Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-07-05 / 25. szám
2 1908. julius 5. de nem az irántunk való figyelemből, hanem kényszerűségből, mert két ízben nyert az államtól inségmunkára fedezetet s ezt nem tudta másutt apró pénzre váltani. Azóta minden csendes. Sokáig azzal hitegettek, hogy az ut- kölcsön felvétele után jogos kívánságunkat azonnal teljesitik. A 700 ezer K-ás utkölcsönből már alig van valami s a mi utunk még mindig ott áll készületlenül. Kérvényeznünk kellene és deputációba járnunk, mint az erdődiek, kiknek útépítési kérelme ott szerepel a julius 10-iki rendkívüli közgyűlés programmján is s a kik már két év óta állandóan értekeznek, kilincselnek, fenyegetnek, könyörögnek. De meg is lesz az ütjük! Nem volna-e jó, ha megyebizottsági tagjaink az erdődiek tárgysorozaton szereplő utügyével kapcsolatosan már most megkezdenék örök akciójukat a két fontos intézmény megvalósítása érdekében? Kis ember — szegény ember. A szegénység nem zárja ki azt, hogy a mostoha életrend s viszonyok közt éló ember ne legyen legalább is épp oly derék, jellemes és hasznos tagja a társadalomnak, mint a milliókkal rendelkező bankár, földbirtokos, sőt azt sem zárja ki, hogy a kis egzisztenczia ne legyen lángész, aki hatalmas tehetségével nagy szolgálatokat tudna tenni az emberiség közös ügyének, a haladásnak és tökéletesedésnek, a mely felé örökös útban van. Nem érdektelen tehát annak a fejtegetése, hogy a polgároknak az állam beavatkozására szoruló jogviszonyai berendezésénél jelenleg mennyiben uralkodik a jogegyenlőség s mi volna a teendő arra nézve, hogy az e téren uralkodó visszásságok megszűnjenek vagy kevesbedjenek? Ismeretes dolog, hogy az életviszonyok mai mozgalmas és fejtörő állapotában a törvények, rendeletek és egyéb szabályok oly számosak és bonyolultak, hogy azokbau a szakember is nehezen igazodik el. Éppen azért megbecsülhetetlen a hivatalos egyének abbeli Nagybányai Hírlap szolgálata, amelyet ezek a közönség, a felek érdekeinek megvédésében hatóságok előtt gyakorolnak. Mert nincs az a birói függetlenség és pártatlanság, a mely mindkét fél érdekét egyaránt megóvná, különösen a jogviták folyamán s igy rendesen a járatlanabb, a kevésbbé közlékenyebb természetű, legtöbbször tehát a gyengébb fél húzza a rövidebbet. A jogegyenlőség szempontjából szükséges tehát, hogy a szakszerű jogvédelem minden ügyben és minden egyénre egyaránt kiterjesztessék. Ennek lehetőségét elvben minden jogállam, hazánk törvény- hozása is — elismeri, de a gyakorlatban alkalmazását a jogügyek nagy csoportjára, épen a legkisebb ügyekre és a jogkereső egyének jelentékeny részére, éppen a legszegényebbekre nézve megnehezíti, sőt legtöbbször lehetetlenné teszi a szakszerű jogvédelem drágasága. Hogy tehát maga az elv ne legyen puszta szó, a szakszerű jogvédelmet mindenkire s minden ügyre nézve hozzáférhetővé kell tenni. A ki tudja azt, hogy a szegény embernek néha pár garasnyi követelése reá nézve épp oly fontos, mint a gazdagok százakra vagy ezrekre menő peres vagyona; a ki tapasztalta, mennyi hercze-hurczával, költséggel, idővesátéssel jár a munkaidejét mulasztó embernél a perlekedés: az belátja nézetünk helyességét. A szegényvédők rendszere, melyet törvényünk elfogadott, nem elégíthet ki minket, mert egyrészt nagyon sok és megalázó formasággal jár, másrészt pedig csak a teljesen vagyontalanokra terjed ki. Aztán, ha már ráfanyalodik is a kispolgár erre a keserves útra, cseberből-vederbe esett, mert idejét a bíróságok helyett a községi elöljáróságoknál kell elvesztegetnie, ahol jól össze is szidják, hogy mondjuk húsz különféle, egy-két követelése miatt húsz hivatalos bizonyítványt kell kiállita- niok. Ez a módja tehát a szakszerű jogsegélynek nem felel meg a jogegyenlőség követelményeinek. Czélszerübb módja volna az ingyenes jogvédelem szerepe, állami alapon, úgy, hogy azt bárki igénybe vehesse. Más módja az ingyenes jogvédelem rendezésének a társulás, vagy szövetkezés. Ha alkalmas a társulás az élet majdnem minden viszonyaiban, ha páratlan sikerekre vezet a gazdasági élet minden terén, miért volna rossz és hátrányos gazdasági munkánk eredményének és jövedelmünknek megóvásában, biztosításában és megvédésében. QnTkördarafcok. Üdvözöllek téged tudomány hajléka, Büszke iskola! Hol sötétség honol széles e hazában Árassz fényt oda! Neveljed a magyart önzetlen honfinak, Szabadnak, boldognak, Ki nem elégszik meg csak azzal, mit neki Kegyelemből dobnak. Neveljed a magyart rendithetlen hősnek, Erősnek, bátornak: Hogy szembeszálljon az ellene támadó Viharnak, balsorsnák. óh tedd szép hazánkat nagygyá és dicsővé, Híressé a nevét. Csodálva és félve emlegessék azt a Világon szerteszét. Neveld istenfélőn, vallását, szent hitét Tartsad mindig ébren! Ne csüggedjen soha, legyen erős: ősi Erkölcsben, erényben. Üdvözöllek tehát tudomány hajléka, Magyar iskola! Hol sötétség honol a magyar hazában : Árassz fényt oda! Dudás. A nagykárolyi Kölcsey-Egylet ma- és holnapra tervezett, hangversenynyel egybekötött kirándulása elmaradt. — mondta Bözsike és egy ennivaló pukkedlit kanyaritott. — Ugy-e, kedves dolog ez a regény ? Nem haragudott érte a főnök ur ? Mert úgy tudom, hogy nem szereti, ha Nagysád regényt olvas. — Nem szólt semmit édes apám, mikor a kezembe vettem. Csak azt jegyezte meg, hogy inkább valami tudományos könyvet kérjek öntől a jövő alkalommal. Fekete átvette a könyvet és bementek a kis irodába. A mérnök letérdelt a könyvszekrény elé, hogy az alsó fokot vizsgálhassa, a hol az ismeretterjesztő munkák állottak. Eközben a lánynyal élénken beszélgettek s a gyönyörű teremtés szüntelenül ott lebegett Fekete szeme előtt. Nem is mert jóformán a lányra tekinteni. Kerülte azoknak a nagy, bogárfekete szemeknek őszinte, átható nézését; pedig gyönyörű haja, rózsás arcza láttára sokszok alig bírta eltitkolni benső elragadtatását. Akarata ellenére többször rajtafelejtette szemét a sudár szobortermeten, habár erősen eltökélte magában, hogy a leánnyal a legkevésbbé sem fog törődni. — Tetszik valami Flammáriontól, vagy inkább . . . Jókaytól? — Majd meglátom azt még, rá érünk. Hisz tulajdonképen nem is azért jöttem én ide. Hanem, hogy valamire megkérjem Fekete urat... Tegnap itt jártomban elvesztettem egy kis ezüst szivecskét. Mindig a karpereczemen viseltem és nagyon sajnálnám, ha nélkülöznöm kellene ezután. Mert igen kedves emlék fűződik hozzája... Csak egyre igen kérem, hogy ki ne nyissa a kis fedelét . . . Megígéri? . . Köszönöm . . . Egészen megvigasztalt. Óh, csak megtalálnánk! . . . Ezután kivett egy könyvet a többi mellől és sietve eltávozott. Fekete jó ideig merően nézett maga elé, aztán szomorúan látott hozzá a könyvek rendezéséhez. Közben pedig olyasfélét forgatott a fejében, hogy azért a finom, gyengéd lélekért mi mindent lenne kész elveszteni . . . Pár perez múlva Feketének a füle sem látszott ki a könyvállványok tengeréből. Fel- gyürkőzött, meggyujtotta a gyertyát és nekiállott a keresésnek a sok lim-lom között. Gyöngyözött a verejték az arczárói, bajusza, ruhája, tele lett pókhálóval ... de hiába ... A kis szív sehol sem mutatkozott. Hozzá még a főnök ur is váratlanul betoppant és jó ideig feltartóztatta Feketét a sürgős munkában. Átkutatott minden zugot, bevilágított minden sarokba: sehol semmi . . . Végre is belenyugodott lassankint és indulatosan ült vissza helyére, hogy folytassa a félben maradt munkáját. Pedig bizony semmi kedve sem volt most a rajzhoz s ha nem kellene, bizony, hogy nem is dolgoznék a nagy szörnyű boszuságtól. El nem gondolhatta: hová tűnt el az a kis jószág? . . . Vagy ő volna olyan ügyetlen, hogy nem lát tovább az orra hegyénél? Alig győzte kivárni, mig az iroda kiürül a hivatalos óra elteltével. Aztán újra nekifeküdt és mindent átvizsgált mégegyszer tüzetesen. Ugyancsak dörmöghetett magában, mert nem hallotta a közelgő apró lépteket, hanem csak a csengő, lágy leányhangra lett figyelmessé. — Jó estét, Fekete ur! . . . A megszóllitott meglepetten ugrott fel térdéről és igyekezett kissé nyugodt arezot mutatni. De akármennyire erőlködött, nem sikerült lecsillapulnia. Még ilyen szépnek, vonzónak soha sem látta Bözsikét és nagy erőfeszítésébe került, mig uralkodni birt magán valamennyire. Máskor halavány arezbőre most majd kicsattant a pirosságtól és reszketett a hangja az elérzékenyülés miatt. — Bocsánat, nagysád; nincs a kis szív, sehol sem találom. Pedig egész nap keresem. Csak a kis kamrában nem néztem még utána; de ott úgy hiszem, hiába is lesz minden fáradozásunk, mert nagysád a szerszámok, műszerek közt úgy sem fordul meg sohasem.- De épen ott . . . Ej . . . ej, hogy előbb nem jutott eszembe. Kedves Fekete, legyen olyan jó nézze meg ott, mert édes anyám tegnap vonalzóért küldött a szertárba. Majd addig várok itt az apa szobájában. Fekete előkereste a kulcsokat és kinyitotta a benyíló szoba ajtóját. Bevilágított a gyertyával és az első dolog, amit a szeme felfedezett — a kis ezüst szív volt. De minő állapotban! . . . Amint leesett akkor, a kemény kőburkolaton összetörött az egyik oldalán levő üveg- ablakocska s a fedele messze elgurult. Fekete ijedt mozdulattal felkapta a földről az apróságot és Bözsike felé rohant vele. De majdnem visszaszökött, mikor a benne lévő arczképben saját magára ismert. Kicsi, kézi gépgel vett pillanatfelvétel volt beleillesztve. Pár pillanatig habozva nézett a lány bibor- szinre vált arczába, lesütött szemeibe, közben felvillant agyában, hogy egyszer mintha hallotta volna az emeleti ablakból egy kis fotograíáló masina csettenését. Sejtette most már, hogy nem lehet a leány szemében idegen, hisz ezt a sürü találkozások és beszélgetések is megerősítik. Most tehát itt volt az idő, hogy a lányka viszontérzelmeiről meggyőződjék; azért a keze után hajolt, hogy ajkához emelje. S a kicsi, hófehér kacsó a férfi kezének kézséggel engedelmeskedett.
