Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-05-17 / 18. szám
TÁRSASAIjMI és széfirodalmi hetilap. Tények és vélemények. Földig összehorpant, mint a frissen hantolt sir, az uj gör. kath. templom tornya. Megrendítő esemény, a szakemberek számára kiváló tanulmánytárgy, tenger kár, következményeinek alakulatai szerint súlyos felelősség alapja azok számára, kiknek tudását, képességét és művészetét a megrendítő esemény első hatása alatt még a hozzáértő szemlélő is hajlandó volt kétségbevonni egyedül azért a tényért, mert a tervezésben, az építés vezetésében vagy ellenőrzésében részt- vettek. Nincs hatalmasabb és génialisabb mű- épitő, mint az alkotó Mindenség, mégis hány fenséges teremtését dönti p^rba a romboló természet! De még itt is für- készszük az előidéző okot s ezért ne csodálkozzék senki rajta, ha társadalmunk minden rétegének már kialakult a maga felfogása és meggyőződése a rombahullás okai felől, még mielőtt a megtorló hatalom hivatalos közbelépésének szakszerű ténymegállapításai befejezve s a közönség előtt ismeretesek lennének. A mende-mondák, avatatlan vélemények, a tragikus esemény különféle esetleges következményeinek sympatikus vagy autipatikus mérlegelése a körösi szenteltvizet juttatják eszünkbe, mely a közmondás szerint sem nem árt, sem nem használ senkinek, de az emberi természet kellemetlen sajátsága, hogy bizonyos tényeket szeret elferdíteni s helytelen irányban, bár feltehető jóhiszeműséggel alkotott meggyőződését másokra kapaczitálni s a közvéleményt ily módon inficziálni. Ez az eljárás kárhozatos! Nincs senkinek joga, még a legkiválóbb szaktekin- i télynek sem előre állástfoglalni oly dologban, melyben egyedül a hatósági beavatkozás van hivatva kiütni a tervező művész kezéből a körzőt vagy az építő palléréból a kanalat, az ellenőrző közegéből a mérővesszőt! Azonban mi e sorok megírására késztet, az kevésbbé az emberi gyengeség leküzdésének megkisérlése, mint inkább az attól való félelem, hogy a mindenki elméjét és lelkületét fogvatartó esemény bűnbakjainak irányzatos hajszolása ismét a városi nagyvendéglő megépitését fogja elodázni. Nagyon sokan hajlandók a gondviselés számlájára Írni, hogy az emberi élet és egészség oly jelentéktelen sérelme mellett történt a szerencsétlenség, azonban már igen kevesen jelentkeznek olyanok, kik az esetet a külső körülmények domináló erejének tudnák be, pedig magának az építési alapnak szegénysége van oly jelentős ok, mint a tudás vagy lelkiismeret netaláni hiánya, mert épen az anyagi eszközök hiányosságának tulajdonítható, hogy az építkezést nem megfelelő szakember vezette s az ellenőrzés csak időszakos volt. Nemcsak a háborúhoz kell a pénz, hanem a toronyépítéshez is! Nem lehet alapos némelyeknek a közérdek önzetlen kultuszából eredő aggodalma, hogy a nagyvendéglő felépítése azok kezében teljesen biztosítva nincs, a kik e torony létesítésénél közreműködtek, mert dűlt már össze pyramis is, volt csipesz-eset is, mikor a hírneves orvos szórakozottsága majdnem emberéletet követelt áldozatul, Napoleon is vesztett csatát, Polónyi is megbukott egy nehány pert s a Parkklub szakácsa is elsózta a levest! Mégse kiálltotta mindenki teli torokkal a feszítsd meget! Meggyőződésünk, hogy nem tesznek jó szolgálatot a köznek, a kik propagandát csinálnak a tervezők és ellenőrző közeg ellen az esetből kifolyólag, mert nem a közönség s annak szószólói hivat- vák a megtorlás gyakorlására, hanem a bíróság, mely még a börtönben is kenyeret ad a büntetett kezébe, nemhogy a szabadságában, tudásában és lelkiismeretében érintetlen emberek kezéből azt kicsavarni igyekezzék! A város közönsége a legutóbb tartott rendkívüli képviselőtestületi közgyűlésben is impozáns egyhangúsággal nyilatkozott meg a nagyszálló felépítése kérdésében, H nagybányai Hirlap tárczája. A szinérzékről. A festészet alfája a szin, mert az a tárgyak oly jellemző kiegészítője, hogy szin nélkül a tárgyakat el sem képzelhetjük, s azok reánk leginkább és legérezhetőbben épen szinökkel hatnak. Ez a hatás subicetiv és igy természetesen relativ is. Az a relativ lelki tulajdonságunk pedig, melynél fogva a nagy természet tárgyainak színeit megkülönböztetni, azok között distinguálni, azokban gyönyörködni tudunk, a szinérzék. A köröttünk élő nagy mindenség tárgyainak színeit annál jobban tudjuk felfogni, minél fejlettebb a szinérzékünk. Az éles napsütést, naplementét, az esőfelhőkön áttörő napsugár isteni fényét annál jobban tudjuk élvezni, minél tisztább a szinérzékünk. a tavaszi és őszi ködök, a reggeli és esti párák finom szinkülömbségeit annál jobban értjük meg, minél gyakorlottabb szinérzékünk. Mindenben evolutiót és fokozatos fejlődést tapasztalunk. A szinérzékben is. Nem kell visszakalandoznunk az ókorba, nem kell Homéroszt néznünk, a ki halhatatlan eposzainak megkapó leírásaiban „szinte megfeledkezik a színekről“, csak pár évtizeddel haladjunk vissza a festészet történetében s hatalmas fejlődést fogunk találni a szinérzéket tekintve. Egy-két évtizede, amikor a secessio, plen-air, impressionista gárdák sorompóba léptek, óriási visszatetszést váltottak ki majdnem minden halandóból. Most? Most már hozzámüvelődtünk színeikhez. Észre tudjuk venni pl. a zöld le- vélzetbe borult fák alatt legelésző fehér tehe- I neken a zöld árnyalatokat s nagy igazságot látunk velők kifejezve. Még csak meg sem botránkozunk a „zöld" teheneken. Ez azt bizonyítja, hogy ha a szinreflexeket igy tudjuk méltányolni a képen és a természetben, szinérzékünk elég magas fokon áll. Kétségbeejtő azonban, hogy mennyi ezer művelt ember van, a kik a színek ilyes finom játékát felfogni nem képesek, akik nem úgy látják a dolgokat amint vannak, akik minden körülmények között fehérnek látják a havat s mindig kéknek az eget. Pedig a téli késő délutánokon, a mikor a nap fénylő korongja épen a láthatárról szórja sugarait, mily sárgás-vörösre szineződik a különben fehér hó s a tárgyak árnyékai mily kékszinüek, ugyanazon a havon. Vagy őszszel, napnyugta után milyen gyakran smaragd-zöld a felhőtlen ég. S az a bosszantó, hogy akik ezeket soha sem figyelték meg, kikaczagják a festőt, hogy zöld eget, arczot vagy tehenet festett s hazugnak bélyegzik azt a dilettánst is, aki igy mer látni. És épen mindig a színek ellen intéznek kirohanást. Reá fogják a pictorra, hogy színtévesztő. Tudományos apparátussel megvizsgálják a festő szemét s minthogy azon semmi abnormálist nem találnak, vagy egyszerű extra- vagantiának, a íöltünés hajhászásának minősitik a merészebb színek alkalmazását, vagy pedig , egyszerűen kikaczagják a pictort s vége-hossza sincs a csúfolódásnak. Ha ennek a csufolódó tömegnek volna türelme ahhoz, hogy a szürke élet zűrzavarán mindennap csak egy-két perczig felülemelkedjék, a színeket egymáshoz viszonyítsa, a tárgyakat különböző világításokban megnézze s hosszasabban figyelje, akkor még egy déli napsütésben izzó, közönséges fakerítésen is a színek százféle ragyogását látná vibrálni. Ilyen forma megjegyzéseinkre igen sok embertől halljuk ellenvetni, hogy ők ugyan nézhetik azt a kerítést „egy óráig is“, — ők bizony akkor sem fogják azt színekben ragyogónak látni. Az ilyen ellenvetésre aztán minden csöpp kedvünk is elmegy annak a magyarázatától, hogy hosszú idők megfigyelései kellenek ahhoz, hogy a színek közötti külömbségeket, azoknak egymásra hatását, a színek közötti viszonyokat képesek legyünk felfogni a természetben s ne lepjenek meg, ha megföstve látjuk őket. Hosszú megfigyelések után, fejlődő szin- érzékkel, distingnáló képességgel bírva, tudni fogunk gyönyörködni nagyon sok plenairben, egy Uhde, Liebermann vagy Brubel-féle képben: megfogjuk ismerni a különbséget Mednyánszky borongós szürkéje és Katona Nándor ködös szürke színei között, viszont tudunk majd összehasonlítást tenni a két utóbbi művész aranyeső-szinü sárgáiban s tudnánk majd gyönyörködni abban a pogányul merész játékban, amit ez a két művész visz véghez a színek , egymásmellé rakásával.
