Nagybánya, 1919 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1919-03-06 / 10. szám
1919. március 6. NAGYBÁNYA 3. oldal. Bányavirágok. Szórakozottság. Egy úrnőnél, kinek férjét egy nappal ezelőtt temették el, részvétiátoga- táson jelent meg egy úr, aki szórakozottságból a következőképen ad kifejezést részvétének. „Nagyságos Asszonyom, kedves férje elhunyta alkalmából fogadja őszinte szerencsekivánataimat!“ (N. S.) Félreértés. A faluban megjelent az adóbiztos Kaftán Móricnál, az „új földesúrinál is, hogy a háborús nyereséget megállapítsa. Kaftán ijedtében minden pénzét felesége kebelébe rejtette el. Az adóbiztos azon kérdésére, hogy menynyi volt a háborús nyeresége, a következő feleletet vágta ki a mi emberünk: „Nekem nincs egy fillérnyi háborús keresetem sem, mert minden pénzem marhába dugtam.“ Az utóbbi szavaknál benyit a felesége s az ura kijelentését hallván, a pénzt nagy dühösen az asztalra vágja e szavakkal: „Itt a pénz, én nem vagyok marha!“ (N. S) Az óra üt. Adoma Soma (ezelőtt Vicz Sámuel) egy kicsit kikapós. Amint egyszer éjfél után hazatér és kellő nesztelenül keresi a fekvőhelyét, véletlenül feldönt egy széket. Persze, a zajra felébred a felesége. Ez már mégis csak sok ! Hát ilyenkor kell hazajönni ? fakad ki mérgesen. A férj: Nű? Mit akarsz? Hiszen még csak tiz óra ?! A feleség: Tiz óra ? Szépen ! Épen most ütött egyet. A férj: Nohát, csak nem ütheti hozzá a nullát is! Selyemherceg. — Irta: Neubauer Margit. — (Folytatás és vége.) Ilyenkor nagyon szerette volna egy kicsit, csak egy icurka, picurka résig föllibbenteni a narancsszínű függönyöket. Évek jöttek és mielőtt elbaktattak, mindenik egypár vékony, fehér csikót szőtt bele az Éjszakakirálynő fekete hajába. Évek jöttek . . . Selyemhercegből nagy fiú lett. Kedvesen fontoskodó fél felnőtt, okos, hosz- szuranyult kamasz szemei kitágultak, hogy lásson, hogy a sovány, mesterséges világosságnál akadálytalanul utaztathassa nézését a betűk jobbra, balra hajló, körben, félkörben, majd egyenesen futó útvonalain. Agysejtecskéinek szobáit tágabbra, többet befogadni tudóra építették át az évek. Most már nem járt a télikertbe s ha néha mégis megbújt nagytitokban a kertterem jószagú lakói közt, minden .erejéből azon volt, hogy kis ballépését senki meg ne tudja; ha valaki mégis észrevett valamit és szóba hozta előtte, arcocskája teli vörösre gyűlt mint a júniusi napon érő rózsa. Puha lépései most Zinát, a lánghaju, karcsú komornát követték. Fehér álmait pirosra fesvéglegesen meg fogja erősíteni s nagy lelkesedéssel menten elrendelték, hogy a csőszök puskái ezután nemcsak hivatalos jelvényül és borzadályt- keltően fognak alkalmaztatni, hanem a csőszök kötelesek azokat az alkony beálltától virradatig negyedóránként elsütni annak jeléül, hogy ébren vannak s amelyik csősz az ilyen súlyosbított szolgálatot egyéni bátorság híján vonakodnék teljesíteni, ezennel és véglegesen elcsa- patik. Ettől az intézkedéstől azt vártuk, hogy a rettenetesen elharapódzott szőlötolvajlások tökéletesen meg fognak szűnni, s miután a csőszök egész éjjeli lövöldözései figyelmeztetni fogják a szőlötolvajokat, hogy itt állandóan őrködnek, nem tanácsos a lopást megkisérleni. Ez az intézkedés aztán megmutatta, mily kevéssé ismertük a tolvajok észjárását. A lopások ugyanis ettől kezdve olyan mérveket öltöttek, amilyenre még a legöregebb szőlősgazdák sem tudtak tapasztalataik gazdag tárházából példát meríteni. Lassanként rájöttem, hogy ezzel az intézkedéssel, nemhogy elriasztottuk volna a tolvajokat, sőt egyenesen csalogattuk őket, módot nyújtván nekik a meglepetés-mentes működésre. Igen, mert a csőszék lövöldözése állandóan tudtukra adta, hogy a szőlőskert mely részén járnak s igy a többi részében azalatt bátran garázdálkodhattak. Roppant aggodalom fogott el, mikor a valóság tisztán felvillant agyamban. Mi lesz, ha a tette a Zina piros haja és gyermekes, csak sejtő képzeietét'élvezetes extázisba izgatta a kis komor- na soha sem látott, de halványfréznek és melegnek elgondolt bőre . . . Azonban mindez csak álom maradt. Az éjasszony könyörtelen kézzel intézte el a kis történettelen szerelmet. Selyemherceg szivében most már szomorúság kötött ki és ezután még többet, még messze kivánkozóbban nézte, nézte a narancsszínű függönyöket, amelyeken túlra a lánghajú lány eltávozott. Az idő baktatott tovább. Egyszer egy sötét, már majdnem az éjszakába feketült estén az ifjú herceg becsúszott anyja lágy, hervadt karjaiba és bús fejecskéjét a bő, kissé már öreges keblekre fektette. — „Anyukám! Mondd! Milyen világ van ott, túl a narancsszínű függönyökön ?“ Az éjasszony torkában meghaltak a hangok. A kérdés megölte a feleletet. — „Anyukám! A Zina mondta (Zina sokat beszélt arról,) hogy odakiint szép színes világ van, olyanféle mint a télikertben, csak szebb, színesebb és a tetőről (odakiint azt égnek mondják) egy édes, szőke leány mosolyog le és világitó, meleg palást gyanánt teregeti szét aranyhajszálait. Igaz? Anyukám! Engedd egy percre, egy percnek a felére félre húzni a narancsszínű függönyöket.“ Az Éjszaka-királynő homlokán gyűlést tartottak a ráncok. — „Nem! Nem engedem! Hazudott a Zina.“ — „Igen, valószínűleg hazudott a Zina ...“ Szomorúan, meggyőződés nélkül mondotta ezt a herceg, szinte fájt a szája, mikor a betűket rakosgatta. Ettől a perctől fogva vad idegennek érezte az anyját. Megint megfutott nehány kilométert az idő fürge szekere. Selyemherceg húszéves lett . . . Válla széles, kemény ívben hajlott és ha nevetett, sápadt arcába apró gödröcskék süppedtek. Puha, asszonykarokkal még meg nem koszorúzott teste fehér volt és meleg, mint a frissen fejt tej. Már nem járt a télikertbe, nem gondolt Zina lángoló hajára és fakó alkonyatokon nem bujt az anyja hervadtjkarjaiközé kérdezni mesét, kérni függönyö- kön-túli világról. Tanult. Komoly, belénevelt s .már természetévé vált .kitartással dőlt Tudomány bácsi ó könyveire és kedves, világos nézését rongyos iratokra ragasztotta rá. Ez volt az uj Selyemherceg. A régi ... a rózsaszínű, drága dundi, aki szuszogva dörgölőzött anyja illatos hajába, aki reggelenként tükrös fürdővizében kéjjelgett, a kertterem fanláziás hőse, Zina szerelmes lovagja mélyen, édesen aludt az uj herceg szivében ... És Selyemherceg halkan járt, halkan mozgott, halkan gondolkozott, halkan, szinte már alig, alig érzett, hogy föl ne ébressze szivében az alvó gyermeket, igazi önmagát. De egyszer mégis felébredt a kicsi princ. Senki sem tudta, hogy történt; talán egy madárka lángyhangú fecsegése játszotta ki Csöndjó penteliek is rájönnek? De nem jöttek rá. Legalább addig nem, aniig én Bubapentelén laktam. Körülményeim ugyanis úgy változtak, hogy még a három év letelte előtt eltávoztam Buba- penteléről. A nagybátyám ugyanis elhalálozván, jó nehány hold szőlőjét rám hagyományozta s én szőlőbirtokomra költöztem, melyet a buba- penteliek kárán szerzett tapasztalataim értékesítővel alaposan rendbehoztam. A csinos sodrony- kerítést elbontottam s jó becsületes garádját csináltattam helyette; a birtokomon levő nádas épületeket inüpalával fedettem be, a csőszeimnek szigorú elcsapatás terhe alatt szigorúan megtiltottam a lövöldözést. Birtokos társaim sanda szemmel nézegették intézkedéseimet s láttam észbeli tehetségem iránt táplált aggodalmaikat felvillanni szemeikben, s ez különösen akkor tűnt fel, mikor az épületeket palára tétettem s ugyanakkor a csinos sodrony- kerítést elbontottam.; de nem adtam rájuk semmit. És a következés nekem adott igazat; mert szintén ez intézkedéseimmel védve lettem a darazsak, a tolvajok és a romboló szelek ellen, meglehetősen tisztességes jövedelemre tettem szert, s amióta szőlőgazdaságomat egy kis borhamisítással is egybekötöttem, jövedelmemet sikerült odáig fokoznom, hogy ma már igazán urasan élek s asztalomon a legjobb borvidékek termékei mindennaposok. csontvitéz szigorú katonáit, vagy egy szemtelen fénycsik szőtte át magát a súlyos függönyökön. — Fölébredt a kicsi princ. A régi rózsaszínű, pajkos dundi szembe állt Selyemherceggel és belekacagott halottra vált arcába. — „Te csacsi vagy, fiú! Hát meg akarsz öregedni, anélkül, hogy tudnád, mi van a narancsszínű függönyök mögött? Hát azt akarod, hogy elkopjon a tested, csontjaidat megrágja az öregség ezer nyavalyája, mielőtt élveztél volna valamit? Igen?! Akkor csak rajta, folytasd eddigi életedet!“ Az ifjú szivében megingott az érzéketlenség karcsú, fehér tornya. Lehajtotta fejét és reszkető lépéseit a könyvtárszobába irányította. — „Menni akarsz?! Meg akarsz szökni a saját, őszinte önmagad elől ?! Gyáva! Ugye nem mersz ellene tenni öreg, önző anyád önző parancsainak?“ Selyemherceg megállott. Röstelkedve és egyben elcsodálkozva nézte a gyermeket, amint kedves ártatlan mosolyú babaszájával nehéz, nagyos szavakat mondva erkölcsi prédikációt papolt. Nézte, nézte. . . . szive lassan egész folyékonnyá olvadt, olyan folyékonnyá, mint a langyos fürdővíz és ez a langyos viz ide-oda ringó, libbenő hullámain a régi álmok képeit úsztatta . . . A kis dundi kézenfogta a herceget, lopva az erkélyajtóhoz vezette és sápadt ujjait ráigazi- totta a narancsszinű függönyöket leszorító gombra. — „Nyomjátok meg!“ Parancsolta a halvány, végükön kecsesen elkeskenyedő ujjaknak. Engedelmeskedtek . . . . . . Egy pillanat és léket kapott a homály szürke hajója. Selyemherceg arcába aranysárga napsütés csapódott, végig folyt a nyakán, vállán, egész alakján, nehány forró súgárujjacska becsúszott ruhája résein és megcsiklandozta feszülő, mezítelen bőrét. Hagyta magát. Engedte, hogy ölelje, csókolja, cirógassa, össze-vissza fogdossa élvező testét a szőke napkisasszony. Érezte, hogy bőre lassan rózsaszínűre pirul és ereiben vígkedvű, érzékies táncot lejt a vér. Kilépett az erkélyre. Feje kábult a sok színtől s tüdeje gyors, kapzsi mozgásokkal szívta magába a virágpárás levegőt. A lépcsőn át a kertbe szökött s aztán sebes iramban vágott neki az aranyfátyolos rétnek. Derékig süppedt a tavaszi szélben könnyedén ide-oda hintázó fűszálak közé és ahogy fiatal egészséges izmait megfeszítve tova rohant, a vékony, hosszú szálak rá-rá ütődtek erős lábaira. Sokáig futott igy, messze hagyva a kastélyt- és a virágcsokros orgonafákat egészen addig, ahol a folyó szép, fehér testét elegánsan nyujtóztatva, mint egy pihenő, óriási asszony feküdt végig a réten. Itt megállott, egy lusta mozdulattal ráhanyat- lott a smaragdszinű partra. Kissé fáradt volt már, a nap sok szenzációja, nagy újsága megerőltette egyhangúsághoz szokott lelkét. Nem tudott és nem ért rá gondolkozni. Megolvadt, lágy lett mint egy kedves, drágán gügyögő, mamás gyermek és szelíd kék szemei tétován révedeztek el a folyó fölött. Jól érezte magát. . . . kimondhatatlan jól . . . Tűntek a percek . . . néma, nesztelen lépésekkel suhantak tova az órák . . . Egyszerre elszakadt a csönd . . . Selyemherceg fölkapta a fejét; nézése egy édes, szőke leány szép arcába ütközött. — „Ki vagy? Honnan jöttél? — kérdezte akadozó beszéddel. — „Nefelejts vagyok, hercegem, a vándorló tündérek királyának egyetlen leánya. Virágot kerestem a parton és megtaláltam Meseország legszebb ifját. “ Selyemherceg elmosolyodott. — „Kedves lány vagy, Nefelejts.“ — „Tetszem neked, szép herceg?“ Az ifjú kényesen bólintott és izmos, rózsaszínű karját a lány felé nyújtotta. — „Csókolj meg! “ Boldogan nyögve mondta ezt a pár szót, mint egy meleg, pelyhes ágyfészekbe kéjesen befészkelődött álmos baba, aki, mielőtt elalszik, sebtében még egy utolsó jóéjszakát-csókot szeretne kapni a mamától. — „Csókolj meg!“ Nefelejts hozzá hajolt. Az ifiu herceg hirtelen elbódult, valami szokatlant érzett és egy sehol sem tanult, vad, ösztönös mozdulattal, ölébe rántotta a leányt. — „Csókolj meg!“
