Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-07-12 / 26. szám
I. évfolyam. Nagybánya, 1908. julius hó i2. 26. szám. TÁH.SA33ALMI ÉJ® SZÉriROr>A.LMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vár-utcza 15. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is Rákóczi-tér. Társadalmi tünetek. Az ember társas, eszes lény. Társaság után vágyik, abban él, szükségét érzi annak, hogy gondolatait közölje, eszméit kicserélje, hogy ezáltal megtisztulva értékes tulajdonává váljék, hogy szellemi tartalma növekedjék. Társadalom mindenütt létesül, hol művelt emberek kellő számban élnek, a kik egymást kellőleg megbecsülik. Jóakarat képezi azon alapot, melyen felépül a társadalom, egymás gyarlóságainak gyöngeségeinek elnézése, mert ilyenek mindenkiben vannak többé-kevésbbé, sőt azokban több, kik magukban nem hiszik. A közérdek javára ha mindenki értékesíteni igyekeznék azokat a szellemi kincseket, melyek lelkében, képességében és hatalmában állanak és az emberek ezen törekvésükben egymást — nem birálgatva, nem kicsinyéivé — támogatnák kiki tehetsége szerint, úgy létesülhetnék olyan ideális állapot, melynek következménye széles körben éreztetné áldásthozó, jótékony hatását. Ha valaki a közérdek javára buzgól- kodik és lelkesen dolgozik önzetlen lélekkel, akkor ha elismerést nem is remél, nem is vár, de természetesnek találhatjuk, ha a gáncsoktól visszariad és visszavonul. Az egyenlőség magasztos elvét tartsuk szem előtt társadalmi életünkben, mert ennek hiánya megölője minden őszinteségnek, bizalomnak és ennélfogva ily körülmények között nem is várhatunk üdvös alkotásokat. A köz javára működőt ne tántorítsa vissza annak kilátása, hogy nagy és buzgó fáradságát szükebb kör javára gyümölcsözted, hogy annak áldásos eredményeiben nem sokan vesznek részt és tudomást; tegye félre egyéni hiúságát, mert jót, esetleg maradandót akkor alkot, ha tetteiben kicsinyes szempontok nem vezérelik. A társadalmi együttélésnek halálos mérge a gőg, a vagyonosabbak, a ma- gasabbranguak vindikált elsőbbségi jogai. A társadalom nem azért van, hogy egyeseket ünnepeljen és csodáljon, hogy ragyogásaikban gyönyörködjék, hanem azért, hogy nevelő hatásával hatalmi körén belül ténykedjék, hogy lelki szükségleteket elégítsen ki, hogy ellentéteket egyenlítsen ki, és jótéteményeket gyakoroljon. Hozzá kell járulnunk valamennyien a társadalom felépítéséhez vagy anyagiakban vagy szellemiekben és ne szánk hirdesse ezt, hanem tegyük meg csendben, szerényen, müvünk dicsérve önmagát. A ki a társadalomból kivonja magát, az az ember világgyülölő, önmagával megha- sonlott, vad lesz. Az emberekkel, egyénekkel való gyakori érintkezések által gyűjtjük és szerezzük azokat a gyakorlati és lelki tapasztalatokat, melyeket a magunk nézetével, felfogásával egybevetve javunkra felhasználhatunk. A mindenki részére szükséges emberismeretet tehát a társadalmi érintkezésekben sajátíthatjuk el. Kis városunkban társadalomra kétszeres szükség van, hol oly távol esünk a szép és jó kultuszának eszközeitől. A hol nem érezhetjük közvetlen nemesitő hatását a művészet sokfajta megnyilvánulásainak, itt hol az emberek egymásra vannak utalva foglalkozásuknál fogva szórakozásaikban. Társadalmunk egyik eszköze, éltető forrása lehetne a műkedvelő társulat előadásai, melyek természetesen a jótékonyság jegyében születnének meg s ezen előadások keretében irodalmi és színészi hajlamaiknak is eleget tehetnek az arra hivatottak. A viszonyokat ismerősük előtt kicsiny városunkban lehetetlen irodalmi köröket létesíteni. Ezen ünnepélyeket az ötven tagból álló ifjúsági kör rendezné az egész társadalom bevonásával. Az ifjúság nemcsak kabaretestélyeket, műkedvelői előadásokat, zeneestélyeket változatos műsorral rendezne, hanem a szabad természet tündérszép helyein társas kirándulásokat, sportünnepélyeket, vívó és torna játékokat, hol egyesitnék a kis városi társadalmat. Társadalmunk sajnos jelenleg beteg, okát nem részletezgetjük, tudja mindenki R nagybányai hírlap tárczája. A németi temetőben . . . A németi temetőben Megáitok egy sírnál, S leborulok ott előtte Korhadt fej fájánál. Siratom, ki benne nyugszik És nevét kiálltom: Hadd tudja meg, milyen árva Vagyok a világon. Ej, de mégse! . . . Nem zavarom Csendes siri álmát. Isten veled! Megölelem Még egyszer fejfáját. A szivem is majd meghasad Bánatában, sírva: Hiszen az én édes apám Nyugszik itt a sírba! Sallay Lajos. „Rövid hírek.“ Apám! Még egyszer szólok hozzád az életben! Azt se tudom, hogy élsz-e vagy meghaltál, csak azt tudom, hogy nincs szived, különben a világ végéről is megéreznéd fojtó kínomat! Szeretett apám, legyen e levél a szemfödeled! De ha van még erő a karodba, ne nyújts fenyegetve az égre, hanem esdekelve kulcsold össze: imádkozzál egyszer értem és Tiborért! Nem is tudtad, hogy már rég csak az övé vagyok? Azt hiszed ugy-e, hogy forró vérem még mindig ajkamra csergedez s mámoros ifjú italgőzös leheletével szikkasztja párolgó testemet? Oh! nem szívom már véres ajakkal a gyönyört s az erős férfi nedves szemében nem látom többé a kéj ördögét incselegni. Ez nagyon rövid ideig tartott. Talán egy évig se. De ne hidd, hogy ez idő alatt szerettem valakit. Zsarnok voltam, mindenkiben szenvedélyes vá- ! gyaim rabszolgáját láttam s a sphynxként csókoltam kiszemelt áldozatomat . . . Lassanként elült a féktelen viharzás. Elkezdtem gondolkodni. Úgy fájt, hogy minden utolsó lárva is azt hitte, hogy joga van engem boldogítani. Olykor sírtam is, sokat is sírtam. Ott dorbézoltam velük, éhesen mosolyogtak rám, zavart szemükből izzó tűz hatolt a telkembe s perzselt, leperzselt onnan minden virágot. Mit tudod te azt? Te is mindig csak férfi voltál, de nem apa, hogy értem jöttél volna a poklok fenekébe, pedig jártál már te is ott. Jó, hogy nem láttalak már nyolcz éve, mert igy távolból utálni se tudlak, pedig undorodom minden férfitől. Nagyon. Tele vagytok szenynyel, melyből irtó, halálos gáz fakad. Mind, mind rám leheltétek, pedig társaságtokban oly sok a nő, kinek édes illat e bűz, mely engem elhervasztott . . . Aztán már nem is sírtam, többet sohase sírtam. Fásultan tengődtem s rajongtam, ha a külsőségekben mindenkit megelőzhettem s valakiben is elnyomott irigységet kelthettem. A Judás-pénzt se vágtam a vigyorgó szemébe... Ekkor találkoztam veled. Tibor! Mint tavaszi napsugár az első ibolyát, forró csókkal halmoztam márvány hideg arczodat. Erembe újra felpezsdült a vér. Mindig sápadt voltál, akár a halál s •‘én boldog voltam, ha elöntött a vér, mikor ajkadra csókoltam szerelmemet. Ne nevess, de úgy van. Egy ember volt többé kerek e világon! Tibort szerettem lobogó tűzzel, égő szenvedéllyel . . . Vakon hittem, mikor szerelméről beszélt s nyöszörgött gyönyörében, mikor csókba fojtottam hazug szavát. Mert hazudott ... de azért nem átkozom, nem! Azért szerettem, hogy boldog legyek, nem hogy boldogítsam. Szerettem, mert kellett, mint Isten fiának a világot. Olyan nagyon boldog voltam. Pedig olykor ritkán, csak minden másod, harmadnap láthattam. Tengernyit szenvedtem ez időn át. Mások között lenni s mosoly közé fojtani a sóhajt, nehogy gúnyos nevetés riaszsza el édes ábrándképeimet. Lefekvéskor sirtam, mint a gyermek, ki elvesztette játékszerét s nem tud nélküle elaludni. Hajam közé temettem arczképét, vo- naglottam vágyódásomban, mint partra vetett hal . . . Egyszer csak nagyon féltékeny lett. Mint rabot zárt el a világtól s törökösen burkolta el arczomat. Tánczoltam örömömben, mert akkor voltam a Iegboldognbb. Elzárva az utált világtól órákig, napokig vergődtem édes kínomban, minő újabb gyönyört szerezhetnék neki. Soha semmit se kértem tőle s mindezért cserébe őrült szerelmemet adtam. Soha se kér-
