Nagybánya, 1919 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1919-06-05 / 23. szám
XVII. évfolyam. 1319. junius hó ő. 23-ik szám. NAGYBANYA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ■»artanhwnwiai is 30 fillér Előfizetési árak: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 korona, egy szám ára 30 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. Felelős szerkesztő NÉAtETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hld-utca 10. sz,, ahova lapközleményck, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. :: Hirdetéseket elfogad a nyomda is. 3© fillér Pünkösdi rózsák. A piros pünkösd a remények virágba- fakadásának ünnepe. Az a sok szunnyadó erő, leszorított energia, pihegő vágy, sajgó keserűség, mely a Golgothajárás idején az apostolok lelkében felhalmozódott, az most az Isten Lelkének tüzes csókjára egyszerre ellenállhatatlan erővel kipattant és mint valami hóditó Robur diadalmaskodott. A kishitű apostolokat a lelkek imperá- toraivá, a tanulatlan halászokat az isteni tudományok doktoraivá, a félénk embereket hősökké, vértanukká avatta a pünkösdi tűz, a kegyelem. Ehhez azonban először vérre, a keresztút sok-sok vérére volt szükség, hogy ebből a vérből a Szentlélek ke- gyelemtüze által valami természetfeletti alchi- miával kiválassza a győzelem aranyát. így születtek meg a Golgotha véres harmatából és ä Szentlélek tüzes kegyelméből a pünkösdi piros rózsák, amelyek diadalmasan nyílnak és illatoznak a csaknem kétezer éves anyaszentegyházban. Dr. Agnus. ■ Látogatás Kosutány dr.-nál. (In partibus infidelium.) Tálán ő maga mosolyogni fog egy kissé, mert hiszen látogatásról — legalább abban az értelemben, ahogy a cim ígéri — nincs szó e szerény sorokban. Mindössze a mi kellemes ligetünk utjain kerestük fel a tudós professzort, ahol csendes, nyári délutánokon — évek hosszú sora óta —- üdülni, pihenni szokott. Efr-a pár sor pedig abból az alkalomból Íródon, hogy a nagybányai fiuk illusztris kolozsvári pártfogója, Nagybánya általános tiszteletben álló díszpolgára, nem szándékozik többé meg-, válni a mi ligetünktől (ahogy ö szokta mondani), melynek legnagyobb rajongói közé tartozik. Amire az utóbbi években már egyre készült, teljesedésbe ment: Végre letelepedhetett kellemes fekvésű nagybányai világában. A háborús állapotok elmúltát várta már csak, hogy a nyugalom csendesebb éveire szülővárosába térhessen vissza; most — amit talán ő maga se gondolt — a kolozsvári egyetem átvétele adta meg erre a közelebbi alkalmat. Nemcsak Nagybányáért rajongott mindig: a nagybányai fiukat is — akik a kolozsvári egyetemen végezték tanulmányaikat — minden alkalommal meleg szeretettel fogadta, szives készséggel segítette, akik ezzel a kedves jóindulattal nem is éltek vissza. Mindig volt számukra egy pár érdeklődő kérdése s nemcsak neveiket tartotta számon jegyzőkönyvében, de gondosan gyűjtögette a tábori levelezőlapokat is, melyekkel a háború folyamán a „nagybányai fiuk“ elhalmozták. Csaknem két évtizede Nagybányán tölti a nyarat. Tudományos munkásságát azonban még a pihenés napjaiban se hagyta félbe egészen. Múlt nyáron — mikor egyszer meglátogattuk — (bocsánat az indiszkrécióért) egy francia kifejezés- gyűjteményen dolgozgatott. Mint szerényen mondotta akkor: „Olyan ez, mint a pasziánsz.“ Ezenkívül — mert „Nagybányán (mint közismert szerénységével mondani szokta) a festői ösztön a levegőben van,“ — festegette, nem csekély tehetséggel, városunk gyönyörű tájrészleteit. Kolozsvári lakása tele volt szebbnél-szebb nagybányai képekkel: sok évi nyári munkálkodás kedves, emlékeivel. E sorok Írójának nem egyszer felhívta figyelmét, nekünk különösen kedves, de addig fel nem fedezett természeti szépségekre. Megkérdeztük, nem szándékozik-e többé Kolozsvárra visszamenni ? — Nem — mondja — most már véglegesen eljöttem. — És mosolyogva teszi hozzá: . — Jobb itt a ligetben! Örökös mosolya, mellyel mindenkit fogadni szokott, most sem vesztett kedvességéből. Meleg szívvel, benső örömmel üdvözöljük a városunkba visszatérő kiváló tudóst, Nagybánya város szeretve tisztelt díszpolgárát. Reméljük, hogy nyugalombavonultával értékes munkássága nem szakad meg, hanem ezután még inkább irányadó szerepet fog vinni városunk életében. Arra alapítjuk ezt a reményünket, hogy Kolozsvár társadalmi életében is jelentős szerepet játszott. Bálint László. A beszerzési csoport folyó hó 5-én, csütörtökön egész nap tagjai közt cukrot oszt ki. A „Nagybánya“ tárcája. BoieszlávíiakIrta : Gorkij Maxim. Ismerősöm beszélte el nekem valamikor a következő esetet . . . Mikor Moszkvában diák voltam, történetesen azok közül, a tudod már milyen nők közül való nő szomszédságában laktam. Lengyel nő volt, Teréznek hívták. Nagy, erőteljes barna hölgy, fekete, összenőtt szemöldökkel, aki megborzasz- tott engem sötét szeme párjának állatias szikrázásával, mély hangjával, kocsis modorával, izmos, piaci árusnő alakjával. Padlásszobában laktam, az ő ajtaja szemben volt az enyémmel. Sohasem szoktam ajtómat kinyitni, ha tudtam, hogy otthon van. De ritkán volt otthon. Olykor a lépcsőn találkoztam vele, az udvaron, reám mosolygott olyan módon, melyet cinikusnak tartottam. Többször mámorosnak láttam, kócosán, kacagása ellenszenves volt. Akkor megszólított: — Jó napot, diák uraság! — mondá tompa röhögéssel és ellenszenvemet még inkább növelte. Kiköltöztem volna, hogy ezektől a találkozásoktól megszabaduljak, de olyan csiríos szobám volt szép kilátással és az utca nagyon csendes volt. Egyezer, mikor még reggel fekhelyemen hemperegtem és kifogáson törtem a fejemet, hogy előadásra ne menjek, hirtelen nyílik az ajtó, megjelenik a kiállhatatlan Teréz és bariton hangján odakiált a köszöbről: — Jó napot, diák ur! — Mit akar, — kérdeztem. Látom, arca izgatott, kérő, valami szokatianság volt rajta észrevehető. — Uram, valamire kérném, megtenné? Fekve maradok, hallgatok, magamban azt gondolom : — Merénylet készül tisztaságom ellen, sem több sem kevesebb! Légy erős Jegor! — Lássa, kérem, levelet szeretnék hazámba küldeni, — mondja kérdőleg, halkan, félénken. — Az ördögbe, gondolom, hát tedd meg neki! — Fölkeltem, asztalhoz ültem, papirt szedtem elő és igy szólok: — Jöjjön ide, foglaljon helyet, diktálja. Hozzám jön, óvatosan le ül a gyenge székre és bocsánatot kérőleg pillant reám. — Hát kinek? — Varsói vaspálya-vonal, Svenzany város Kasput Boíeszlávnak. — Mit írjak? Mondja csak! — Édes Boleszem, szivem hű szerelmem. Az Istenanya óvjon téged ! Aranyos szivem miért nem Írtál oly sokáig sóvárgó galambodnak, Teréznek? Majdnem elkacagtam magam. „Sóvárgó galamb“, majdnem öles termetű, többkilós öklökkel. Fekete ábrázat, mintha élethossziglan kéményt söprött volna és sohasem mosdana. Megkérdeztem : — Kicsoda ez a Bolesz? — Az én vőlegényem. — Vőlegény ? — Miért csodálkozik az ur? Nem lehet nekem,„leánynak vőlegényem? Ő — leány ez már jó! — Oh miért nem ? Minden megtörténhetik. Már régen a maga vőlegénye? — Hatodik éve. — Ahaha! — Megírtuk a levelet, gyöngéden, szerelmesen. Szívesen cseréltem volna evvel a Bolesszel, ha a levelező leány más lett volna, valamivel kisebb. — Szívességét nagyon köszönöm, — mondá Teréz, meghajtva magát. — Talán felajánlhatom én is némi szolgálatomat ? — Köszönöm, ne fáradjon! — Talán van az urnák foltozni való fehérneműje ? Éreztem, hogy ez a szoknyás női elefánt reám pirít és élesen azt válaszoltam, hogy szolgálatára nincsen szükségem. Távozott. Mintegy két hét múlik el. Este van. Pipázva ülök az ablaknál és azon tűnődöm, hogyan szórakozhatnánk Unalmas, rossz idő van, nem mehetek sétálni. Unalomból saját belvilágommal foglalkozom. Ez is unalmas, tovább nem is bírom ki. Nyílik az ajtó — hála Istennek. Jön valaki. — Nincsen semmiféle sürgős munkája a diák urnák ? Teréz, hm ! Csodálkozom. — Nincsen, miért kérdezi ? — Kérni akartam, írjon még egy levelet.
