Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1908-04-19 / 14. szám

1908. április 19.

3NT agytoányai Hírlap

5

ház oldalát. Hovatovább gyűlt az adósságuk, nőtt a szegénységük; a gólyák sem raktak fészket már az idén a kéményük mellé. Mikor aztán az öreg néni is behunyta a szemeit, kétségbeejtő teher nehezedett az uj gazda vállaira.

Most, hogy már elveszítette, csak most érezte Gáspár: mije volt neki a jó, gondos édesanya ! (A vén tölgyet is nagyobbnak látjuk, ha ledöntötték.) A nagy, véghetetlen veszteség tudatában nem volt semmi életkedve, elkeseredettségében annyi erőt sem érzett magában, hogy ismét talpraállva a birtokot fentarthassa. Megszállta a félelem, hogy a kiadások, meg esetleges rossz esztendők elnyelik utóbb az egész vagyonkáját. Ide is tartozott, oda is; a házat is javítani, tatarozni kellene, mert az is elmaradt a megpróbáltatás keserű napjaiban. Azért azt tervezte, hogy kifizeti az adósságokat, pénzzé, teszi amije, még megmarad, aztán ő maga majd csak talál munkát a közeli városban.

• Mikor aztán ide lyukadt ki a tervezgetése és rágondolt, hogy el kell hagynia a szülei házat, birtokot . . . meg kell válnia gyermekkori emlékeitől ... a szive elfacsarodott. Csak tűnődött; újra, még újra a jó Istenhez folyamodott, hogy sugalmazza, s mutassa meg neki azt az utat, amely ebből a kinos kétségből kivezet.

Egyszer aztán, jó sokára, megjött a mentő gondolat.

. . . Husvét napja volt. Ünnepi csoportok gyülekeztek a templom előtt, várták, mig beharangoznak nagymisére. Ott volt az egész falu, mindnyájan a legszebb, a legdíszesebb ruhájukat vették fel erre a nagy alkalomra. Ünnepelt a természet is: felséges, tiszta idő volt. A feltámadás hangulata érzett ki mindenben. Az öregek ép úgy, mint a fiatalok, jókedvűen, boldogan beszélgettek egymás között. Még a nap is szebben, ragyogóbban sütött, mint más alkalomkor.

Csak egy legény hiányzik a többi közül.

Hamvas Gáspár most is otthon ül, a tornácz alatt és csak akkor megy a templomba, mikor már a többiek mind bevonultak. Nem akar a vidámak közé vegyülni; fáj neki, ha látja, hogy mások milyen gondtalanul ünnepelnek. Az ő husvétja elromlott, szünet nélkül a fájdalom, kétségbeesés környékezi: Istenem, mi lesz velem?

Ugyannyira elmerült gondolataiba, hogy alig hallotta a beharangozást. Csak akkor tért magához, mikor a harangok utolsót kongva elhallgattak és búgó hangjuk végső hullámzással lebegett át a levegőn. Felkerekedett hamar és még elég jókor érkezett a templomba, hogy kapjon valamit a miséből.

Mise végén ő volt az első, aki a templomot elhagyta. Megállóit a templom lépcsőjénél és szórakozottan nézte a kifelé gomolygó tömeget. Nem vette észre, hogy valaki a háta mögé került és pajkosan a fülébe kiáltja:

— No, hát megint csak a papot vetkeztetni járunk a templomba?

Gáspár hátrapillant s akkor látja, hogy a szép Balog Marcsa.

— Hej . . . tudom is én, mit csinálok, Marcsa lelkem - felel a legény, szomorúan legyintve a kezével.

A leány szomorúbban folytatja.

— Azt hallottam, hogy itt hagyod a falunkat.-- Magam sem tudom még ... De alighanem . . . amim van, eladom . . . nem tudom mit teszek . . .

Marcsa arra hirtelen elkomolyodott, Gáspár nem vette észre. Pár pillanatig némán álltak egymás mellett, aztán Marcsa kivett hajából két szál piros szekfüt és odanyujtotta Gáspárnak.

— Ilyen nagy ünnepre virágot kell tűzni. Itt van fogd, tedd a kalapod mellé. - E szók után könnyed lépésekkel eltávozott.

Gáspár csak állt . . . mereven nézte a távot. Elkísérte a leányt szemével, amig csak láthatta karcsú alakját. Aztán megindult búsan hazafelé.

Sohasem volt még ilyen szomorú. Nyugtalanul taszította be az utczaajtót és egyenest a szobába ment. Levette a szekfüket a kalapjáról és egy pohárba, állította. Megtöltötte vízzel szinültig, odatette az ablak párkányára, aztán megállt előttük és gondolkozni kezdett.

Visszaidézte emlékébe az imént lefolyt jelenetet. Mennél tovább állt ott, annál tisztábban kezdett látni. Amint Marcsára gondolt, mindjárt jobban rendeződtek gondolatai . . . simulni kezdtek aggodalmai. Lassankint úgy tetszett neki, mintha az a veszedelmes, kétségbeejtő szerencsétlenség, amelyet eddig pusztító viharnak, orkánnak látott . . . most egyszerre csillapulni kezdene, majd egészen elül, csak lenge, tavaszi szellő marad helyette, hogy elűzze az éltető napfény elől a sürü felleg- palástot . . . Belátta, hogy a nagy fájdalom elvette az eszét egy időre, nem tudott helyesen ítélni helyzetében. De most, amint mozdulatlanul nézi a két kis ártatlan virágszálat, úgy érzi, mintha szivében újra született volna. ... A mély bánat elröppen agyából, mintha csak ő is részt kapna a feltámadásból, megújhodásból . . . Vigasztaló érzés tölti be egész lényét; amit már régóta nélkülözött: uj remény hajnalhasadása dereng a lelkében . . . Arcza, tekintete egyre jobban nyílik és szakgatott szavak hagyják el ajkait.

— Szegény . . . szegény édesanyám mindig nekem szánta . . . Nem vagyok én rossz ember . . . meg egy kis birtokom is van még. . . . Csúnya sem vagyok ... azt mondják, hogy a legszebb legény vagyok a faluban . . . Miért ne? . . . Aztán itt maradhatnék szépen . . . ketten majd csak megbirkózunk a földmunkával . . . Istenem . . . Istenem . . .

. . . Már a delet is elharangozták, mikor Gáspár az asztalhoz ült ebédelni. Könnyű ezt kimondani, de egy falatot sem birt jóízűen elfogyasztani. Amit evett is, majd kifordult a szájából. Aztán újra csak odaállt az ablakhoz, nézte . . . nézte virágait és ott maradt álltában egész addig, mig csak be nem surrant az ablakon a délutáni harangszó. Akkor hirtelen elhatározással felegyenesedett, búcsút mondott a tépelődésnek, összeigazgatta ünneplő mándliját. Végül az egyik szekfüt kivette a pohárból, a kalapjába tűzte és megindult a litániára.

Milyen más ember most Gáspár. Nem kerüli az embereket, a délelőtt még görnyedt, gyürődött alak katonás, délczeg tartással halad a templom felé . . .

Litánia után megvárta Balog Marcsát, hozzászegődött és kezébe tette a piros szekfüszálat.

— Nem megyek már a városba, Marcsa lelkem! ... — Marcsa szeme felcsillámlik e szóra, nem jön hang ajkára, mindkettő úgy érzi magát, mintha valami a torkát fojtogatná . . . Aztán egymásra tekintenek . . . könnyes szemeikkel.

Megindulnak a főutczán együtt, kézen fogva, végig haladnak a hosszú házsoron . . . amig el nem tűnnek, be nem fordulnak Balogék udvarába.

*

Azóta már megfordult egy esztendő, hunét kitavaszodott . . . eljött a husvét.

Mintha nem is a régi ház állana a falu végén. Tiszta a fala, mint a nyíló liliom, aranyszínű a friss szalmateteje. Rá sem ismerni az ócska ház tájékára. Minden megváltozott, még a kerítése is uj és a kinyiló kapun át kelő virágágyakat lát, aki betekint.

Viruló, ifjú pár lép ki az ajtón. A menyecske haját és életpárja kalapját piros szekíü díszíti. Ez a kedvencz viráguk. Boldogan csevegve haladnak a szentegyház felé. Ijedten futnak szét az utón hüsölő baromfiak, amint fürge léptekkel elhaladnak közöttük.

A ragyogó égboltról tündöklő fényár hull alá, édes, tavaszi illat tölti be a levegőt. A napsugárban szökdelő fényár hull alá, édes tavaszi illat tölti be a levegőt. A napsugárban szökdelő bogarak ezernyi raja zsong; a bokrokból dalos madárka zengi imáját.

A kis toronyban csilingelő harang lelkendezve hirdeti a feltámadást . . .

Poétasors.

A haloványarczu ifjú poéta mosolyogva sétálgat a fasorban.

És álmélkodnak a virággal dús gesztenyefák lombjai: miért mosolyog a poéta, miért? A szökőkút csacska vize, a ragyogó szinü vízililiomok is kíváncsian kérdik: miért?

Még a mindentudó verebek sem tudnak ezúttal feleletet adni.

És beszél a sóhajtozó szellő: érzelgős költeményeit fennhangon szavalva, mindig bánatos

arczczal jár az utón a poéta, most ime egyszerre megváltozott és mosolyogva jár, kel. Mi okozhatta ezt?

A poétával szemközt jó két fiatal diák.

— Nézd — szól az egyik — a poéta hogy mosolyog! Valószínű, hogy termékeny agyában egy uj gondolat szülemlett meg e pillanatban, egy nagyszerű gondolat, melyet ő gyönyörű pattogó rigmusokba foglal. Ez csalhatott mosolyt ajkaira.

A poéta hallotta mindezt és méltóságteljes léptekkel ment tovább.

Jő szemközt vele két bájos leányka. És szól az egyik:

— Nézd Gizukám, a mindig bánatos poéta mosolyogva jár-kel. Bizonyára kedvesétől jön és a véle váltott csattanó zenéjü csókok még emlékezetébe vannak.

Poétánk ezt is hallotta és büszkeségtől dagadó kebellel csepnyi bajuszát vígan peder- getve, haladt az utón . . .

Jő ekkor egy élemedett korú úri ember és leül a szökőkuttal szemközt egy pádon. Leveszi fejéről köcsög kalapját és a melegség ellen védekezve, azzal legyezgeti magát.

A pad körül csoportosulnak a diákok, meg a két bájos leányka.

— Kicsoda lehet ez a kopaszfejü úri ember ott a pádon? — kérdi a szökőkút csacska vize.

A mindentudó verebek vígan csiripelve felelik:

— Tudós ő, tudós Ő és akadémiai tanár. Könyvet irt nemrég a szerelem, meg a csók gyönyörűségeiről.

— Mindjárt gondoltuk, hogy kiváló ember lehet — mondják az eddig hallgatag kékszemü lobéliák.

A verebek még többet is tudnak.

— Bár tudósunk olyan kiváló ember, mégis hűtlenül elhagyta, megcsalta őt ifjú felesége.

— Hallatlan merészség! — vélekednek a ragyogó szinü vízililiomok.

— Gyerekek, kérdezzük meg a tudóst, miért mosolyog a poéta.

— Igen, igen, kérdezzük meg, ő tudni fogja..

És valamennyiük érzelmét tolmácsolva, merész hangon szól az egyik deák:

— Mondd, bácsikám, miért jár oly mosolyogva előttünk a máskor bánatos poéta?

Madár se rebbent, szellő se lebbent, levél se rezzent. Kíváncsian lesték mindannyian a feleletet.

A tudós megfontolt hangon, nyugodtan válaszolta:

— Fiacskáim, ne gondoljatok semmi rosszra. A poétával életében ma először történt meg az a rendkívüli esemény, hogy nemcsak reggelit, hanem még ebédet is ehetett. Ezért olyan jókedvű ma.

A poéta nagy büszkén épp akkor ment el a pad előtt, meg is hallotta a tudós szavait, igen elszégyelte magát, lesütötte kék szemeit és siető léptekkel távozott.

És azontúl mindennap bánatos arczczal járt fel és alá a fasoron a poéta, érzelgős költeményeit fennhangon szavalgatva. A verebek pedig kárörvendve vitték mindenfelé a kósza hirt :

— A poéta éhes, szegény poéta már mindig éhes.

s. s.

legdrágább kincs.- Irta: LÁBAS ERZSIKÉ. Legdrágább kincs a világon mi lehet?

Nem. tudjátok? Majd elmondom én nektek-. Legdrágább kincs a világon az anya,

Ö a gyermek őrző, féltő angyala.

Ő az, ki megtanít járni, beszélni S anyanyelvűnket ne tudjuk feledni; Összeteszi gyermekének kezeit, ö az, aki imádkozni megtanít.

Szeresd gyermek, szeresd édes anyádat! Mert ha a sors ellenségként rádtámad,

Ila kitépi karjaidból a halál,

Vérző szived többé anyát nem talál ....

Kiadó és laptulajdonos : dr. Ajtai Nagy Gábor.