Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-02-02 / 3. szám
1908. február 2. Tff agybáuyal Hl rlaj> Megvakitők a sok talmi Gyémánttól; A ruhájok drága, de hát Hiába, Nagybányán csak így mehetnek A bálba. Férj uram szól: menjünk haza, Négy óra; Asszony! asszony! gondoljál a Váltóra. Tánczoltok ti, haj! de az én Lelkem sír: Ha eszembe jut az a rongy Kis papír! Jótékony czél volt ez a bál S pompa, fény! Ezen czélra lett szánva az: Eredmény! Megsúgom én, hogy az hiba Egy piczit: Legtöbb helyi bál zárlata: Deficzit. Ha fény helyett melegség lesz S jó k'edély; Felejthetlen úgy lesz minden Báli éj. Akkor tánczol, mulat úgy mint Senki más S úgy referál, játszi kedvvel Majd . . . Dudás. Végletek. Korunkban felette változatos alkalom nyilik a költekezésre. Sokan vannak, kik könnyű szerrel jutnak vagyonhoz, de épen olyan köny- nyen adnak túl rajta anélkül, hogy legalább okosan élveztek, nemesen szórakoztak, és jó Ízléssel költekeztek volna. Sokat és nagy lármával költenek, hogy más közönséges emberben az irigységet és a csodálatot ébreszszék fel maguk iránt és pénzükön szerezzenek tekintélyt. Néha czéljukat el is érik, sőt még bizonyos népszerűségre is tesznek szert! Lassankint beleélik magukat a helyzetbe s végül el is hiszik, hogy ők másoknál külömb, felsőbbrendű lények, a kik néha le is ereszkednek, de rendszerint csak akkor, ha mások nem látják. Ha a fényűzőt néha itt-ott meg is szólják, a legtöbben mégis igy szólnak: gavallér, érdekes, bohém! Ilyen tekintélyt, melyet az erszény táplál, nem szabad elismerni. Ha mindenáron ily módon akar valaki feltűnni, tessék hasznos közczélokra, hazafias és jótékony intézetekre, alapítványokra áldozni. Ha vagyonuk egy részét ilyenekre költik, az legalább az emberi méltóságot megillető módon történik. Ha anyagilag már tovább nem bírják, a visszahatás azonnal jelentkezik. Meg nem engedett eszközökhöz folyamodnak, hogy megszokott életmódjukat folytathassák és vágyaiknak, élvezeteiknek hódolhassanak. Becsületüket, hitelüket áldozzák fel, másokon élősködnek, dolgozni nem képesek, bűnbe merülnek. A fényűzésnek élesztő ereje a versengés. Előkelő hivatalnokok, kik csupán fizetésükből élnek, indíttatva érzik magukat a fényűzésre; azt hiszik, azzal állásuknak tartoznak ! Szegény emberek, kiknek csupán hajlamuk van meg hozzá, versenyeznek! A külszínt akarják fen- tartani, mig otthon nélkülözni, éhezni képesek, csakhogy a látszatot megóvják ! Ezek a körülmények mind szülő okai a pazarlásnak. Sajnos, a magyar fajnak nagy hajlama van a költekezésre és a fényűzésre! A sok bankett, áldomás minden ügyének-dolgának elengedhetetlen befejezésére szolgál. A kápráztató hazafias ünnepélyek, instellácziók, fényes ünnepségek, a hagyományos magyar vendégszeretet mind alkalmasak arra, hogy a külföld bámulatát felkeltsék és ébren tartsák, de nem megfelelők kietlen pusztaság közepén sétálok. Csak a sós víz szellőjét éreztem felém áradni. A tengeri moszatok szagát, a hullámok illatát éreztem, a tengerpartnak erős átható, de kellemes szagát. Gyorsan lépkedtem, most már nem fáztam; szememet a hajóroncsra szegeztem, a mely mindjobban nagyobbodott, a mint feléje közeledtem s hasonló volt egy rengeteg, élettelen bálnához. Úgy tetszett, mintha a talajból emelkedett volna ki és e rengeteg széles, sárga síkságon részei óriási méretekben megnőttek. Végre egy órai járás után odaértem. Ott feküdt oldalán az alkotmány szétrepedezve, összetörve, mint valami elhullott állat, szétzúzott oldalait, óriási szegekkel kivert kátrányos fa-bordáit mutogatva. A hasadékokon már beszivárgott a homok, lassanként támadva meg, ejtve hatalmába, birtokába vette, hogy el ne eressze többé karjaiból. Mint hogyha gyökeret vert volna benne, olyan erősen tartotta. A hajó előrésze mélyen belesüppedt e lágy, álnok talajba, mig a hátulsó rész ennek következtében fölemelkedve, mintha ezt a két, a fekete fára fehér betűkkel festett szót kiáltotta volna kétségbeesett segélykiáltás gyanánt az ég felé: „Marie —Joseph“. A hajótetemnek legalacsonyabban fekvő részén kapaszkodtam föl és a fedélzetre jutva a hajó belsejébe léptem. A napsugár a tátongó réseken, az oldalak repedésein keresztültörve szomorúan világította be e hosszú, komor üregeket, melyek telve voltak összetört íarészekkel. Nem volt itt semmi egyéb, csak homok és homok, mely vastagon borította e földalatti deszkapadozatot. Hozzáfogtam, hogy jegyzeteket csináljak magamnak az alkotmány állapotáról. Egy üres, összetört hordóra ültem és a tágas nyíláson beszűrődő fény mellett írtam, a melyen keresztül beláthattam a homok , alkotta végtelen területet. Olykor olykor a hideg és az egyedüliség szokatlan hidegét éreztem végigborzongani hátamon; abbahagytam néha az Írást, hogy füleljek a hajóroncsban hallható homályos, titokzatos zajra: a rákokra, melyek görbe ollójukkal kaparták a hajó oldalait, a tenger számtalan apró állataira, melyek ellepték ezt a roncsot, a szú gyönge, szabályos, folytonosan pusztító zajára, mely a fúró csikorgásával minden ócska gerendázatot szétrág és összerombol. És ekkor hirtelen közvetlen közelemben emberi hangokat hallottam. Fölugrottam gyorsan, mint hogyha kisértetet látnék. Egy pillanatig csakugyan azt hittem, hogy a sötét hajófenékről fölemelkedni látom a két vizbefultat, hogy elbeszéljék nekem halálukat. Egy pillanat és pár hatalmas ugrással a fedélzeten termettem és a hajó előrészén lenn észrevettem egy magas urat három fiatal lánynyal, vagy jobban mondva egy nyurga angolt három miszszel. Az bizonyos, hogy jobban meg voltak rémülve, mint én, a mikor ez elhagyatott három árboczos üregből engem előrohanni láttak. A legfiatalabbik el akart menekülni, a másik kettő erősen belekapaszkodott apjuk karjaiba, a férfi tátott szájjal meredt rám: ez volt egyetlen észrevehető jele felindulásának. Nehány pillanat múlva igy szólt: — Uram, ön a gazdája ennek az alkotmánynak? — Én. — Szabad-e megnéznem? Szabad. Valami hosszú angol frázist hadart el, melyből csak ezt az egyetlen többször ismételt szót értettem meg „gracious.“ Mivel helyet keresett, a hol fölkapasz- kodhatik, megmutattam neki a legalkalmasabbat és kezemet nyújtottam. Felmászott, azután segítettünk a három lánynak is, a kik most már megnyugodtak. Bájosak voltak, kivált a legidősebb, egy tizennyolcz éves szőke, üde, mint a virág és olyan finom, olyan kecses! Csakugyan a szép angol lányok olyanok, mint a tenger friss virágai; mintha ez a homokból vagyoni helyzetünk megszilárdítására. Pedig a vagyon erős vár korunkban ! Mint a közmondás mondja: magyar emberrel, a ki szépen beszél, annak az ingét is odaadja; a magyar ember zsebében nem fér meg a pénz, nem érzi jól magát, mig krajczár van benne! Uraknak születtünk! Kereskedelmünk, iparunk azért hanyatlik; azért ment tönkre középosztályunk is! Egy jó oldala van a fényűzésnek, hogy általa a szegény embereknek keresetforrás nyilik. De ez sem jut mindig magyar embernek! Tehát nemcsak önfentartási, hanem hazafias kötelesség is a helyes gazdálkodás és a takarékosság. Honosuljon meg nálunk is az a szép szokás, hogy mindenki annyit költsön, a mennyire szükség van; addig nyújtózzék, a meddig a takaró ér! Most következik a másik szélsőség. Kevés ember jár az aranyközéputon. Vagy tékozló, vagy zsugori. Vannak olyanok, a kik túlteszik magukat minden gúnyon, gáncson; képesek pénzük mellett minden martyrumságot elszenvedni, magoktól mindent megvonni, csakhogy gyönyörködhessenek az arany csengésében. Nekik a „van“ tudata okoz élvezetet. Annyi bizonyos, hogy nem vall normlás lélekre. A fösvény példája cseppet sem vonzó, sőt elriasztó. Az ilyen élet végczélja és eredménye tragikomikus. Alig várják halálát a nevető örökösök. Nagy fáradtsággal, óriási önmegtagadással, küzdelemmel, türelemmel gyűjtött vagyonuk zsákmányul fog szolgálni és eszközül egy könnyelmű utód fényűzésének, esetleg megrontásának. Gyermekeinket pedig neveljük úgy, hogy küzdjenek a javakért, mert a ki fáradtsággal keresi meg, jobban tudja megbecsülni! A nőket is, kik sokszor boldogságuk árán jutnak hozzá és sok családi életet dúlnak fel miatta, erélyesen és szeretettel világosítsuk fel, hogy minden rossznak forrása a fényűzés. _______________________________3___ ke lt volna ki, melynek színét haja meg is őrizte, finom üdvösségükkel a rózsaszínű kagylók gyöngéd színére emlékeztetnek és az óceánok ismeretlen mélységeiben fejlődő, titokzatos, ritka halványfényü gyöngyökre. Egy kissé jobban beszélt francziául, mint atyja és ő volt a mi tolmácsunk. A legapróbb részletekig el kellett a hajótörést beszélnem, ezért mesét találtam ki, mintha én is jelen lettem volna. Ezután az egész család leszállt a roncs belsejébe. Alig, hogy e komor, homályos helyre jutottak, meglepetésökben, csodálkozásukban hangosan fölkiáltottak és egyszerre csak az apa és a három leány albumot tartott kezében, melyeket bizonyára köpenyük nagy, feneketlen mélységű zsebéből húztak ki és rögtön hozzáfogtak e szomorú, furcsa helyet lerajzolni. Egy kiálló gerendán ültek egymás mellé és a nyolcz térden ülő négy albumot vékony fekete vonások futották be, melyeknek a „Marie —Joseph“ félig nyílt belsejét kellett ábrázolniok. Mig ők dolgoztak és én a hajóroncsot vettem szemügyre, a legidősebb leánynyal csevegtem. Tőle tudtam meg, hogy a telet Biarritzban töltötték és Ré szigetre egyenesen azért jöttek, hogy megnézzék ezt a homokba sülyedt három árboczost. Ezekben az emberekben semmi sem volt az angolok hagyományos elbizakodottságából; egyszerű, jószívű, egy kissé hóbortos ivadékai voltak az örökké bolyongó angoloknak, akik az egész világot ellepik. Az apa magas, szikár alak, vörös arczát ősz pofaszakái vette körül, valóságos élő sandwich, egy kerek sonkaszelet, melyet emberi alakra két hajcsomó között vágtak ki. A leányok hosszulábuak, de azért kicsiny termetüek voltak, szintén soványak, az idősebbik kivételével, mind a három csinos, de kivált a legnagyobbik nagyon bájos. Olyan furcsa módon beszélt, csevegett, nevetett, olyan különösen értett meg és értett félre, kérdőleg emelte rám tengermélységü kék szemét, hagyta
