Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-12-27 / 50. szám
4 1908. deczember 27. mégis annyi a koldus a városban ? Hisz alig ment pár lépést, már újra, meg újra adta a filléreseket a rongyokba takart kéregetőnek. Hát ezeknek nem jut abból? . . . Vagy talán nem szívből jótékonykodnak, csak azért, hogy magasztalás érje az adakozót ? . . . Hisz akkor ezek czégér alatt hullatják a kopott tarisznyába az aranyakat, mig filléreket csak itt ott dob az őszinte könyörületesség. . . Valami hidegség futott végig Dénesnén, valahányszor ilyen furcsa gondolatai támadtak. Ele- intén igyekezett őket kiverni a lejéből, de később mindhiába küzdött ellenük. Egyszer végre meg- sokalta a nyughatatlanságot és oda menekült, ahol máskor is megvigasztalódott: az Úr hajlékába. De most ott sem érte el óhajtását ; nem nyugalmat, de felháborodást okozott lelkének, amit ott ben tapasztalt. Alighogy leborúlt az egyik félreeső sarokban, szemeivel végigfutotta a templom hajóját. Üres volt minden pad ; urat, úrnőket egy szálat sem talált ; az istenszolgán kívül csak néhány öreg szegény aszonv lézengett a templomban, kiknek arczárói leritt a nyomorúság. — Mi is van ma ?— számított Dénesné ! — Karácsony. . . S ime üres a templom, Hát ezek a czifra népek ugyan hol maradtak ? mi az oka, hogy a délutáni vecsernyét elfelejtették ? Vagy sem misére, sem semilyen ájtatosságra nem szoktak járni ? Pedig ilyen vasárnapon csak van ráérő idejük. . . Dénesné szemei előtt sötéten, riasztóan tátongott a komor templomür, összerezzent s keresztet hintve magára, kilépdelt az oszlopok | közül, ott kün az utczán zajos élet fogadta ; ren- ! geteg ember tolongott s mindenki sietett előre, j De hová ? . . . Dénesné kíváncsian követte őket, j s csakhamar észrevette a czélt, hová legtöbbjük törtetett: minden korcsma, kávéház zsúfolva volt zajos közönséggel. Dénesné előtt forgott a világ. Hát ide járnak ezek szórakozni, üdülni; ez a mulatságuk, gyönyörűségük ? . . . Hát ennyire sivár lenne az a lélek, amely a szalonruhákban lakozik ? v . . Ma már csak a szegény ember szokott az Úrral beszélgetni, aki kérni jár a templomba ; s akinek hálát kellene adni, az irtózik átlépni küszöbét ? . . . Csak a czigány muzsikája s a bor az, ami fellelkesiti ezt az elvetemült népet; s nem bírja szomorúságát a templom hűvös barátságos homályában Ura előtt kiönteni? . . . Hol keresi az üdítő balzsamot szivére, ha az alázatos magábaszállás nem nyújt nekienyhületet ? . . . Tántorogva ment fel Dénesné a lépcsőkön, s amint belépett Annikóék lakásába, Giziké futott eléje.- Be jó, Jiogy megjöttél, nagyanyám ! — örvendezett. — Édes apáék five o klockra mentek Gerbáékhoz. Csak a misszel vagyok itthon egyedül. . . Dénesné nem látott, nem hallott; csak azt tudta, hogy gyermekei megint nem lesznek otthon .. . magára hagyták kis leánykájukat. Eszébe jutott, mily keveset foglalkoznak gyermekükkel; pedig épen a szülőknek a feladata volna a fejlődő kis lélek irányítása. S ők ehelyett fizetett nevelőnőkre bízzák kincsüket . . . Oh, hát ezt tanultátok édes szülőtöktől ?. . . Persze ; a divat, az etikette! . . . Szegény jó Dénesné éjjeleken át álmatlanul, könnyek közt virrasztóit ágyában. Szüntelen fojtó eszmék üldözték ; ha pedig pár perezre elszunnyadott, akkor szörnyű álmok gyötörték. A czifra nyomorúság hazug képei tánczol- tak el előtte ; vagy ismét máskor falusi magányába álmodta vissza magát. S ez még jobban | elgyötörte. . . Szenvedett, kimondhatatlan volt a bünhő- dése, hogy el hagyta magát ámítani s oly vak volt, hogy nem vette észre tévedését. Pedig hiszen tudhatta volna, hogy minél élesebb a világosság, fény, annál sötétebb az árnyék, ami a földre vetődik. . . Bántotta már a pompa, ami eddig örömét okozta ; de azért minden bánatot, csalódást mélyen eltitkolt. Elpalástolta szomorúságát; ha kilépett szobájából, tüstént mosolygó arezot erőltetett magára. Pedig minő fájdalmas, keserű j mosoly volt az. . . Senki sem sejtette, mit takargat szive mélyében; senki sem gyanította, mi fog következni ezután. . . Csak Dénesné érezte; Dénesné már tudta. . . KTagybanyal Hírlap III. Annikó épen valamely gyűlésről jött haza s örömmel indúlt édesanyja szobájába. Hang- talanúl nyílott az ajtó, s amint a vastag ajtófüggönyt széjjelhúzta maga előtt, lábai gyökeret vertek a megdöbbentő jelenettől. Egy szó nem jött ajkára, csendben viszahúzódott a függöny mögé, s onnét bámúlt tágra nyílt szemekkel a kandalló mellett ülő alakra. Összegör- nyedten, arczából kikelve, szivszakitó látványt nyújtott az a zokogástól reszkető öreg asszony; könynyei patakokban omlottak arczára s szak- gatott, nehéz panaszszók hagyták el görcsösen vonagló ajkait. Időnkint nagyot lélekzett és nyugodtabban ejtett ki pár bizalmas szót; de aztán újra elcsuklott a hangja a zokogástól. — Nem maradok . . . nem élet ez. . . . Üres tengődés. . . Szegény leány . . . maradt volna szegénynek. . . Nem volna czifra . . . de boldog. . . Nem fenhéjjázó ... de elégedett. . . Szegény, be bűnhődik ! ... Be nehéz bilincs ez. . . Heves zokogás vette elő Dénesnét. (Az a másik, a homályba rejtőzve, megkövültén állott, szive majd meghasadt s meleg cseppek áztatták orczáit. Oh, be súlyos könnyek voltak azok. . . És milyen igazak. . . Oh, mily égető a fullánkjuk azoknak a fájdalmas szavaknak! . . .) — Tétlenül, munka nélkül élni. . . Mily más az a világ. . . Őszinte, vidám. . . Dolgozni napestig. . . fáradtan megpihenni. . . elmesélni a tűz mellett . . Szeretni mindenkit . . . megnyugodni az Úr akaratában . . . nem zúgolódni . . . mindennap könyörögni áldásért . . . Csak ez az élet ... ez kell nekem . . . ilyenek az Úr hívei ... az igazi ember . . . S nem az ilyen bábok . . . eltévelyedett szerencsétlenek . . . Szegény gyermekem! — Anyám . . . anyám ! . . . Ezt már az a másik mondta, aki előrohant; magánkívül vetette magát édes anyja karjaiba, s alig hallotta, amit az neki rebegett: — Annikó . . . haza ... ma délután . . . S úgy ölelik, úgy csókolják egymást . . . IV. Hosszút füttyent az apró mozdony, nyiko- rogva^vonszolja a nehéz kocsisort. Őszülő asszony néz ki a rétre; les valamit, szeme merően szegződik a távolba. Sűrű fák közé érnek, lecsapódik a fojtó füstgomoly ; lassan halad a vonat, elmaradoznak a fák, sürü bozóttal benőtt lapályon kis falu tornya jön közelébb. Lombok körül háztetők kandikálnak elő; lángol a templom aranykeresztje, amint megtöri a vörösesen leáldozó nap sugarait. Az ősz asszony csillogó szemmel néz feléje, majd fehér patyolat kendőjét a szeméhez nyomja. Könnye folyik talán. Vájjon kit sirat meg ? .. Szegény Dénesné ! . , . Szegény Annikó ! . . . Tarkaságok. Takarékosság. (Péter és Pál a sörösben.) Péter : Te Pali ! Pál: Mit Péter? Péter: Mennyi a mostani ceched ? Pál: Valami másfél korona. Péter: Add ide és én az enyémmel együtt kifizetem. Pál: Jó, tessék. Péter: Pinczér ! Pinczér : Paancs. Péter: Számolja össze az egész cechet. Pinczér: Igenis kéem. Annyi mint két forint 30 kr. Péter: Jó. írja fel nekem. (Mindketten el.) Pál: Te ! Péter ! Péter : No ! Pali ! Pál! Miért fizettetted ki én velem magadnak a cechemet? Péter: Hát tudod takarékossági szempontból, mert igy a hónap vége felé (harmadikén ; délután volt) a készpénzzel, spórolni kell. A rossz nyelv. Aranyifjuságunk gonosz csontja a minapában vidéken járt. A nem éppen fiatal házi kisasszony az ebéd alkalmával kifejlődött politikai vitában szintén részt vett, váltig erősitette, hogy mindent megkapunk, csak nem kell engedni a 48-ból. Mivel a vita kezdett szenvedélyessé válni, barátunk más tárgyra terelte a beszélgetést és felhozta, hogy valamelyik német tudós szerint a házasságok között azok a legszerencsésebbek, melyek a férfiaknál 28 - 30, nőknél 24 — 26 éves korban köttetnek. Nem minden maliczia nélkül fordul a házi kisasszonyhoz és kérdi :- Nagysád most hány éves?- Huszonöt múltam, - volt a válasz.- Ej . . ej . . most az egyszer sokat engedett a 48-ból. * Lesz-e háború ? Ködös fővel botorkál haza a dalestélyről két papucshős úgy hajnal felé s az esteli théma folytatásaként útközben is a háborúról beszélgetnek.- Mégis, mit gondolsz, csakugyan lesz háború? s ha lesz, kit vernek meg?- Majd holnap megmondom - szól rá a kérdett rossz sejtelemmel. Mindegy. A korrektor javítja a „Magyar közmondások“ könyvének kéziratát, melyben a következő két szólásmód áll: „Ki korán házasodik, későn bánja meg.“ — továbbá : „Ki korán házasodik, korán bánja meg.“ A korrektor nem tudván eligazodni a látszólagos ellenmondáson, telefonál a szerzőnek: — Doktor úr, nincs itt tolihiba? Melyik az igaz? — Nincsen barátom - válaszol megnyugtatóig a tudós. — Mind a kettő megbánja még kellő időben. Karácsony-este. Békés feliéi' karácsony este! Be édes is vagy te nekünk, Egész évben kik tűrünk, szeretünk! Az álmainkat megaranyozod, Elküldöd hozzánk angyalod. Hogy vár téged az apró és a nagy! Ködös, homódyos éjszakába Te vagy búj dokiók mécsvilága: Üdvözöljük megérkezésed! Borits ránk égi békességet. Megszün a gond, az élet árja Nem ver hullámot e napon. Megszűnik minden fájdalom. Öröm ragyog ma minden arezon; Nincs, aki sir, tépő kudarezon. A paloták büszke ura, A kis kunyhó szegény fia Együtt zengi ma: Glória,! Együtt borul ma minden térdre Együtt tekint a magas égre. ... Óh hogyha, ez a földi élet Hosszú karácsony-este volna! A föld boldogság fészke volna. Nem kellene egy másik élet. Nem volnának megtört remények. Volt.
