Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-09-20 / 36. szám
TAR-SA-ÜALMI ES S25EPIH.OEALMI HJETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. A1TAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Síérkdk/föség 'kiadóhivatal: Kossuth Lajos-u. 21., hova a i^l^leményejjr hirdetések s előfizetéJ^énzek küldendők. Hirdetlek felvétetlek flfor'Vav Gyula kBuvvnyofsdájában is Rákóczi-tér. " r -----------------Ta káts Mihály. — A művész 25 éves jubileuma. Városunk szülötte az Operaház világhírű baritonistája s ezért fokozott a mi örömünk, hogy országszerte a nagytehet- ségü művésznek az ének- és zeneművészetre jelentős pályafutása 25 éves jubileumát ünnepük. A művész nagy hírének és dicsőségének zenitjén a bóditó illatú babérerdőből is el-eljő hozzánk, haza látogat s mikor az Isten házában felhangzik páratlan szépségű, terjedelmes hangja, áhitatos érzéstől nemesült éneke, közelebb érezzük magunkat a Mindenhatóhoz, mert valami isteni szikra járja át kebelünket, mely megreszkettet és magasztos elfogó- dással tölt el! E keretben ismerjük mi legáltalánosabb Takáts Mihályt, mert csak keveseknek adatott meg, hogy dicsőségének otthonában, az Operaházban élvezhesse a művész kiváló talentumát, melynek legnemesebb tartalma az igaz, sőt rajongó magyarság, mely őt mindvégig e hazához kötötte, hol dúsan, szinte betakarithatlanul termett számára a babér az elismerés, a megérdemelt dicsőség és — zsebbe rejthető tárczában a kincs, melyet nála tiz- szerte kisebb világhírű művészek a külföldön százszorta nagyobb mennyiségben játszi módon gyűjtöttek. Ez a magyar talentum nagyon is a szivünkhöz nőtt, mert a küzdelmekkel és dicsőséggel teli huszonöt év alatt mindvégig dédelgetett kedvencze az intelligens magyar közönségnek, mely a csütörtöki jubileumi napon szeretetének oly feledhetetlen megnyilatkozásaival ünnepelte, hogy e nap a művész életének soha el nem múló emléke lesz! S milyen lehet az érzése annak a szelíd arczu, barátságos aggastyánnak, a 83 éves apának, ki városunkból Budapestre utazott, hogy fia ünneplésének tanúja legyen s magával hozzon haza egy babérlevelet, hogy azt hátralevő napjain folytonosan nézegesse, mig meggyöngült szeme könnybe nem lábad s könnye harmatával öntözgesse ! Pedig sohase hervad az el! Nem érzünk hivatottságot és készültséget arra, hogy a művész működését és pályafutását méltassuk, de az ünneplésben némi részt veszünk, mert a mester dicsősége városunkra is dicsőség s alakja élő szobor a mi szivünkben, szeretetünk- ben s elpusztulhatallanabb a Lendvay I érczszobránál! Nem csillogó, látszatos külső kere- ! tekben, érzés nélküli hangzatos toasz- tokkal ünnepeljük a művész jubileumát, | hanem mély és hallgatag szeretettel és bámulattal, mert szegények vagyunk ahhoz, hogy városunk közönsége a művészhez j méltó módon oly emléktárgygyal tegye emlékezetessé előtte a jubileumot, mely ajájtmék felér á dicsőséges működés jelentőségével s annak megrögzitfeére alkalmas. Nagy a mi büszkeségünk, lelkünk gyönyörködése exaltált, nprt felette nagy ünneplésben részesül wrosunk szülötte! A jubileumi napon Gr. Makray Mihály polgármester a következő táviratot intézte j az ünnepelt művészhez: „Nagybánya város közönsége jubileuma alkalmából meleg szeretettel üdvözli nagynevű szülöttjét s az eddigiekhez hasonló sikereket s még számos dicsőségteljes éveket kíván.“ Nem lesz érdektelen, ha ezen emlé- ; kezetes alkalommal a művész életrajzi adatait rövidesen közre adjuk: Takáts Mihály 1861-ben született Nagybányán. Itt végzett el hét gimnáziumot, majd a nagyváradi szemináriumba került, a hol három évig növendékpap volt. Énekhangja már akkor nagy feltűnést keltett. A szeminárium volt igazgatója, Bubics Zsigmond püspök is figyelmessé lett Takáts hangjára és a saját költségén küldte Budapesté az Országos Zeneakadémiára. Takáts . Várady Antallal ment a fölvételi vizsgálatra. Max áriáját énekelte a Bűvös vadász-ból. Ugyanis kezdetben maga Takáts is azt hitte, | hogy tenor hangja van. Sőt a sikerült vizsgálat ! után Koesler János az első tenorok közé osztotta be művészünket. Pauly Rikárd gondos vezetésének köszönhető, hogy Takáts a bariton | szerepkörre tért. Két év múlva már az operaiskolában tanult Passi Körnet asszonytól. 1883-ban harmincz forint ösztöndíjat kapott a Nemzeti Színháztól, a hol ekkor az opera- előadásokat tartották. Az ösztöndíjért természetesen apró szerepeket is kellett énekelnie. Első fellépése 1883. szeptember 18-ra volt kitűzve. Az afrikai nő egy indus szerepét bízta J\ Magybányai Hírlap tárczája. Elkésve. — Irta: M. Lakatos Ilka. — Szokatlan, gyors mozdulattal állott fel Bükky Dénes a zongora mellől, a filigrán kis székről s mint a testet öltött elhatározás, habozás nélkül, sietve kezdett beszélni társnőjéhez, egy szomorú tekintetű, szépséges szőke leányhoz, aki mintegy megijedve húzódott az ibolya- szinü divánnak párnákkal kirakott sarkába, könyörgő tekintettel hallgatásra kérve amazt. A fiatal, csinos hadnagy azonban észre sem akarta venni a leány néma tiltakozását, bele kezd beszédébe, mintha attól félne, hogy annak az elmondásához, amihez már oly régen készülődik, soha nem lesz kedvezőbb alkalma, mint ezen, az illattól terhes, szeretkezéssel teli májusi délutánon. — Szeretem Loli! Hiszen tudja - teszi hozzá erős meggyőződéssel. - Csak azért mondtam ki ezt a banális, elkoptatott szót a maga rég elavult formájában, hogy a szavaimat ne vegye pusztán flirtölésnek, hanem legszentebb valóságként vésődjenek azok szivébe. Szeretem és arra kérem, — de adja hát ide a kezét, had érezzem a melegéből, hogy él. Hisz oly csendes mozdulatlansággal él itt ebben az illatos, puha sarokban, mintha minden érzés, — maga az élet is elszállt volna belőle.- Loli, arra kérem, nézze: összetett kezekkel könyörgök, hogy legyen a feleségem. Az enyém, akinek maga az öröme, a bálványa. Hisz tudja, hogy rajongó vagyok, mint valami vérbeli bohém gyerek. A lelkemmel körül fogom a maga édes valóját. Belé szeretném magam lopni az álmaiba s óhajtanám megédesitni számára ébredése színtelen perczeiben a valóságot. — Ha az enyém lesz, esküszöm, hogy a boldogsággal lép örök frigyre. Csupán egy kevéssé, csak annyit szeressen, hogy a tekintetéből fel bírjam fogni szemeimmel a hozzám vonzódásnak egy parányi kis röpke sugarát. — Nem felel ? Nem akar, vagy nem tud hozzám mit szólni? Hát legalább nézzen rám egyenesen, nyíltan. Nyissa fel a makacsul lecsukott szemhéjjait és azokból a nefelejts sugarakból hadd olvassak ki a magam számára reménységgel teli, édes Ígéretet. — Hogy nem akar sem az én, sem a más felesége lenni ? — Azt mondja, hogy maga a lemondás eljegyzett menyasszonya ? De hát mért ? Mondja, van-e valakinek joga arra, hogy botorul lerontsa úgy a maga, mint a más boldogságát, azért, mert tán egy álomkép után fut. Mért kergeti a szivárványt, amelyben legfeljebb, ha gyönyörködhetünk, de elérni, oh elérni soha sem tudjuk. — Ugye, hogy a maga tulfinom lelkében kiformált magának egy olyan ideálképet, a melynek minden érzése, gondolata s tán még a hóbortja is egészen más, mint általában a magamfajta földi halandóé ? — Loli, édes Loli ne legyen egy üres csalóka ábrándkép rabja. Szeressen engem úgy, amint vagyok. Fiatal, tánmég kissé könnyelmű, de jószivii fiúnak ismer, aki az életnek csak a napfényes derült oldalát ismeri és szereti s higyje el, hogy megtanulok a kedvéért komolyan, józanul gondolkodni. Minden csekélyke vágya parancs, legparányibb kegye örök becsű lesz előttom. Csak legyen az enyém! - Adja nekem a maga tiszta fehér leánylelkét, csodás rejtelmeivel, hadd fürdessem meg a boldogság ragyogó napfényében, hadd . . .- De hát mégis csak hiába beszélnek? Igazán olyan szomorúan hideg szobor, amilyennek hittem, hogy csak mutatta. A maga szive a körültünk ujongó tavasz, mindig megiíjudó örök szerelmének lángjában sem bir felolvadni, átmelegedni ? Legalább felelne már valamit. — Úgy néz ki, mintha most is álmodozna, a makacsul lecsukott szempillái alatt. Mintha látna egy homályosan körvonalazott ideált, egy félistent. S a megrezzenő szemhéjak alul 'bántóan hideg, szinte szánó tekintettel néz Loli az előtte álló hadnagy barna szemei közzé.-- Hogy álmodozom-e ? Nem! semmi esetre sem, csak futó összehasonlítást próbáltam tenni a jelen és a közel múlt között, amikor szintén elém állt egy fiú megmondani, hogy szeret. De milyen egészen másként mondotta! Az a másik erős volt és bátor. Természetes és szinte nyers. Nem tudott, de nem is akart úgy beszélni, mint maga; olyan simán, kérlelően. Egyszer, minden bevezetés nélkül elém állt. Megfogta erősen a kezem s amint reám nézett, valami hatalmas delejes erővel kapcsolódott egymásba a tekintetünk és azt mondta röviden, egyenesen: Loli én szeretem, óhajtom s azt akarom,
