Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-12-27 / 50. szám
2 MTsfcgry'fc»**'**.:?"®*'!- jE3cis.-iet.xD> 1908. deczernber 27 ráik írtak nekik. Mert Malvinba az ösz- szes hosszuhaju konzervatórista collega bele volt bolondulva. Zelma pedig a szinésziskolának lévén növendéke, neki is akadt egypár hősszerelmes diákja. Ilondayt inkább Malvin érdekelte s lassankint azon vette magát észre, hogy hiányzik valamije, ha Malvin nincs otthon. Malvint Bánhidyék sokszor hívták meg estélyükre s Ilonday különösen ilyenkor érezte lelkében azt az ürességet. Mintha valami veszélytől féltette volna Malvint. . . . Határozottan s a bolondulásig belé- szeretett, de sohasem merte Malvinnak megmondani. Egyszer megemlítette Malvinnak, de az akkorát kaczagott rajta, mintha a legjobb vicczet mondta volna neki. — Tudja mi volt ez, Malvin? szólt sötéten a művész. Korbácsütés a szivemre. — Hahaha — kaczagott Malvin — egy troubadour, akinek a vár asszonya megkorbácsolja a szivét! Klasszikus! Micsoda fantáziája van magának Zoltán ? S Zoltán ettől a kaczagástól még gyávább lett, mint azelőtt. * * * A tavaszszal Szentmarjayné nagybátyjától egy kis falusi villát örökölt. Egy orgonabokros, akáczlombos kedves fészket, közel a fővároshoz. Elhatározták, hogy a nyarat ott fogják tölteni. Malvin majd onnan járogat be Bánhidyékhoz. Ilonday szintén ott nyaralt s a falunak olyan pontján vett magának lakást, ahonnan belátta az egész falut s a Szent- marjayék nyaralójának a tetejét. Mert a villát magát nem láthatta a virágzó akáczoktól. A villa előtt parányi kis diszkért volt, virágzó bokrokkal. Apró fehér kerti székeken szoktak itt a lányok olvasgatni. A villa mögött hatalmas fák, kanyargó, fövényes utacskák, gyep-divánok, sürü diszbokrokból csinált útvesztő volt. Ilonday lakása ablakából epedően nézegette azt a kis paradicsomot, valahányszor Malvin fehér ruhája villant meg a bokrok között. Itt, ebben a nyári miliőben még inkább fellobbant régi s már-már elfojtott szerelme, de mióta kinevették, sokkal félénkebb lett Malvinnal szemben, semhogy sejtetni próbálta volna azt vele. Ha találkoztak, úgy pajtáskodtak, mint azelőtt, de ha egyedül voltak is Malvinnal, nem mert titkáról szólni neki. Ilyenkor rendesen a legközönyösebb dolgokról beszélgetett. A kis kertben ültek egyszer a villa előtt. Ilonday a hypermodern piktorokról mesélt, a fiatal óriásokról, akik előtt nincs semmi tekintély, pedig rajzolni se tudnak, de Malvin közönyösen s unottan bámult egy fehér virágot. — Malvin, ugye maga nem tudja, miről beszéltem az imént? Láttam, hogy elkalandozott a gondolata — szólt Ilonday. Malvin összerezzent, mintha álmából riasztották volna fel s hirtelen, komolyan kérdezte: — Ugy-e, maga soh’sem tudna szeretni egy leányt, a ki elbukott, még ha ! maga buktatta is el? . . . Ilonday meglepetten, tágranyilt sze- ; mekkel nézett a leányra: — Hogyan jutott most eszébe ez a kérdés ? S miért épen most, s miért épen a maga eszébe? — Hát csak, zavartan vonogatta a vállát elvörösödött arczczal a leány, de mintha illetlent mondott volna, elko- morodott s egy szót sem szólt többet. Hiába fakgatta Ilonday. Szinte gorombán szólt Ilondayra, hogy ne háborgassa. S ott hagyta. A művész, mintha valami nagy bűnt követett volna el, nem mert utána menni, j Hirtelen valami forróság csapott az ar- czába . . . Miért kérdezte ezt épen tőlem az a leány? S miért kérdezte egyáltalán? Megfejthetetlen talány volt ez előtte, de ; mégis olyasmit érzett, mintha valaki ismét reávágott volna korbácscsai a szivére . . . * * * A villa mögötti virág-labyriníhot festette vásznára Ilonday. Lódobogásra rezzent fel, majd ismét munkájába merült. Semmire sem gondolt ! e pillanatban. Aztán ismét felrezzent s hirtelen a j gyepre dobta palettáját. A sűrűség túlsó feléről szakgatott, fuldokló női zokogás j hangzott fel, majd egy lágy csititó férfi- j ! hang ... A művész meredten állott meg. — Hiszen ez Bánhidy Elemér gróf! czikázott végig agyán. Bánhidy lassan, halkan s kimérten szűrte fogain keresztül a szókat. — Lovagias kötelességemnek tartom : helyreütni ezt . . . ezt a kis hibát. De feleségem nem lehet lelkem. Tudja . . . szüleim hallani sem akarnak róla és ... I akkor vége a vagyoni helyzetemnek. A leány nem sirt már akkor. Hirtelen felegyenesedett s kikapta a gróf kezéből a lovagló korbácsot. Úgy állt a férfi előtt, mint egy mythologiai istennő, azután villámgyorsan, teljes erejéből a gróf arczába csapott a lovagló ostorral. Valami rettenetes csönd támadt. Mire Ilonday föleszmélt, Malvint ; ájultan találta a fövényen, egyedül. Letérdelt a leányhoz, megfogta annak hideg kezét, amelyben még most is ! ott volt a korbács s alig hallhatóan suttogta a leány fülébe: — Malvin, amikor tavaly kinevetett, úgy éreztem, mintha korbácscsal vágott volna szivemre . . S azóta még gyávábbá lettem ... De az iménti korbácsütés, amit annak a nyomorultnak adott, oly bátorrá tett, hogy nem ismerek többé hatalmat, mely elválaszszon öntől .... Engedje meg, hogy én tegyem meg azt, ami annak a nyomorultnak lett volna kötelessége . . . Legyen a feleségem. A leány még félig aléltan hallgatta a festő szavait s mit gondolnak, nem-et mondott ? a 0 nem! Egy vén bányász levelére. — Irta: Révai Kár oly. — Valahol messze, iúl a hegyeken, Egy vén bányász levelet irt nekem; Jj gőzparipa robogva elhozta, § a kedvemet jaj be megaranyozta I De amikor fölbontám levelét, Jj láthatáron sötét lett az ég; Zúgott a szél, mint mikor a viharnak eKibontott szárnyi vergődni akarnak. En Istenem! be nagy dolog lehet írni egy ilyen zordon levelet! Jj melynek minden árva betüjétüi ' Jtz én szivemnek napja elsötétül. Jízt Írja: ,,Drága jóságos Uraml Jj mi napán s irtunk mindannyian; Ott, ahol Erzsi született, — gyalázatl — Szétbonfogafni kezdték már a házat. „Oti; ahol egykor annyi dal fakadt, Jj szobácskábán hull a vakolat; Uj gazdája ki tudja mire szánta ? J1 padlóját is a szemétre hányta. „ Zokogva néztük a nagy rombolást, Mit is tehettünk volna érte mást ? Jfisz’ mialatt a kő mi vés kéz rom bőit, Jj ház fölött vijjogtak a galambok. „Jj diófa, mit akkor ültetett, Már rég a lángok martaléka íett: S a két fenyőszál — a tövét felásván, — Jfervadni kezdett a balta csapásán. „Jiol annyi évig rótta a betűt: Jj kerti asztal és a pad ledült: Madár sincs már a fészkekben azóta, Egész telkéről kiveszett a nóta. „Este, mikor lánykáim álmosak, Jó urámákról beszélünk sokat; S mikor meseszónk szakadozva gyérül: Ők álmodnak aranyos Erzsikéről. „De már bevégzem árva levelem, Jj kisasszonykát — kérem — tisztelem! Me tessék neki szólani, hogy baj van, Őrökre él az ö emléke Szülőföldjén, az aranyos talajban.“ ... Lebontott ház! áldom minden köved! Jiivágott fáoska, — áldom gyökered! S ki könnyeidet leveledbe sírtad, — Téged is áld lak, aki ezt megírtad! Lement a nap . . . Lement a nap, nincs még csillag az égen. Juhászlegény furulyálgat a réten. Barna kis lány a kapuban hallgatja, Jfogy a réten milyen szépen Gsalogatón, édeskésen Jfivja öt a furulya. Láfni már a gönczölszekért az égen. Elhallgatott a furulya a réten. Bizalmasan bólintgatnak a bokrok; Barna kis lány szeme párját, Juhászlegény boldogságát Irigylik a csillagok. Kölcsey Béla.
