Nagybánya, 1919 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1919-06-12 / 24. szám
1919. junius 12. NAGYBÁNYA A mozi kitűnő műsort nyújtott a héten. Négy előadásban bemutatta Az arany embert, melynek előadásáról tudósítónk külön cikkben számol be; kedden és szerdán a Phönix-gyár filmjét, a Senki fiát láttuk Csontossal a főszerepben. Csütörtökön este Olga 5 felvonásos dráma ' és egy pótkép lesz a műsoron. Pénteken nincs j előadás. A szombat és vasárnapi előadásra a filmek még nem érkeztek meg, igy a műsort még nem közölhetjük. riBíiSiiisn V mm mm 1 1— “—^ I Tisztelettel értesítem Nagybánya és környéke igen tisztelt közönségét, hogy I ■ ninruB-FhE * I szállodát, vendéglőt és kávéházat ( bérbe vettem és f. b.6 í4~Qa> szom- bstem este 7 órakor ünnepélyesen megnyitom és teljesen renoválva átadom a forgalomnak. Kitűnő, ízletes ételek, a lehető legjobb italok, pontos és előzékeny kiszolgálás utján arra törekszem, hogy a közönség legteljesebb megelégedését kiérdemeljem. Szives pártfogását kérem teljes tisztelettel: Cviittman Salamon, bérlő. Anyakönyvi adattok: Születtek: 99. máj. 27., Házasságon kívüli leány. 100. máj. 27., Klement Árpád mészárosnak Róza nevű gyerme- ( ke. — Házasságot kötöttek: 62. jun. 5., Roszler Géza borbélysegéd és Kővári Ilona helybeli lakosok. — Elhaltak: 123. máj. 29., Spiesz Béla gimn. tanuló, r. k. 14 év. tiidőgyul. 124. jun. 2., Balog József eltartott, r. k, 80 év. városi kórház, végeígyengülés. 125. jun. 3. özv. Dienes Lajosné csizmadia özvegye, g. k. 62 év, gyomorrák. 129. jun. 5. Égly Jánosné mézeskalácsos özvegye r. k. 72 év, végelgyengülés 127. jun. 5. Pintye Sándor csizmadia mester, g. k. 60 év, érelmeszesedés. — Mégis, mi tetszett magának a legjobban? — Vándori Gusztáv a kapitány szerepében. — Miért épen Vándori? —- Mert ő játszotta „Az iglói diákokéban Petki Palit. Azóta imádom. Nem csalódtam. Csakugyan ábrándozó természetű ! Elköszöntem és elszaladtam a moziba. Igazi véleményt csak itt kaphatok. Megkérdeztem a mozi lelkét, főrendezőjét: Gönczi bácsit. — Mi a véleménye „Az aranyember“-ről ? — Sajnos nem láthattam, mert beteg voltam. Mondják, hogy szép volt. Igazán aranyember! Nem győztek elég pótszéket betenni. Elbírt volna tiz előadást is. Úgy látszik eltérőek a vélemények. Elmentem illetékesebb helyre, legalább aziránt érdeklődni, hogy mikor lesz „Az aranyember“ folytatása. — Ezt nem tudjuk biztosan — mondta az illetékes fórum — az igazgatóság elkövet majd, mindent, hogy a film folytatását megszerezzük. Amikor Kolozsváron voltam, a film kölcsönzőnél találtain „Az aranyembér“-t. Elhoztam magammal. Kértem a folytatását is, de az most körúton van. A íilmkölcsönző megígérte, hogy amint a film folytatása beérkezik hozzá, elküldi nekünk. Addig is türelem. Kérem egyben, tolmácsolja üdvözletünket kedves közönségünknek. Tehát, kedves közönség, türelem! Mindenesetre azért Jó lesz, ha érdeklődik mindenki jobb hírszerzőknél is, hiszen ismerek olyat, aki egész pontosan (tévedések fönntartásával) leadja a heti műsort. Ezt ajánlja a közönség szives figyelmébe Sroll Lajos.’ Egy gyümölcsöst szőlővel együtt megvételre keresek. Cím a Nánásy nyomdában. Az áruló parkett. —s —n. Kellemes emlékek kötnek M. városához, ahol mint hadnagy szolgáltam a hazát. A kis városoknak is vannak kellemes oldalaik, melyeken a vissza-visszatérő emlékezet szívesen tart pihenőt. Ebben a kis városban egy Pásztor nevű erdészjelölítel laktam egy szerény bútorozott hónapos szobában. Rám erőszakolta magát, mert állítólag sehol sem tudott bútorozott lakást találni s csak akkor jöttem rá, mikor már szétváltunk, hogy nem a lakáshiánynak köszönhettem a több mint egy évig tartó szerencsét. Pásztor mint tartalékos tiszt és kincstári erdőtiszt, szívesen látott vendége volt a polgári társadalom azon osztályának, ahol a rtjosolygó mamák leányaik jövőjét biztosítani törekedtek és ahol mi aktiv tisztek csak mint képzett udvarlók és táncosok szerepelhettünk, de mint vőlegény jelöltek nem jöhettünk figyelembe. Nappal mindkettőnket elszólitott egymástól foglalkozásunk, de este, odahaza, elbeszéltük egymásnak napi éleményeinket. Bizony inkább leányokról és asszonyokról folyt a szó közöttünk, mert ez a téma a világ teremtése óta állandóan aktuális. A legkedvesebb és leghálásabb tárgy a kerek földön, mellyel fiatal és öreg ember előszeretettel foglalkozik. Pásztor egyidejűleg egy tanár lányának és egy főerdész özvegyének udvarolt. Egy szép, hamvasarcu szőke leánynak és egy szép fiatal barna,asszonynak. És az én szerény, bútorozott szobám a két szép hölgy lakása közelében állt, melynek ablakából jól láthattuk a város központja felé törekvő közönséget s ebben a Pásztor választottjait is. Szegény fiúnak nehezére esett a választás, mert az egyikről okvetlenül le kellett mondani s ki tudja, talán épen az lett volna az édesebb. Majd ehhez, majd ahhoz vonzotta tétovázó, de meleg szive, mely állandóan hevesen vert, ha valamelyik ideálját megpillantotta ablakainkból. Ezért nem tudott az én barátom az egész városban más lakást találni. Történt azonban, hogy az özvegy részéről váratlan veszély fenyegette. Gábory alezredes, az ottani honvéd zászlóalj parancsnoka, árván maradt apró gyermekei számára jó anyát keresett, aki mint feleség is kívánatos legyen és kifogástalanul töltse be kettős hivatását. Az alezredes csinos megjelenésű, szálas ember volt s bár halántékai lassan ezüsttel zománcozták fekete haját, de azért a javakorbeli katonatiszt épen nem volt megvetendő parthie. Pásztornak hamarosan tudomására jutott, hogy veszedelmes riválisa támadt s alkalmat keresett az özvegynél megtudandó, mi a véleménye az uj udvarlóról. Pásztor mindennapos volt az özvegy házánál, de mig az alezredes csak a déli órákat szentelte ömlengéseinek, addig az erdészjelölt a délutánokat használta fel e célra.- Azonkívül jutott még ideje a szőke leányka számára is. Az özvegy a gyászév letelte után meg-meg- jelent a városban, látogatásokat tett barátnőinél, vagy bevásárlásokat végzett, amikor nekem is alkalmam nyilt hozzá csatlakozni és szépségében gyönyörködni, anélkül, hogy az ezredes vagy barátom riválisának tarthatott volna. Ilyenkor az özvegy szinte észrevétlenül ráterelte a szót Pásztorra, kiről tudta, hogy lakótársam. Nem árultam el, hogy tudok a Pásztor mindennapi látogatásáról, de ő nem tett erről említést. Kérdezősködését és titkolódzását kedvezően magyaráztam barátomra. Irigyeltem a szerencsés fickót. Beszélt az alezredesről is, sokkal kevesebb érdeklődéssel és közönyösen, ép úgy, mint akármelyik közös ismerősünkről. Elmondta; hogy az alezredes feleségül kérte, de ő kitérő választ adott, de ennek dacára az alezredes látogatásait nem szüntette meg. 3. oldal. Különben kellemes és finom modorú úri embernek tartotta. A következő alkalommal, ugyancsak utcai találkozáskor, arra kért, ne ájulnám el az alezredes előtt, hogy kíséretemet elfogadta. Hát igy vagyunk már? Tapintatból rögtön távozni akartam, —- de visszatartott. Szavaiból az alezredes féltékenységére követ-’ keztettem, de arra is, hogy kitartása nem eredménytelen. Úgy látszott, nem tud az asszonyka sem választani két tüzesvérii udvarlója között. Majd később felismert jelek elárulták az alezredes iránt tanúsított közönyös álláspontjának kedvezőre fordulását. Az asszony ingatag. Diadalt aratott a kitartás, a rang, a tekintély, mellyel szemben Pásztor fiatalsága vereséget szenvedett. Az alezredes udvarlását megzavarta a sorozás. Ki kellett utaznia a sorozó járások székhelyeire s unalmas falvakban töltenie idejét. Csak minden harmadik-negyedik nap jöhetett haza, egy-egy a sorozáson megtakarított napra, csak épen annyi időre, mig nyugtalan szivét lecsillapíthatta s uj erőt merítve a szép asszony szemeiből és szavaiból, folytathatta a sorozást. ' A sorozás épen két hónapig tartott. Észrevettem, hogy ez a rideg, szigorú katona, aki szolgálaton kívül alig szólt alantas tisztjeihez, — engem nagyon környékez. Gyanúsan barátságos volt. Mintha mondani akart volna valamit, amit mégis mindig elhallgatott. Nem tudtam kitalálni az okát, mig egyszer ő maga az utcán meg nem szólított. Megvárta, mig senki se lesz társaságomban. — Hadnagy ur, — szólt némi tétovázás után, — mondja meg nekem, hisz Pásztornak lakótársa és jó barátja, járt-e Pásztor mostanában K.-nénál? Rögtön felelnem kellett, nehogy habozásom eláruljon, de másrészt a valót sem tagadhattam el. — Tegnap délután volt ott. — Mikor? — Úgy négy óra tájban. — Hadnagy ur, egy nagy szívességre kérem, — folytatta önmagával küzdve — nem lenne szives mindig tudatni velem, mikor megy oda Pásztor távollétemben? — Sajnálom alezredes ur, — erre a szerepre nem vállalkozom. Megneheztelt. Szó nélkül sapkájához emelte kezét és egy mellék utcába fordult. Néhány nap múlva K.-néval találkoztam. Mosolygott s midőn köszönés közben folytatni akartam utamat, csatlakozásra szólított föl. Mondanivalója volt s mindjárt el is kezdte: — Mindenek előtt arra kérem, szíveskedjék lakótársának megmondani, hogy ne jöjjön többet hozzám. Az alezredes eljegyzett s féltékeny arra a szegény^ fiúra. — Szegény fiú! — Nem tehettem máskép, én is sajnálom. — Kétségbe lesz esve. — Ö még nagyon fiatal, van ideje felejteni és idővel kaphat nálamná! különbet. — Tudja e már? — Még nem, de sejti. Én nem mondhatom már meg neki, mert az alezredes kért, hogy ne is beszéljek vele többet és én az ő nyugalma végett meg ígértem. — Rosszul fog esni szegény fiúnak. — Hát hiában, az alezredes ő tőle félt leginkább. Képzelje, mit tett tegnapelőtt délután. Belépett a szobámba, nem is köszönt, hanem megállt az ajtó mellett, lehajolt, vizsgáló szemekkel kezdte nézegetni a padlót. Lehajolt és úgy kutatott. — Nem tudtam mire vélni viselkedését s egyideig szótlanul néztem rá, ámbár kiváncsi voltam megtudni, hogy mit láthatott a fényesre feltörült parketten, ami miatt még szokott udvariassága is háttérbe szorult. Egyszerre csak felkiáltott : — Tegnap itt járt Pásztor! Felugrottam az ablak mellől, ahol épen varrtam és siettem az ajtóhoz, hogy lássam a a parketten a Pásztor lábnyomát, ami annyival különösebb lehetett, mert napok óta száraz az időjárás, de sehol sem láttam a tükörfényes padlón cipő nyomot, amiből a Pásztor ittlétére lehetett volna következtetni.