Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-03 / 1. szám
2 1909. január 3, városunk előrehaladása, társadalmunk erkölcsi és anyagi gyarapodása, békessége és nyugalma, hogy ne jelszavak uralkodjanak, hanem a józan és érett tapasztalat, az ellenértékre nem tekintő áldozatkészség, az igaz munka tisztelete s a rászolgált tekintély megbecsülése! Ajtal Nagy Qábor. Boszniai bakáink. Vezérczikkirók, poéták megható frázisokba és körmondatokba szokták göngyölni azt a mélységes szomorúságot, mely a katonákat elfogja, ha hadba kell indulniok. Azt hinné az ember, hogy a szive szakad meg annak a szegény bakának, mikor ismeretlen tájak felé viszi a gőzös. Annyi bizonyos, hogyha a katonát ez elé az alternativa elé állítanák: hová akarsz menni, haza a faluba avagy Boszniába — kétségtelen, hogy nem az utóbbira határozná el magát. Csakhogy ilyen problémákat nem igen tűznek katonák elé; parancsot küldenek nekik s ők engedelmeskednek annak a parancsnak, hogy menjenek azonnal Boszniába. De nem áll az, hogy ők lehorgasztott orral, fejjel engedelmeskednének ennek a parancsnak. Aki ilyet hisz, nem ismeri sem a kaszárnya életét, sem a benne lakó ember lelkét. A kaszárnyaéletnél unalmasabb, bosszantóbb, enerválóbb élet nincsen. A katonának j éjjel-nappal valaki rendelkezésére kell állnia. Nincs nyugodt pillanata még akkor sem, ha alszik. Akármelyik pillanatban fölrázhatja húsz fellebbvalója. A fölebbvalók bizonyos pontig szintén ki vannak tévé ennek a sorsnak. A kaszárnya élet felette unalmas, mert hisz a legény az első két hónapban majdnem az összes fegyverfogásokat megtanulja. Az ezután következő hetekig, hónapokig, évekig tartó gyakorlatok nem egyebek gépies ismétléseknél, melyeket csak itt-ott szakit félbe a nem kevésbbé halálosan unalmas és megszokott őrszolgálat, naposság vagy ügyeletesség. A tisztek s altisztek munkája nem kevésbbé j monoton és sok igazság van abban, hogy a ! katonai pályákon nem annyira agyvelő, mint gyomor szükséges. Képzeljük el most már, hogy ezek előtt az élsoványodott, a szabályzat szűk rovataiba Lova megbokrosodott, a gróf lezuhant. Holtan emelték fel. Özvegye mély gyászba borult. De volt öt gyermeke. Kedveskedésük, szeretetük, anyai büszkesége lassanként beheggesztették a sebet. Teljesen nékik szentelte magát, értük élt, büszke volt erejükre s bátorságukra. Atyjuk emlékére mindenkép előmozdította sportkedvüket. Biczikli, football, vadászat, csolnakázás, hegymászás, mindenik kora és Ízlése szerint tette amit akart, j Henrik a legidősb fiú atyja halála után napról-napra a Hausinann-boulevard egyik vivó- térmében gyakorolta magát. Ellenfele kardja nyakát érte. A kard nem volt gombbal ellátva. Henrik holtan rogyott össze. Három év múlva 1896-ban a második fiú, György egy műkedvelő bicziklista versenyen Buffaloban oly erővel ment neki a tandem hátulsó kerekének, hogy az elragadta s földre vetette. Koponya repedést szenvedett. Négy évenként egy-egy születés, három évenként egy-egy halál. Ez a borzasztó kilátás fog e teljesedni. Mily aggodalmak közt várta d’ Argant asszony a végzetes határidőt, 1899-et, mely számtani pontossággal fogja elragadni egyik fiát, kétségkívül Jakabot, miután a halál — amint látszik — az időrendet követte. Az év elmúlt. A grófné sok-sok hónap óta akkor mosolygott először, amikor 1900. január elsején átölelte három fiát, akik még megmaradtak neki. Másnap Jakab egy automobil szerencsétlenségnél lelte halálát. Harmincz hónappal később Péter pusztult el Svájczban egy hegymászásnál. * A múlt évben Fülöp, az utolsó, aki még élt, a d’ Argant név s birtok örököse elérte huszadik évét. JMagytoányai IXirlap begyömöszölt emberek előtt egyszerre csak kinyitják a kaszárnyák kapuit s azt mondják nekik: mentek világot látni, uj ég fog rátok borulni, eltűnik szemeitek elől hosszú, bizonytalan időre a kaszárnya kavicsos udvara, nem fogjátok többé látni a falakon az ismert czél- pontokat, nem fogtok két óra hosszat a pokrócz- raktár előtt föl s alá járni, nem fogják vizsgálni egy vonalban vannak-e az ágyak, s egyáltalában megszűnik az a millió szekatúra, mely a kaszárnyái élethez úgy hozzátapad, mint a repkény a falhoz. A riadó hallatára bizony ! minden katona szive megdobban, a szabadság és az öröm büszke, édes -érzése fogja eltölteni. Hogy odalent Boszniában nem készülnek olyan illatos gulyások, mint a század konyhájában, hogy a fekvőhely sem lesz olyan, mint az isteni szalmazsák — ez egyelőre nem számit. Hogy pedig agyon is lőhetik ott az embert, az senkinek eszébe sem jut, mert katona harczba még soha azzal a gondolattal nem indult, hogy ott hagyja a fogát, mind megvan róla győződve, hogy visszajön s lehetőleg babérerdővel a fején jön vissza. Hát még az előléptetés eshetősége. A marsallbotot tényleg bornyujában hordhatja az ambicziózus katona. Hány fényes karriér keletkezett a harcztéri mezőn és sokszor beragyogta fényével az egész világot. Az a hiedelem tehát, hogy a háborúba menő katona fél és szánalomra méltó, legfeljebb némely együgyü fűzfapoéta hig agyvelejében szülemlett meg, mert a ki látta a Bosznia felé robogó vonatokat a tánczoló, daloló magyar fiukkal, amint viszik őket oda, hol ut és szabad tér nyílik a dicsőségre, az ellenkezőről van meggyőződve,. . A magyar hadviselő nép volt eleitől kezdve; örömnapja volt, ha hadba szállhatott, ha. hatalmát s fölényét a többi népeken gyakorolhatta. A férfias természet s a hősi erény ma sem veszett ki a magyar fajból, bár ugyan szunnya'- dozik, mert -a mai nemzedék már a béke áldásaihoz van hozzászokva. De mégis rémképzelet úgy odaállítani a Boszniába induló magyar bakát, mir a kit kergetnek az ellenségre s mint vak mi' szánalmas áldozatot. Mi nem féltjük őket, hazajönnek ők úgy, amint elmentek: mosolyogva, egészségben, babérral övezetien; mert nem fajult el még a hősi vér,, minden kis csöppje drága gyöngyöt ér. A grófné őrá halmozta meggyötört szegény szive minden hévét, elkeseredésének minden1 gyöngédségét: Nem mosolygott többé, mert nem tudott már mosolyogni, hanem édes köny- nyeket hullatott, valahányszor rátekintett, mert még tudott könnyezni. S úgy látszott,, hqgy, végre joga lesz remélni. Fülöp súlyos mellbajba esett. Sokat vesztett erejéből s egészsége megrendülése miatt, valamint anyja iránt való szerétéiből fölhagyott mindennemű sporttal. Aztán meg maga is félt, félt a közelgő végzetes évtől. A telet Beaulieuben, a Földközi-tenger mellett fekvő birtokukon töltötték. Időnként csupa szórakozásból Fülöp át-átrándult Monte-Carlóba. Egy délután a grófné a tengerre tekintő csinos kert végen a kerevetre terülve ábrándozva tekintett a háborgó tengeren Beaulieu felé törekvő automobil csolnakra. A csolnak közeledett. Három utasa volt. Az egyik zsebkendőjét lobogtatta. Fülöpre ismert benne. Ugyanazon pillanatban egy szélroham rázta meg a tengert ... A csolnak elsülyedt, eltűnt . . . A grófné egy hangot sem hallatott. Behunyta szemeit, hogy ne lásson. Azután futásnak eredt, végig szaladt az országúton, elfutott egészen az állomásig. Egy vonat haladt el, ő fölszállott. Soha senki sem látta többé. Senki sem tudta, hova lett. Semmit sem tudni róla. Valahol a világ valamely félreeső zugában rejtette el fájdalmát s él az ő halottaival. * A férj s a fiuk szinte természetes eseményekből folyó halála mellett van valami borzasztó a dologban, ami e nő végzetének kegyetlen, páratlan, emberfölötti jelleget ad s ez abban áll, hogy Fülöp nem halt meg, Fülöp megmenekült s anyja nem tud róla. Maurice Leblanc. A nagy kalap. A közel múltban, mikor még országszerte — természetesen Nagybányán is — virágzott a nagy női kalapok divatja, egy nagyon senzatiós, leginkább a nőket és szerencsétlen férjeiket érdeklő hir jelent meg az újságokban. Igen, minden valamire való lapban. Úgy emlékezem, hogy a kitünően szerkesztett „Nagybánya“ is hozta. Hát ez a hir azt hirdette urbi et orbi, hogy Párisban az élvezetek és divatok hazájában sutba dobták már a hölgyek a Mahomet- nagy, széles karimáju kalapokat, amelyek különösen színházakban, ünnepélyeken igen alkalmatosak voltak arra, hogy a hátuk mögé került szerencsétlen pasast a guta kerülgesse. — Hirdette' a hir azt is, hogy kis szélű tollas kalap lett újra a divat, mely már tért hódított a fővárosban, Kolozsváron, sőt a vidéken is. Nagy volt a lehangoltság emiatt a hölgyek között, mindenütt. Itt Nagybányán is is. De annál nagyobb lett az öröm a férjek között, akik az újságoknak a kisszélü kalapokra vonatkozó híreit kivagdosták a kávéházakban az újságokból és vitték haza feleségüknek. Ettől fogva mindenütt kevesebb nagy kalapot lehetett látni, de annál több kisszélü kalapot. Hogy pedig ez a kalapdivat miért változott meg: olyan hirtelen, ennek oka az alábbiakban van. Egy fülig eladósodott budapesti riporter fűzfa poéta, aki feleségével elhitette;, hogy inkarnatus zöngeményeiért, melyek hébe-hóbá megjelentek kisebb lapokban, — aranyakat kap a kiadótól, Budapesten sétált pár hónappal ezelőtt.-a feleségével a Váczi-köruton. A kirakatokat nézték nagy jámborul. Egy' női kalapüzlet előtt megáll a feleség és nézi a kalapokat nézi: azokat a nagy dézsa, avagy szakajtó kosár nagyságú kalapokat. Régen vágyott ilyenre. Azt mondja a férjének: édes, menjünk': be ebbe a boltba, olyan édes az a nagy kalap, végy nekem-egyet- eMakog a férj:, sokba kerül . . . aztán nem szép . . . nincsen pénzem. ' Válaszol a feleség: de hiszen, mint mondád, tegnap kaptál öt‘aranyat a „Sült tök“ czimü versedért, hát abból duczusom ki télik a kalap. Hebegve ily szavakra nyílik a férfi, szája: igen.. . , a „Sült tök“ öt aranyat hozott, de . . .. izé ez a kalap nem olyan pressant . . . . ‘ (Restelté'bevallani, hogy az' öt arány honorárium csak anzágolás, ezért húzódozott bemenni a boltba s-mert egy hatosa sem volt.) - í>: — Nq de-a&. én kedvemért édesem, legalább nézzük meg bent. azt a kalapot! . mondá a nő. Most nein muszáj megvenni! 1 ' -pD‘é'drágám, ha nékéd ö.lyáír m^yön tetszik, hát megveszem azt a kalapot. "Legfeljebb reggel ismét írok' egy sensatiók ' verset s az ismét fizet, talán még jobban, -munt a „Sült tök.“ . .... . r. Bementek a boltba. Az asszony elkezdett, egy nagy karimáju rusna kalapra* alkudozni. Huszonkét forintra tartotta a kereskedő.. Az asszony hol a férjére nézett, hol a kalapra. A férj, a fűzfa poéta tűkön állott. Ha az asszony betalálja pakoltatni a kalapot, akkor ő a „Sült tök“-kel s az 5 aranynyal hazugságban marad a felesége előtt és ez még súlyosbítva lessz azzal, hogy sem pénze, sem hitele nem lévén, a kalapot nem fogják post-festára kiadni. Gondolt tehát merészet s szónokolt nagy pózzal igy, körül mancsolván a kalapot: ez a kalap 22 forint, ez a!? — Igen kérem, ez a legfinomabb angol Thoveing kalap! Nem drága! A legolcsóbban számítottam! így darált a kereskedő. — Mit! Drága? Sőt ... Én ismerem a Thoveing kalapot (akkor hallotta először) egy Thoveing kalap legalább 35 forint. Ez nem lehet valódi, csak afajta imitatió. — De nekem nagyon tetszik, mondja a nő. Én meg vagyok vele elégedve. A kereskedő ezen magas megelégedés folytán pakolni kezdi a kalapot. A fűzfa poéta habog s aztán szól vala eképen: nem engedem meg, hogy az én drágám ilyen auszsusz kalapot tegyen fel! Ah én egy valódit veszek neked lelkem Eksteinnál, a nagy kalapkirálynál — holnap. Azzal karonfogta a nejét s elrobogtak. Útközben duzzogás, kalapszidás stb. — Másnap a férj egy más kalapüzletbe ment be s egy kis szélű kalapra megalkudott 3 forint 50 krajczárban.
