Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-09-27 / 37. szám
2 IVT ajybányai Hlilap 1908. szeptember 27. A protekczió. Közéletünk sajnálatos kinövése. Merre szemünk ellát, mindenütt tenyészik, kigyomlálni nem lehet, legfeljebb mértéktelen elharapózá- sának határokat szabni. Választásoknál rendesen a szerencsés pártfogolt győz minden érdem híján, állami kinevezéseknél rendszerint előre lehet tudni, ki a kiszemelt protegált. Ezek a protekcziós alakok, ha egyszer már a húsos fazéknál ülnek, rendszerint nem törődnek teendőikkel Úgyis elvégzi más. Előhaladásukat pedig biztosítják protektorai. Kivételes privilégiumokat vindikálnak maguknak. Tetszés szerint jönnek fel s mennek haza hivatalukból éppen csak megmutatva magukat, tetszés szerint beteget jelentenek s azalatt hétszámra tétlenkednek valahol, mig mások dolgoznak helyettök. Terrorizálni akarják társaikat, hivatkozva az ő befolyásukra és összeköttetéseikre. Társadalmi szereplésükben szintén ez a merész fellépés jellemzi őket s szerez nekik ideig óráig felületes bámulókat. Sajnos ez is mutatja, hogy a mai korszak szinte a kalandoroké s a szélhámosoké. Egyes naiv emberek bizalmába, kegyébe behizelgik magukat s ezek tekintélye révén akarnak emelkedni. Mert manapság is sokkal több a jóhiszemű és könnyen hivő egyén, mint az olyan, ki minden törekvésben és fellépésben a rejtett motívumok után vizsgálódik s ezért könnyű a pro- tekcziót hajhászó egyének boldogulása, mert a jóhiszemű pártolókat könnyen fel tudjuk ültetni. Majd minden esztendőben adnak ki rendeletet a ministerek a protekczió ellen, kommentálják újságokban, de hatása absolute nincsen, bizonyítja az, hogy minden évben újra s újra ki kell azt adni. A büszke magyarnak oda kell mondani: Járj egyenesen, ne akarj csuszva- mászva előrejutni! Azok az intézők, akik a protekczió pusztításait megtudják figyelni, a kiknek becsületes lelke iszonyodva látja, hogy a sarlatánok hogy foglalnak tért, az érdemes emberek mint szorulnak hátra és az ügyek végzése mennyire megsínyli ezt, nem tudnak j magukon és a rájuk bízott ügyeken segíteni: a | protekczió erősebb náluk és erősebb mindennél, j Mégsem ez a főbaj. A protekczió csak beteg- | ségi tünet, melynek gyökerét mélyebben kell keresnünk. Az egyéni erő érvényesülésének sikere ! két tényezőtől függ, magának ennek az erőnek a mivoltától és a társadalom szervezetétől, melyhez az egyéniség tartozik. Mennél fejletlenebb valamely társadalom, annál kevésbé függ az egyéniség tőle, ott az egyéni derekasság a fő és a derék ember mindig kiválik. De a viszonyok bonyolódásával ’nő a társadalom szervezetének a fontossága. Mennél jobb az a szervezet, annál több tért enged az érdemes embernek vagy megfordítva: mennél több tért enged az érdemesnek, annál jobban megfelel czéljának. Mihelyt az a szervezet, bármely oknál fogva olyanná lesz, hogy a derék, becsületes s tehetséges ember érvényesülését megakasztja, beáll a tespedés, a szervezet megromlik és romlása ráragad az egyéniségekre. Ezt jól tudják azok, kik testületeket, köröket szerveznek. Az érvényesülés joga mindenkire nézve egyforma, már azután az érvényesülés ténye elsősorban az arravalóságtól függ. A stréberség itt is befészkeli magát, győzelmesen folytatja a harczot eleinte, ismétlem csak kezdetben, mert a svihák sorsa az, hogy elzüllik. Az érdemes emberek sok esetben a szervezetekben, melyekben élnek, melyek keretében dolgozniok kellene, melyektől segítséget várnak, melyeknek funkcziója a jóakaratu támogatás lenne, ezek a szervezetek igyekeznek paralizálni munkásságokban s igyekeznek elsorvasztani erkölcsi erejét s azt megbénitani. Nem szeretnénk, ha ilyen szervezete lenne a Teleky-körnek. Nem szeretnék, ha az emberi hiúság, gyarlóság, üres szereplési s feltűnési vágynak engedne tért kebelében és ezt épenséggel nem is hisszük. Nem szeretnők, ha személyes motívumok irányítanák ténykedését, pedig Isten csodája, ha másképp lesz azok után, a hogy megindult. Már a megalakulásnál elhibázott lépés volt ötletszerüleg meghívni egyes személyeket. Egyszerű lelkes felhívást kellett volna közzétenni, mert olyan egyesülésről van szó, hol mindenkire szükség van, kiben van képesség alkotni, magyarul gondolkodni s* érezni. Dehát tudni kell szervezni. A Teleky-kör magasztos és nemes feladatot tűzött maga elé czélnak, csakhogy a kiviteli eszközök meglehetős bizonytalanok, éppen ezért nem is tudjuk, milyen meleg lelkes támogatásban lesz része. Szívből óhajtjuk, hogy sikeres eredmény koronázza működését és önzetlen munkásság vézesse továbbá, hogy ne riassza tagjait vissza s ne befolyásolja semmi melléktekintet, kicsinyes szempont, akkor haladni fog s közeledni a czélhoz, legalább any- nyira, hogy elfogulatlan kritikával elmondhatjuk róla, hogy létezése jogosult. Városi közgyűlés. Nagybánya város képviselőtestülete szombaton d. e. 9 órakor rendes havi közgyűlést tartott, melynek tárgysorozatában 43 pont szerepelt. Kissé sok ahhoz, hogy a legtürelmesebb figyelmet is ki ne fárassza! A gyűlés gyéren volt látogatva, holott nehány igazán fontos tárgy is került elintézés alá. így a nagyvendéglő felépítése tárgyában eszközlendő további lépések megtétele, melyre nézve a képviselőtestület elhatározta, hogy a művezetést a szokásos díjazással Jámbor és Bálint tervezőkre bízza s az építkezés munkálatainak biztosítására nov. 14-én lejáró pályázatot hirdet. Elhatározta a közgyűlés, hogy a viliam- világitási berendezésnél az ivlámpák rácsos oszlopait pásztorbot alakú vaspóznákkal helyettesíti, a deáktéri és ligeti felsővezeték helyett kabelvezetéket alkalmaztat s még néhány szükséges és czélszerü beruházás létesítését engedélyezi, mert ezeknek költségei a városra uj terhet nem rónak. Tudomásul vette a takarékpénztári választmány által elfogadott félévi pénztári számadásokat s hozzájárult egy termény- és áruraktár létesítéséhez, mely raktárnak pinczehelyi- ségeit a Gazdasági Egyesület Gyümölcsértéke- sitő r. t. számára átengedik. A kivitellel az igazgatóságot felhatalmazta, úgyszintén hozzájárult ahhoz is, hogy a városi takarékpénztár az Osztrák-Magyar-Bank fióktelepévé tétessék. A Kossuth Lajos-utczai Nyirő-féle telek megvételét elhatározta közczélu intézmény létesítése helyéül. E dolognak érdekes historikuma van. A telket nyilvános birói árverésen Steinfeld Béla nagykereskedő vette meg s Stoll Béla és dr. Weisz Ignácz v. képviselők előtt kijelentette, hogy a város számára három hónapon belül átengedi, ha kívánná. Daczára annak, hogy Steinfeld Béla ezen Ígéretét némely kitűzött feltétel be nem tartása miatt a közgyűléshez intézett beadványában visszavonta, a közgyűlés a vételhez való ragaszkodását deklarálta. A város tulajdonát képező kismalom bérletére Rosenfeld Berta által tett ajánlatot í elfogadta s ennek következtében a helyi liszt- j kartel megtörésére az első lépés megtétetett, melyet Bay Lajos képviselő alapesan megindokolt, mélyrehajtó indítványa hivatott befejezni. Ezen indítvány többek felszólalása után a jogi- | bizottsághoz lett áttéve javaslat végett. Lényege az, hogy a kisebb királyi haszonvételi jogot Szó szóra jött. Egyszer csak azt mondja Boris: hej ha nem a bolond szivemre, ha nem az édes szülém szavára hajtottam volna, most bizony a Barna Jancsi oldala mellett cserepes j tanya volna az otthonom — nem kunyhó és az is csak bérelt, aztán meg puha, magasra vetett ágy volna nyugvóhelyem, nem vaczok. Szerettem Borist nagyon, mélyen. Úgy szerettem, hogy még azt is irigyeltem, ha más rávetette a szemét. Fájt hát a panasz szava. Gyanú támadt bennem, hogy már talán nem szeret, azért szól belőle a panasz. Rászóltam hát, igaz, hogy kemény szavakkal, de nem gorombán. Boris akkor összeszedelőzködött s indult hazafelé. Azt hittem, hogy csak duzzog. Nem szóltam neki semmit. De mikor már a „Király-kut“-on túl haladt, utána kiáltottam: Boris te! Boris lelkem ! Hátra sem nézett. Eltűnt a füzesben. Egy kicsit rosszul esett, hogy ott hagyott de gondoltam - estére elfelejti az egészet aztán megint szent lesz a béke. Haza megyek este. A konyha nyitva volt. Ott szokott várni Boris. Bekiáltottam: adj Isten jó estvét kedves hites társam! Semmi nesz. Bemegyek a házba. Nincs ott senki. A szoba is nyitva, az is üres. Jaj hova lett a Boris ? ! Egész megijedtem. Kiszaladtam az útra, hogy hátha a kúton van vízért. Oda megyek a kúthoz, ott Patkásnéval találkozom s kérdem tőle, nem látta-e a Borist. Azt mondta, hogy látta még a délután, amint hazament a felvégre az apjához. Szaladtam egybe oda. Be volt zárva az ajtó, mintha senki sem lett volna otthon’ pedig láttam az ablakon keresztül Borist, amint ott állott a nagy házban. A sok dörömbölésemre kiszólott az apja, hogy takarodjam el onnét, a leányához meg semmi közöm többé, mert megvertem. Igaz lelkemre mondom, hogy soha egy ujjal sem bántottam ßorist. Iszonyú gondolat fészkelte magát az agyamba: a Boris már nem szeret, nem .... mert képes reám fogni, hogy megütöttem. Haza mentem. Kifeküdtem a tornáczra. Ott elgondoltam a múltat, mikor még örömmel, édes reménységgel volt tele a szivem, mikor még Boris szeretett, mikor még azt az édes hajtást, amit ő nevelt a szivemben, szép szavával, csókjával egyre ápolta, azután meg elméláztam az árva- j ságomon a boldogtalanságomon. Ha már Boris j elhagyott, ha már ő nem szeret, akkor minek | is élek én! . . . Nem bántam volna, ha elevenen elföldeltek volna. Hej de sokai szenvedtem azon az éjszakán. Egy minutáig sem szállott reám az álom. Más nap reggel megint elmentem Borishoz, kértem, mint az Istent, hogy bocsásson meg, ha megbántottam. Azt mondta, hogy megvertem. Hazugság volt minden szava, de nem mondtam annak . . . Azt hittem, hogy csak rossz tréfa az egész, hogy próbára akarja tenni hűséges szivem szerelmét. Való volt, amit tett, borzasztó való tör- vényttudó urak. Hamisul vádolt az apja előtt. Már nem szeretett Boris! . . . Nem tudom, hogyan mentem haza Boristól, csak azt tudom, hogy otthon lerogytam a kis lóczára és étien, szomjan ott feküdtem estig; zokogtam, sírtam, mint egy gyermek, sirattam a szerelmemet, boldogságomat, amit Boris eltemetett. Azután elővettem a pisztolyomat. Azt akartam, hogy véget vetek az életemnek. Megtöltöttem a pisztolyt s kimentem a temetőbe, ott lebo- rultam az előtt a kis fakereszt előtt, amelyik alatt az édes anyám nyugszik. Imádkoztam s beszéltem vele, hogy nem sokára találkozunk ott az égben. Egyszer csak valami beszédre eszméltem fel figyeltem. Két ember jött felém. Azt mondja az egyik: hát bizony sógor a szép Bacsó Boris ott hagyta az urát, mert a Barna Jancsi egyre hitegette még mindig. Azt felelte rá a másik: csúnya dolog biz az, hogy azt a szegény Gáti Ferkót ott hagyta az az asszony, de hát ő kelme nem resteli, már mondta is a komámasszonynak, hogy ha elválik" Gátitól, hát a Barna Jancsihoz megy. Mint a megsebzett vad ugrottam fel tér- deplésemből. Nagyot kiáltottam: Ki beszél itt!? A két ember épen elibém ért. A harangozó volt és a kurátor. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy kísérletek hangját hallottam . . . Ha rettentő fájást okozott az, hogy elhagyott Boris, ez a hir, ami lelkem kínzó sejtelmével egybehangzóit — a fájdalom kinpadjára vonszolt. Itt elhallgatott Ferke . . . küzdött magával, majd erőt ve.tt rajta a bánat és fájdalom érzése zokogott. Azután folytatta: másnap szép napsugaras vasárnap reggel valami rósz álomból ébredtem fel, azt álmodtam, hogy Boris elhagyott . . . . Csak én hittem, hogy rossz álom volt, ami velem történt, de rögtön megtudtam, mikor feleszméltem, hogy valóság az, ami velem történt, mert üres volt a ház, szivem lelkem . . . Megszólaltak a harangok, az Isten házába hívogatták a népet . . . Oda ültem az ablakhoz, a melyik az útra nézett, onnan hallgattam a harangok szomorú zúgását . . . A vallásos emberek, asszonyok, ki-ki párjával ott mentek el házunk előtt, ki csak úgy a
