Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-12-20 / 49. szám
1908. deczember 20. IST agy oányai SZlrlap 3 még legkevésbbé ártalmas. A legnagyobb fokban tisztességtelen s a bányászatnak hitelét, gazdasági jó hírét rontó azonban az üzérkedésnek az a neme, a mely nem létező dologra alapit adásvevést! Van rá eset, hogy szemfényvesztő módon, sőt mesterségesen olyan leletet varázsolnak elő, vagy mutatnak fel a terület több pontján, hogy valóban értékesnek és terjedelmesnek látszik a vevő szemében. Igen ám, csakhogy a föld belsejében nincs abból a szénből semmi. A bányatörvény idevágó rendelkezéseinek rendeleti szigorításával kétségkívül lendít a kormány a tisztességes bányászati vállalkozáson, de a baj természete benne gyökerezik a lassan eszmélő közvélemény elmaradottságáben, a mely még mindig nem értékeli kellően az igazi szaktudást. Következő számunk a karácsonyi ünnepek miatt csütörtökön (decz. 24-én) este fon megjelenni. Bodónék. — Nyilt kérdések laptársainkhoz. — 1908. deczember 18. A nagy port vert városi hirdetés-ügyben a múlt közgyűlésről öregebbik laptársunk tudósítása legnagyobb részében objectiv, ellenben a kevésbbé öreg laptársunk nagy ellenszenvvel viseltetik a tárgyilagosság iránt s „élénk, változatos és nivón álló“ czikke után szerkesztői üzenetében várja a közvélemény ítéletét. Felemelt fővel harczol a valótlanság védelmében és „krajczáros dolgokra“ nem emlegeti lapját. Le style c’est l’homme ! Mondotta egyszer kevésbbé öreg laptársunkra jelenleg legoszloposabb barátja, kinek circa 30 képviselő előtt tett szavait laptársunk a barátság palástja alatt képes a nyilvánosság előtt tagadni. E merész tagadás folytán nem elemezzük egyéb, bár kétségtelenül enyhített valótlanságait, hisz hol a dolog megbeszélés avagy vita tárgyát képezi, a jelenvolt circa 30 képviselő közül mindig fog akadni, ki a közgyűlés lefolyásáról irt tudósításunkat megerősiti s annak történeti hűsége mellett kész az igazság érdekében szót emelni. Ez nekünk teljesen elég. a három fiatal óriás fölött s keserű könnyeket hullatott a háladatlanság miatt; siratta az elvadult lelkeket, kik képesek voltak az édes anyát durva kezekkel eltaszitani s megtagadni azt, kinek emlőjéből szívták magukba az életet. Kiléptek az éjszakába. Egyedül voltak az utczán; fölöttük a ragyogó magyar égboltozat ezernyi-ezer csillagával, szivökben pedig az éjszakának fekete sűrű sötétségével. Künt a vasút felé, valamelyik éjjeli kávéházban, fiatal jókedvű gyerekek huzatták a czigánynyal a bús magyar nótákat; amint arra felé közeledtek, egyszerre megcsendült az „Isten áld meg a magyart“ fenséges akkordja. A három jó barát elsápadt s némán haladt el a fényesen kivilágított kávéház előtt; de különös! Mindhárman levették kalapjukat egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Vagy talán csak véletlen volt. A júniusi meleg éjszakában egy gyönge szellő támadt a a közeli hegyek felől s izzó homlokukat üdítették a hajnali szellőben. * * * 1901. junius havában levelet kapott az öreg Csornai bácsi, a „Komló“ vendéglő tulajdonosa Hoffinger Károlytól, melyben tudatja, hogy 25 éves találkozóra fognak nála összejönni; levelében kéri őt, hogy tartsa fönn számukra azt a szobát, hol egykor annyi jó napot töltöttek s hol búcsú estélyüket is megtartották. Csornai bácsi jól emlékezett a három jó barátra, kik mindig szolid, tisztességes magaviseletét tanúsítottak s ami fődolog, — soha adósai nem maradtak. Nem látta őket kerek 25 esztendő óta; talán meg sem ismerné egyiket sem. Igaz, hogy ő maga is megvénült. Hja! nagy idő egy negyedMinden „tajtékzó, tehetetlen düh s ennek fröcscsenő expektorácziója“ nélkül, minden tőle „elcsent Ízléstelen és otromba kitétel“ elkerülésével, igazán jéghidegen maradt agygyal kérdjük „közéletünk első két harczosátóí“ és össze- | fogódzott „hatalmasától“, laptársaink szerkesztőtulajdonosaitól s kérdésünket ad personam intézzük:: Igaz-e az, hogy Nagybánya városnak a múlt évben a helyi lapokban megjelent hirdetéseire minimális 1000 — 1200 korona kiadása volt? Ha bárki közönségünk köréből ezen adatok valóságáról meggyőződni akar, hiteles adatokkal szívesen szolgálunk. Laptársaink is jól tudják ezt, de anyagi érdekük védelmében egyszerűen elhallgatják. Azonban Égly Mihály városi főjegyzőnek és Révész János képviselő- testületi tagnak nem lesz erkölcsi bátorsága ezen adatok valóságát a nyilvánosság előtt letagadni, még akkor sem, ha lapjuk jogos magánérdekéről van szó, mert hisz közéletünk e két első harczosa előtt nyilvánvalóan szentebb a város érdeke, mint a lapjuké! Választ kérünk! Olyan rövidet, mint maga a kérdés, minden rabulistika és sofizma nélkül! Igaz-e az, hogy múlt számunkban kijelentettük, miszerint: „Lehet, hogy mi a „hivatalos közlöny“ czim elnyeréséből előfizetőink gyarapodását reméljük s ebben látnánk némi ellenszolgáltatást a városnak minimális 1000 koronát megtakarító tevékenységünkért, de ez a reménye laptársainknak is meg lehet s ha valamelyikük ajánlatunkat hasonlóan mayáévá teszi s ingyenes szolgálatra kész (arany remontoire óra és olajnyomatu kép vagy hónapos szoba nélkül), mi szerényen visszavonulunk, mert a két öreg lapnak már ezen minőségüknél fogva is praeroga- tivája van s mi a szerzett érdemeket megbecsüljük..“ S minthogy ez igy történt, igaz-e, hogy kevésbbé öreg laptársunk erre választ nem adott, holott akkor iránta érzett becsülésünk még némileg fennállott, mert hisz valótlan tudósítását idő hiányában lapzártakor, csak kutyafuttában irta s ártani nem akart sem az igazságnak, még kevésbbé nekünk! Kérdjük tehát: Hajlandó-e bármelyik laptársunk az ingyenes közlésre? Igenlő válasz esetére már eleve kijelentjük, hogy mi nem reflectálunk sem czimre, sem rangra; legyen bármelyikük a „hivatalos közlöny“, mi örvendünk, ha a városnak 1000-1200 koronája megszázad. Vöröses haja, szakák szürkés-zöldre változott s a borvirágok is sűrűn lepték el ábrázatát. De a vendéglő helyiség most is még a régi.. Mellette, körülötte minden utczában nagy modern vendéglők emelkedtek, díszes éttermek, kávéházak nyíltak meg, haladtak a korral. Csak a régi jó „Komló“ maradt meg ősi állapotában; még az ósdi bőrhuzatu bútorok is ugyanazok maradtak, mint 25 év előtt 12 személyre készült, mert Hoffinger ur ennyire jelezte a három jóbarát családi szaporodását. Jóságos Isten! Tehát a háromból - tizenkettőre emelkedett a magyar gyűlölők serege. Ha ily arányban szaporodik a többi is szanaszét a hazában, — akkor vége lesz a magyar nemzetnek. Elsőnek Hoffinger érkezett meg nejével és szép legény fiával. Pár perczczel később állított be a tót Vaszilkievics szintén nejével és 4 kisebb korú gyermekével. Déli harangszóra lépett be az oláh Radosán Ámosz feleségével és bájos fiatal leányával. Tizenketten voltak. Könnyezve, szzretettel borultak egymás nyakába. De csodálatos! Mindnyájan, — mintha előre összebeszéltek volna, — magyarul üdvözölték egymást s édes magyar szóval suttygták: — Óh én édes drága barátom! A nők, a gyermekek csengő magyar szóval társalogtak s mint egy családnak gyermekei borultak egymás kebelére. Tehát ott állottak ismét 25 év után egymás mellett; ugyanazon falak közt, hol átkos esküvésük elhangzott. Azok a falon függő füstös képek, a szobában levő rozoga bútorok, de még a falak utolsó porszemecskéi is egykor tanúi voltak az izzó gyűlölet kitöréseinek. Talán marad! Minthogy pedig nagy elterjedtségük miatt már alig remélhető, hogy előfizetőik gyarapodni fognak, mert erre sem tér, sem alkalom, a melyik laptársunk az ingyenes hirdetésre hajlandó, annak a „Nagybányai Hírlap“ jelzálogilag biztosított fedezet mellett kész legalább 10-15 uj előfizetőt állandósítva megszerezni. Ha még igy sem hajlandók, álljanak félre! Nyilt, őszinte, félremagyarázhatatlan kérdések! Ezekre kérünk^ öreg és tapasztalt laptársainktól, illetőleg Égly Mihály és Révész János tulajdonosoktól egyenes és őszinte választ! Ha pedig a „Nagybányai Hírlap“ jel- zálogi biztosítását sem tartják elég garancziá- nak, még egyet indítványozunk: Adjon a város vagy az Égly, vagy a Révész lapjának évi pausálét 300 —400 koronát, vagy ötszázat is s e mellett adja a „hivatalos közlönyi“ czimet és rangot, mi örvendünk, mert ezesetben is megtakarít a város 600-700 koronát, de a haszonban úgy osztozni, hogy csak a szerkesztőtulajdonosok vagy kiadók nyerjenek rajta, a város pedig minden józan logika és köteles lelkiismeretesség hiányában készakarva, kidobjon 600 — 700 koronát, az könnyüvérii gazdálkodás, mely előbb-utóbb bosszút áll azon a közérdeken, melynek élén laptársaink ütik a nagy dobot! Ezt akarjuk mi kikilincselni s erős a bi- zodalmunk, hogy még nyilt ellenségeink is készségesen fogják lakásukat megnyitni. Ezek azok a már a múltkor is implicite feltett kérdések, melyekről szólva laptársaink, mint Bodónék, kérik a hirdetés árát. HÍREK. Deczember 20. Személyi hírek. Dr. Makray Mihály polgár- mester budapesti útjáról szombat délelőtt haza érkezett. — Révai Károlyt, a kiváló irót, lapunk belső munkatársát gróf Zichy Géza a Petőfi-Társaságba rendes tagnak ajánlotta. Városi közgyűlés. Nagybánya város képviselőtestülete deczember 23-án szerdán délelőtt rendkívüli közgyűlést tart, melynek legkimagaslóbb pontjaként a polgármesternek a nagy kölcsön minis- teriális jóváhagyásáról szóló jelentése fog szerepelni. Ugyanis a polgármester süregy láthatatlan kéz föl is irta a falakra Radosán szörnyű esküjét: „Legyek örökre átkozott, ha valaha megszegem fogadásomat!“ De mindezekre most már nem emlékezett senki, semmi. Az egyszerű szobában, a jóbarátok feje fölött pajkos jó kedvű tündérek röpködtek s az ablakon beözönlő fényes napsugár mosolyogva kacsintott szemökbe. Vig hangulatban ültek asztalhoz, a fiatalok élénk csevegése felvillanyozta az öregeket is. Most is, - mint egykor, — Hoffinger törvényszéki elnök kezdte meg a pohárköszöntők sorát; éltette a jó barátokat és családjukat. Vaszilkievics országgyűlési képviselő ur már politikát is vegyitett szónoklatába, a menynyiben mint a függetlenségi párt lelkes harczosa a Kossuth név himnuszát szavalta el. Szürkülő fejével, de még mindig szép üde arczával utolsónak szólalt föl az oláh Radosán, a főszolgabíró. Éltette a magyar hazát és magyar nemzetet s buzdította a család fiatal tagjait az igaz hazaszeretetre. S mintha a 25 év előtti júniusi éjben hallott nemzeti himnusz akkordjai most érkeztek volna e kis szobába, — fölcsendült az ő ajkán is az „Isten áld meg a magyart“ szivet-lelket ragadó dallama, mit a három jó barát a családtagokkal együtt énekelt. ... Ez a három ellenség, kik mindnyájan magyar nőt választottak élettársul, — a női szív erejétől, a magyar nők bűbájos hatalmától legyőzetve, — az igazi hazafiság ölébe hajtották fejőket. Az átok, mely 25 év előtt elhangzott, — áldássá változott. A júniusi édes napsugár betódult az ablakon s megaranyozta a három lelkes hazafi őszülő fejét s glóriát vont homlokukra. Magyar nők! Véghetetlen nagy a ti hatalmatok ! . . .
