Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-03-08 / 8. szám
Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: Jeney Gyula. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vár-uteza 15. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is Rákóczi-tér. Ki a Klastrommezőre! A főgimnázium uj palotájával. Széles j ez országban tágasabb, egészségesebb és szebb helyen ily kulturális épület nem emelkednék! A tudományoknak és előkészítő nevelésnek ideálisabb tuskulumot képzelni sem tudunk. A szabad természet nagyszerűségeinek közvetlen szemlélése a jellem képződésére jelentékeny befolyással van, a tág térén való szabad mozgás a testi erő és egész kifejlődésére! A lélek, jellem és test nevelésének és fejlesztésének oly külső feltételei volnának a Klas- trommezőn emelt kulturális palotában megvalósíthatók, hogy büszke lehetne rá a legelőkelőbb pedagógus is. A város agilis polgármesterének vagy ha tévednénk, annak, a kinek mélyen gondolkodó agyában született ez az egészséges eszme, melyet akár a rendszerint eredményt hozó alázatos kérelmezéssel kikunyorálni, vagy ha szükséges, férfias bátorsággal és elszántsággal kiküzdeni kell s az ebben való közreműködés a város minden polgárának legelső feladata. Az előzmények szálai még nem vertek gyökeret. Testünkből alkossunk sürü falanxot, nehogy az életre való eszmét a maradiság és elfogult hagyományszeretet vihara elsodorhassa! A láthatáron ugyanis e vihar előjelei mutatkoznak. A viharágyu szerepére nem I vállalkozunk, mert nagy a hatajom, melyet a tankerületi főigazgatóság e kérdés megoldásánál kezében tart! Az ezen részről felhozott egyik érv meglehetős súlyos és számottevő. Oda konkludál, hogy a biztost ne halaszszuk el a bizonytalanért, a mennyiben a főgimnázium mostani épületének kibővítésére 120,000 korona a folyó évi költség- vetésbe már fel van véve s igy az rövidesen végrehajtható, mig ellenben, ha uj palotát óhajtanánk emeltetni, az esetleg esztendők lefolyásába kerül s addig a főgimnázium rendeltetésének külső feltételek hiányában többé meg nem felelhetne. A közvélemény ezzel szemben azt tartja, hogy inkább szoruljon, kínlódjék egy-két esztendeig a főgimnázium a mostani helyiségeiben s azután a minden követelményt kielégítő páratlan kultur- polotában teljesítse nemes missióját, mintsem állandóan fába szorult féreg legyen, mert a szakemberek meggyőződése szerint a mostani épület a legzseniálisabb terv mellett sem alakítható másként át, mint hogy vagy maga az épület, vagy az udvara és játszótere szűk ne maradjon. Az meg csak Pokol-i eszme lehet, hogy egy eldugott, kis helyre hatalmas palotát emeljünk s toldozzunk, toldozzunk, mert annak méretei és nagyszerűségei a környezet kicsinységeiben soha sem érvényesülhetnek, a mi egy városra nézve közömbösnek s figyelmen kívül hagyan- dónak egyáltalán nem mondható. Ott a Klastrommezőn joggal kérkedhetünk: Nézd e gyönyörű palotát s vidd hírül! A ki ezen érvet lebecsülné, joggal nevezheti kicsinyes akadékoskodásnak az ellenoldalon hangsúlyozott okot, hogy a templom nem vihető a Klastrommezőre ! Csak szerencsés véletlen, hogy most a gimnázium és templom egymás mellett vannak s a minorita rend hagyományait sem sértheti az, ha a kultúrpalotába a város tanácsa és tisztikara helyezkedik el, mert a tudomány szolgálatánál nem alacsonyabb foglalkozás a jog és igazság, a rend és közjó védelme és előmozdítása sem. A kolportált terv ugyanis az, hogy a város messzemenő anyagi áldozatra kész, ha hozzájárulásával a főgimnasium a Klastrommezőn uj palotát kap s ezáltal a város tulajdonát képező mostani épület visszamegy a város kizárólagos birtokába is. Ez esetben a gimnázium mostani épülete szolgálna városházául, mig a mostani városházából bérhelyiségek alkottatnának. A terv tetszetős, kivitele sem ütközik leküzdhetetlen nehézségekbe! Hisz csak az állam nyerne, a város még akkor is vesztene, ha a főgimnázium fentartásához kötelezett évi hozzájárulás alól egyszersmindenkorra felmentetnék is, a mi terv megvalósításának elengedheR Nagybányai Hírlap tárczája. Annak a leánynak . . . Annak a leánynak, akit én szeressek, Puha legyen a szive, mint a bársony! Fehér patyolat legyen a lelke, Mely sirni tud a könyhullatáson! Annak a leánynak, akit én szeressek, Nyitva legyen a szive én előttem, Ne kaczagjon rám, mikor én zokogok, Mert a képét a szivembe szőttem . . . S annak a leánynak, aki az enyém lesz, Én legyek csak az egyedüli vágya! S ha vétkezem is, takarjon engem Forró szerelme tiszta palástba! Annak a leánynak, aki az enyém lesz, A lelke legyen csupa imádat! S csak feie szivével szeressen engem; Másik felével az édes anyámat! Szabó István. A levél. Higyjék el tisztelt olvasónőim, hogy soha életemben szerelmes levelet nem Írtam, ideákkal nem foglalkoztam és az igazat megvallva a bájos fehér néppel, akarom mondani hölgyekkel intim barátságot soha nem kötöttem s fogadom, szerelmes levelecskét addig nem irok, mig én nem kapom az elsőt „poste-restante“, ideákkal nem foglalkozom — inig ideálom nem lesz és hogy igazat szóljak a bájos fe . . . pardon! — hölgyekkel barátságra nem lépek addig, mig ők nem hívnak föl arra. Oh! dehogy nem hívnak! dehogy nem hivnak! Mielőtt én forró szerelmem megvallandó lábukhoz omlanék, már ők, az angyalok kimondják, hogy „igen“ ! Milyen szép hangzású szócska! mennyi érzés! mennyi festői szépség rejlik e talizmán alatt! Szereti ? igen ! Oh ! igen! Istenem ! . . . igen!! — elhiszik tisztelt olvasónőim, nagy jelentősége van e drága szócskának ! ? Szimbóluma a picziny, olykor rózsaszín, ha szerelmünk lángoló, olykor zöld, ha reménykedünk s olykor fehér, ha ártatlanok vagyunk; szimbóluma a picziny, mondjuk, hogy rózsaszín levélke ; — levélke! — ez még mit sem jelent, — borítékba téve egy összehajtogatott papírlap, — tegyük hozzá jelzőül, szerelmes levélke. — Az ilyen picziny levélke, ez, óh ez rejtegeti azt a bájos mindenható szócskát az „igent.“ Igazán érdekes is lehet egy szerelmi vallomás, de csak úgy, ha incognitó történik; feltéve, de meg nem engedve, miként a bájos hölgyolvasóimnak nem volt alkalmuk (hej, dehogy nem volt!) gyönyörködni — szerelmi vallomásokban és picziny levelecskék olvasásában — megengedik, ha pillanatra igénybe veszem szives figyelmöket. Az én drága, szerelmes nagynénémnél vagyok látogatóban, hiszen olyan rég nem voltam ott; pedig gondolom, hogy szeret olykor látni, (szeret, mint én a hitelezőimet) . . . s mig a drága néni a házidolgokkal elfoglalva künn csoszog, az asztalon lévő apró holmit kíváncsian nézegetem át. Nem érdekelnek Sakespeare csodás játékai, nem Deák Ferencz, a haza bölcse elmés ötletei; — ah! - de érdekel egy picziny rózsaszín levélke, mely „Sárváry Gizella urhölgy őnagyságának hódoló tisztelettel“, Turvölgy, poste restante czimen (ő nagynéném leánya most vidéken van!) ott hever a költői rendetlenségben szétszórt könyvecskék között, úrnője által talán feledve. Óvatosan minden neszre, mint az egeret leső czicza felriadva bontom ki vágyaim netovábbját s ime a levél: Imádott Júliám ! Az alföldön vagyok, hol a délibáb tünde játékával, a beláthatlan rónaságon egy-egy düledező csárda, a nap milliárd sugaraitól megvilágított s bearanyozott égbolt, a lelket az ábrándos lelket gondolatokba űző természet, minden, de minden képzeletem szárnyain engednek tova repülnöm, repülni hozzád kedvesem ! Tudom! oly jól eső vágygyal gondolsz reám, reám a bujdosóra, kinek lelke lelkeddel rokon, szive Arábia sivatagán kopár kő, mely éget, ha kezeinkkel megérintjük, nem mozog, mert helyhez köttetett. Kinek agya, mint a dynamit bomba különböző eszmékkel, remények és vágyakkal telve! . . . . . . Eszméim vannak, óh igen vannak eszméim, midőn kiskirály vagyok, uralom e világot s téged csak téged gyémántomat óhajt- lak bírni! Máskor a halál karjaiban érzem magam s téged hiv halvány reszkető ajkam, szabadíts! óh! szabadíts meg! — mig végre kiábrándulva
