetten megjelölt czélra szolgálván, elvész mint tőkegyűjtés és ez által mint erőtényező a közgazdasági életben. Másodsorban arra is taníthat a tapasztalat, hogy J ilynemű gyűjtések eredményével megczáfolást nyert az a tétel, hogy a pénz mennél tovább gurul, annál több lesz belőle, mert ellenkezőleg azt a természetű sajátosságot veszi fel az ilyen pénz, hogy mire rendeltetési helyére ér, megfogyatkozik.

Köztapasztalat, hogy a gyűjtés-rendezés és pénzkezelés akkora költséget emészt fel, hogy a túl i jdonképéni czélra 'jóformán alig valami, legtöbbször mi sem marad. Harmadsorban és ez bár legegyénibb, de éppen ezért legjellegzetebb vonás, kiki a maga részéről nem tulajdonit fontosságot, ! nem értékeli azt a pár fillért amit ad. Mint társadalmi adót veszi, melyet igy vagy úgy, de le kell róni. Megteszi és azzal pont.

Nem kell talán emlékezetbe hozni azokat a világ és országszerte ismert botrányos visszaéléseket, melyekről egyes nyilvános pénzgyüjtések története, sorsa által miden újságolvasó ember tud: de nem kell taiv.i utalni azon közismert tényekre sem, hogy alig van emberj aki ne tudná közvetlen tapasztalatból, miszerint hányszor lett ! megtévesztve, becsapva, mikor élelmes egyének annyi furfanggal kicsalják a nagyközönség adotott titulus megszerzése, hanem még ráadásul jobban csúfolták. Hiába járta a kurtavas, meg a „verschütten“, nem ért semmit; mig végre a kapitány megunta a dicsőséget s egy reggel I elkergette panaszával Miartuszt.

De legnagyobb méregbe mégis akkor jött, ha „Regimen>sgefreiter“-nek csúfolták.

Ez a név pedig úgy ragadt reá, hogy bár- j mennyire is vágyakozott a káplári sarzsi után — s amint mondják, a fehér keztyüt már egy év óta megvette s ott tartotta a ládájában — csak nem akart az óhajtott kitüntetés elérkezni. Lássankint ő lett az egész ezredben a legidősebb gefreiter, még egyszer egy jókedvű baka ráragasztotta a „Regiments-gefreiter“ nevet.

Nagyott nézett, mikor én, mint egyéves önkéntes berukkoltam és a legelső érintkezés alkalmával, mint fellebvalómat - gefreiter ur czimen szólítottam meg. Ezzel egészen megnyertem a magam számára. Az ő „czug“-jába lettem beosztva s egész szolgálati időm alatt a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett irántam.

Tudja Isten, én is úgy megtudtam szeretni ezt a szegény, műveletlen tót fiút, a kiben annyi természetes jóságot, annyi romlatlan, eredeti kedélyt találtam.

És ha olykor egy-egy finom szivarral, vagy egy kis jó dohánynyal kínáltam meg, nem tudta eléggé kifejezni háláját érette.

Nekem sohasem kellett vigyáznom a „risz- tungomra“. Mert Miartusz atyáskodó gondossággal vizsgált meg apróra minden kirukkolás előtt, nehogy a kapitány ur-a ki pedig nagyon szeretett az önkéntesek felszerelésén vagy ruházatán hibát fedezni fel —valami hibát találjon rajtam,.

És egyszer, mikor egy kimaradás miatt kapitányom harmincz napi kaszárnya-áristomot mért reám, Miartusz az egész idő alatt ki sem mozdult a kaszárnyából, hanem mindig otthon ült velem.

mányait közczé ak számára.

A „jókedvű ac azért nem

szenved csorbí , halljon róla,

olvassa nap-nap . nem néz utánna,

nem ellenőriz, hanen a adakozik, mert úgy tudja, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten; neki pedig, úgy érzi, nagyon, de nagyon is szüksége van a jó Isten szeretetére.

Mit kell tehát tenni? Megfelelünk röviden reá. Törvényt kell hozni; törvényt, mely a nyilvános pénzgyüjtések minden faját és változatát hatósági ellenőrzés és egységes szabályozás alá vegye. Szükséges a törvény, mert a visszaélések megszüntetése csak igy érhető el.

Hogy pedig a törvény meghozatalának alkalmi oka vágyon, de nagyon elérkezett, tessék csak elolvasni hébe-korba bár egy lapot, bizonyára találunk mindenkor értesítést szédelgő könyör- adományt gyűjtőkről, furfangos csalókról, elsikkasztott alapokról, melyek mindegyikénél arról a pénzről van szó, melyet nyilvános gyűjtés utján hoztak össze és kezeltek el.

HÍREK.

Junius 27.

Személyi hírek. Tolcsvai Nagy Gábor deb- reczeni csendőr-ezredes hivatalos ügyben pár napig városunkban tartózkodott. — Boromisza Tibor festőművész nejével hosszabb tartózkodásra városunkba érkezett. - Dr. Erdődy Ignácz honvéd főtörzsorvos és családja nyaralásra megérkeztek.

Kinevezések. A pénzügyminisztérium vezetésével megbízott m. kir. miniszterelnök Bnumerth Károly felsőbányái bányatanácsost a szénbányászathoz főfelügyelővé, Molnár József nagybányai számgyakornokat pedig számtisztté nevezte ki. Szolgálattételre pedig mindkettőjüket a petrozsényi kőszénbányahivatalhoz osztotta be.

Áthelyezés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Simon László főgimnáziumi helyettes tanárt az újpesti állami főgimnáziumhoz helyezte át.

Révai a színpadon. Kréméi' Sándor színtársulata a folyó évadban Révai Károly munkatársunknak egy falusi történetét is színre hozza. A darabot Micsey társulata nagy hatással adta elő ezelőtt pár évvel Déván.

És unalmas napjaimat igazán mulatságossá

tette.

Úgy el tudott beszélni az ő sajátságos, ábrándos hangján otthoni életéről, a mikor még pásztor korában, künn az Isten szabad ege alatt

— nem ismerve sem felebvalót, sem fegyelmet- élte világát.

Elbeszélte, hogy otthon, az ő kis falujában van neki egy hűséges kedvese, a ki alig várja, hogy haza kerüljön a katonaságtól, akkor azután elveszi őt és milyen boldogok lesznek.

Elővette kis pásztor-furulyáját s elfurulyázta nekem azokat a gyönyörű ábrándos nótákat, a melyeket künn tanult a pusztán, szerzőjüket nem ismeri senkisem, de mégis olyan szépen, olyan szivrehatóan szólanak.

Talán az erdei madárkától, a havasi széltől tanulják el, annak csicsergése, ennek a zize- gése van bennök összegyűlve s hol mélán, ábrándosán, hol fájdalmasan hangzanak azok, beszélve szerelemről, fájdalomról, boldogságról és boldogtalanságról.

Es én úgy elhalgattam azokat az édes, mélabús hangokat s szinte magam előtt láttam a falut, a nyájat s a fonogató szép szőke tót leányokat.

Szegény Miartusz! Mennyire örvendett, mikor látta, hogy tetszenek nekem az ő kedveskedései. Kétszeres buzgalommal igyekezett kedvembe járni s bizony mondhatom, hogy az az egyszerű tót fiú úgy a szivemhez nőtt, hogy még most is igaz fájdalommal gondolok reá.

Katonáskodásomnak hetedik hónapja nekem is meghozta az önkéntesek büszkeségét, a csillagokat: káplár lettem.

Mikor a csillagokkal legelőször akartam a a kaszárnyából kimenni, Miartusz oda állott az ajtóba, feszes „hapták“-ba vágta magát s örvendező arczczal elsőnek üdvözölt.

Alig volt már „négy kis hónap“ hátra, mikor Miartusznak haza kellett menni — teme-