Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
meleg tejet és újra kiment a szobából, hogy elrejtse atyja elől fájdalmas könynyeit, melyek életpiros orczáit oly gyakran öntözték utóbbi időben. Megállt most is az ajtóban, neki dülesz- kedett és könnyes szemeivel csak nézett-nézett egy pontra, hosszasan. Vájjon, mit nézhet oly önfeledten? A jó, öreg Donegal hegyeket, melyeket gyermekkorától fogva szeretetébe fogadott? A kisded tengeröbölt, melynek rézsútos homokpartján oly sokat játszott kis testvérével, aki, szegény, már rég a tenger szomorú hullámsirjában nyugszik len és nem nézi kék szemeivel a napsütötte, büszke bérczeket. Még a kopár csúcsok is haragosan elrejtőztek most réveteg szemei elől: beleburkolódznak fodros ködpalástjukba. A sötét égen egymást hömpöly- getik a megvadult felhőgomolyok s mintha fáznék, vagy félne, futva menekül tova a goromba szél a közelgő vihar elől. Az öreg hegyek már csak a fejük körvonalait mutatják. Hosszú a tél és kemény; úgy látszik, mintha a tavasz sohasem akarna visszatérni. Szomorú időket él a szegény kis család, krumplija, méze fogytán van a háznál és nincs kenyérkereső. Csak Biddy két keze tartja el a házat élelemmel; amit a hímzésért kap a városi fényes áruházakban, abból szerez össze egy-egy kis összeget. Pedig minden de máskép volt, mikor még édesanyja élt és Ned, az ő édes, szerencsétlenül elhunyt fitestvére ! Édesapja egészséges, erőteljes ember volt, hatalmas testtel, munkakedvvel. Eljárt messze- földre halászbárkájával és mikor hazakerült sok szép csengő pénzzel, jómódban találta munkás házinépét; virulóban a kiterjedt 'veteményes kertet s örömben, vigságban teltek el napjaik. De most! . . . A várostól hét mérföldnyire, ember nem lakta vidéken, éhségtől rettegve ... Ki tudja, mi lesz még belőlük, ha a jó Isten rájuk nem tekint! Amint Biddy ezen gondolkozott, mintha a nagy hegyek felágoskodtak volna fejükkel a fellegek fölé és tekintetükkel bizalmat öntenének Biddy leikébe. Eszébejutott, amit a jó plébánostól hallott, mikor édes anyja iskolába járatta. „Azok, akik bíznak az atyában, olyak, mint a Sionhegye, amely sohasem múlik el, hanem szilárdan áll mindörökké . . . Valamint a dombok körülveszik Jeruzsálemet, úgy áll az attya népei oltalmára ezen időtől az örökkévalóságig.“ . . . így énekelte a Zsoltáros és mindannyiszor édes megnyugvást érzett Biddy, ahányszor csak súlyos bánat nyomta szivét és az igék eszébejutottak. Mily nagy vigasztalást merített belőlük, valahányszor beteg atyját látta, vagy az éj sötétében egy ital hideg vizet nyújtott a szenvedőnek és megsimogatta azt a lázas, verejtékes homlokot. És mily erőt öntött a nagy bizalom kicsiny szivébe, hogy elbírta tűrni a keserű nélkülözést és legyőzte a sokszor kisértő kétségbeesést. Nem! . . . nem akart csüggedni, hitt a gondviselésben és hű könyörgéseit áhítattal küldötte az árvák Atyjához . . . — Nézd, atyám - szólt a szobába lépve — még meleg van ideben, most nem kell a tűzre raknom egy darabig, azért elsietek a tengerpartra, mielőtt a dagály beállna. Úgy hiszem, sok osztrigát fogok találni s akkor pompás reggelit csapunk magunknak. E szavak után megpiszkálta a hamvadt tüzet, rárakott egy pár összetördelt, szúrós ág-bogat, aztán odament atyjához és fájdalmas arczát végigsimogatta. És úgy érezte, hogy elég jutalmul fáradozásáért, mikor az öreges arcz mosolygásával találkozott a tekintete és kezét a forró kéz meg-megszorongatta . . . Végigsietett Biddy a zápormosta utón; át, a tocsogó mezőségen, ahol a szélroham fékevesztett sodra késmódjára metszette orczáit. Útja lefelé haladt, ki, a tengerhez és pár perez múlva ottermett a sziklás vízparton. Talált bizony kagylót, még pedig sokat. Jó az isten mégis: máskor keresve sem akadt | egyre sem. Szedte kötényébe és csakhamar hazafelé sietett. Sietett, mert nem szerette, ha atyja sokáig maradt egyedül odahaza. Szinte szökdell jókedvében, úgy felvidult a váratlan zsákmány birtokában. Otthon aztán nagy örömmel mutatta atyjának a jó fogás eredményét és csakhamar halkan dudolgatva hozzáfogott az osztriga elkészítéséhez. Édesatyja számára kiválogatta a 1909. április 11. _______________________ Na gybányai Hírlap legszebbeket, aztán egyenkint felfeszitgette késével a kagylókat és — ir szokás szerint — feltálalta a teritetlen asztalra. Ügyes keze serénykedett s amint épen az egyik, legszebbikről leválasztotta a külső pánczél- burkot, • csodálatos dolog történt: a kemény kagyló belsejéből valami fénylő, ragyogó kavicsforma hullott az asztalra és vígan gurult tova rajta. Az öreg ember e pillanatban a vén halászok legszenvedélyesebb ösztönével kiáltott fel.- Gyöngy! . . . Biddy, gyöngy! Istenem, mily nagy szerencsénk van, kis leányom! . . . Magam sem láttam még szebbet soha életemben . . . Gyöngy volt . . . nagyértékü gyöngy. Biddy kezébe vette, ragyogó szemekkel cziró- gatta, aztán gondja volt reá, hogy másnap bemehessen vele a városba. Eladta az ékszerésznek hét sovereignért és az is azt mondta, hogy nagy értékű lesz, ha szépen kicsiszolják. Biddy megkapta az árát, még hímzést is vitt Belfast üzletébe s a sok pénzből bevásárolta a szükségeseket. Végre még Pat Nolant is fölkereste, hogy annak se tartozzék a múltkori orvosság árával. Aztán visszatért kicsiny kunyhójukba és amint a jó Donegál bérczei alatt lépdelt az ösvényen, messzire hangzott el hálatelt éneke: Az Isten útja ismeretlen, Szent művei csodásak; Végighajóz a kék vizeken S parancsol a hullámnak. Erőt nyertek ti, félénk szentek, S ti, vészes fellegárnyak : Megtörtök és szelídek lesztek, Ha szent kezét kitárja . . . Ifj. Kárpáti Endre. Prouvelle zavara. Edmond Joseph Aristid Prouvelle egy helyi érdekű vasút segédszámvevője az emberek azon éppen nem kedvelt osztályához tartozott, akik azt hiszik, hogy nekik áll a világ. A jelentéktelen ember ha jó kedélyű és vidám, akiknek M.-Badin a halhatatlan típusa, még rokonszenves is; a jelentéktelen ember ha fantakodik, tele van gőggel s ostobasággal, akkor tűrhetetlen. Prouvelle a valami és a semmi határai között mozog. Ha kidüleszteít hassal s hátraszegett fővel, sétálni indul, végigméri az embereket s tekintete mintegy ezt látszik mondani: „Én vagyok Prouvelle (Edmond Joseph Aristide) a középponti számvizsgáló hivatalból. Bámuljatok engem.“ , , A saját önbecsülésén kiviil példabeszéd szerű pontosságánál fogva Prouvelle főnökei becsülését is kivívta. így haladása a leggyorsabbak közül való volt. Alig 40 éves korában a 2400 franknyi tekintélyes fizetésre vitte. Főként egy tulajdonsága szerezte meg neki fellebbvalói becsülését: amig a nagy közigazgatási ágak annyi tisztviselője ki irodalommal, ki zenével, ki festészettel foglalkozik s művészi hajlamaiért elhanyagolja köteles irodai munkálatait. Prouvelle nem több s nem is akar több lenni egy tisztviselőnél. Fenhangon hirdeti ezt s épenséggel nem titkolja, hogy - vonzalma s bámulata csak olyan emberekre terjed ki, akiknek szép Írásuk van. 0 maga kiváló szépen ir. Asztalán a fogason függő puskák módjára gondosan rendezve számos tolltartó hever. Minden reggel gondosan előszedi őket fiókjából, megvizsgálja, megigazítja, azután gyöngéd tekintettel végignézi őket. Ez a munka naponként egy jó félórájába kerül s úgyszólván egyedüli munkája, mert bár segédszámvevő a czime, mindazáltal nem foglalkozik számokkal. Azt a kényes feladatot bízták reá, hogy rond vagy^ hegyes betűkkel czimet írjon az iráscsomókra. Év végén pedig az a kedves kötelesség háramlik reá, hogy megírja azon lapokat, melyek előlépést vagy más kegyet adnak a tisztviselők tudtára. Eme leiratok a következőkép vannak szövegezve: • Tisztelt uram! Van szerencsém tudomására juttatni, miszerint az igazgató-tanács határozatából fizetése . . . . ról . . . . ra emeltetik. 5 Remélem, hogy e jóakatatu eljárás értékes buzdításul fog szolgálni arra nézve, hogy ezentúl kettőzött szorgalommal s tevékenységgel igyekezzék hivatalos kötelességeinek megfelelni. — X., társulati ig. Egy ilyen leirat a legutóbb hivatalos pályájának legnagyobb zavarába ejtette Prouvellét. Egy bizonyos Canabon nevű kiadót számos szabálytalansága hirhedté tette a vidéki vasútnál, úgy, hogy számos intés után szükségesnek látszott lefokozni őt. A derék Prouvellét bízták meg, hogy a hozandó újságot tudtára adja. Magától értetődik, hogy egy pillanatig sem gondolt arra, hogy levelet szerkesszen a sújtott tisztviselő czimére. Ez az összes közigazgatási gyakorlattal ellenkező együgyüség lett volna. Prouvelle inkább a „lefokozásnál használt hivatalos forma“ kereséséhez látott; de nem tudott ráakadni. A fegyelmi ügyek nagyon ritkák voltak a vidéki vasútnál és senki sem gondolt ily fajta formulára. Jogos zavarában Prouvelle főnökétől, M. Pachand úrtól kért tanácsot. Ez úr rövidesen ezt felélte neki: „Nézze meg az előző eseteket.“ Miután nem juthatott az „előző esetekhez“, Prouvelle ismét főnökéhez fordult. Pachand ur félt a lehető felelősségtől s haragot színlelt, hogy döntenie ne kelljen: Ah! mondja csak! Ön bosszantani kezd engem! . . . Hát az én föladatom elvégezni az ön dolgát?“ Szerencsére Prouvelle (Edmond Joseph Aristide) egy zseniális gondolatba jutott. „Valóban — gondolta - nem tehetek mást, minthogy az előlépést jelentő formulát használjam.“ Ez az oka annak, hogy Canabon ur nem csekély ámulatára a következő értesítést vette: Tisztelt Uram! Van szerencsém tudomására juttatni, miszerint az igazgató-tanács november elsején kelt határozatából fizetése 2,400 frankról 1,800 frankra emeltetik. Remélem, hogy e jóakaró eljárás értékes buzdításul fog szolgálni arra nézve, hogy ezentúl kettőzött szorgalommal s tevékenységgel igyekezzék hivatalos kötelességének megfelelni. X., társulati igazgató. e. a. aiuck. A Judás csókja. (Legenda.) Elárulván pedig Judás — a káriótbeli Simonnak fia — az ő mesterét és urát, Jézust egy csókkal: kap vala viszont ezért 30 ezüst sékel pénzt az ellenséges zsidóknak synedriu- mától. Amely pénznek annakutána hogy a Jézus halálra Ítéltetnék, - persze fölötte nagyon mardosták az árulónak az ő gonosz lelkiisme- retjét is. Aki végtére gyehennái mardosásától megszabadulandó: a kapott vérdijjból valamelyes osztalékot kínált a többi 11 apostoloknak. S akik holott szemeiket haragosan forgatva, mind egyszálig kézzel, lábbal elutasiták maguktól eme pokoli bűnös pénzt. Valaminthogy nem is fogadja el azt a 30 ezüst pénzt, sem pediglen abból 1 íikareznyit sem, senki ember fia. Sőt csudáknak csudája: { még a meghalatott Jézus Krisztus koporsójának I éjjeli sirató őre sem fogadja vala el a hirhedett pénzt, erőnekerejével sem! Elannyira, hogy az iskárióti az ő bűnhődő bujának nagy vergődésében a 30 pénzeknek szántszándékos elveszejtésével ügyekeznék immáron^ szabadulni átkos szerezményétől. Ám, ennek az ármányos szándékának is nagy hire kelvén: valaki csak akkor megtalálja az elveszejtett pénzt, legott vissza is viszi s megintelen ráháritja az áruló Judásra — hogy abból kolduljon! Ekként minden uton-utfélen talált pénzeket aztán nyíltan, avagy alattomban is csakis Judásra hárítván, még pedig nem csupán a jó és rósz fajta keresztények, hanem az ezektől meg megundorodott egynémely ottani zsidók is; azért hogy t. i. ezek szerint rásózzák a bitang árulóra. Akinek emigy akkora nagy csomó pénze gyülemlék össze, hogy abból — szégyen ide, szégyen oda: végezetül nehéz fontolóra vévén ugyan a dolgát őkelme, magának szerfölött nagy vagyoni módot gyüjte s egy díszes
