Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1918-12-25 / 52. szám

1918. december hó 25.

52-ik szám.

XVI. évfolyam.

NAGYBANYA

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyedévre 3 korona, egy szám ára 24 fillér.-j.-Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. ———

Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz.,

ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők.

*=*= Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ==

Pax!

Midőn Rómában bezárultak a Janus- temploni kapui és az egész földkerekségen béke honolt, akkor jött el a földre azon a bűbájos betlehemi éjszakán a béke királya. Ekkor adott békecsókot az ég a földnek. Pax! Ez a bűvös karácsony ünnepének alaptónusa. Ez csendül ki az angyali karok karácsonyi himnuszából is: „Békesség a földön a jóakaratu embereknek."

Ez után epedünk, ez után sóhajtoztunk több, mint négyéves Golgotha-járásun- kon. Óh, milyen szépnek, milyen mosolygósnak képzeltük el a béke galambját s most itt van egy megtépett, szárnyaszegett, szomorú madár, mely inkább=^stmyl varjúnak látszik. Mert a béke eddig nem azt hozta meg nekünk, magyaroknak, amit vártunk: kibékülést, megértést, testvérülést, hanem kaján koncravadászást, gyűlöletet, tehetetlenségünk kihasználását.

Szeretném keserű, fekete epébe mártani a toliam, midőn leírom azt a paradoxonnak látszó állítást, hogy a háború legvéresebb tombolása közepette nem volt úgy Kiparődizáiva a szem karácsony békéje, mint ma, midőn a népekrtusája, legalább papiroson, megszűnt. Most látszik meg, hogy a gyűlöletnek, a megnemértésnek milyen irtózatos örvénye tátong az emberek között! Mert most, midőn ujjongva kellene az egész világnak köszöntenie a békét, ismét imperialista vágyak tombolnak, melyek esetleges megvalósulása uj háborúk magvát hordozza rnéhében. Szinte Diogenes lámpájával kell keresni az emberekben —- az emberiességet.

Mi magyarok a szívünkre tett kézzel állíthatjuk, hogy becsületes jóakarattal akarjuk a békét, de — úgy látszik — az emberiség nagyobb részében nincs meg az angyaloktól hirdetett békének alapfeltétele: a tiszta, becsületes jóakarat s ezért nem tud bevonulni a földre a karácsonyi kisded diadalmas békéje. Dr. Agnus.

Helyzetkép.

Rázza az egymásután torlódó események vihara szegény országunk fáját kegyetlenül.

Hull róla a gyümölcs, a levél és töredeznek már az ágai is. Hogy meddig bírja a fa törzse az ostromot, azt ma senki megmondani nem tudja.

Ebben a khaoszban, a felforgató törekvések erős lendületével szemben a polgári társadalom gyámoltalan félelme áll, amely remegve bújik el a fülébe harsogó követelések áradata elől.

Emberek! Polgárok! Katonák! Az egyik rész ne kiabáljon, a másik rész pedig ne féljen nagyon, mert igy sohasem fogjuk egymást megérteni.

Katonák! Nektek a polgári társadalom sokkal tartozik, de ha nem adtok módot és időt a tartozás lerovására és ha az adós tönkremegy, akkor követelésetek elveszett.

A lorradalmi köztársaság meg fogja szüntetni a feudalizmus, kapitalizmus és bürokrácia uralmát és a legnagyobb eréllyel fogott hozzá a szociális elvek és követelések gyakorlati megvalósításához.

Megértő szeretettel figyeljük a kormány ez irányú munkálkodását és aggódva mérlegeljük a megvalósítás elé torlódó akadályokat, amelyek közül nem az utolsó az a tény, hogy a kormánynak nincs kellő ereje a végrehajtó hatalom gyakorlásához és enélkül a legjobb törvény is csak papiros marad.

Ilyen körülmények között egyedüli reménységünk a szociáldemokrácia ereje és szervezete, amely, ha kellő mérsékléssel és fegyelmezettséggel lát hozzá szervezete teljes kiépítéséhez és elveinek gyakorlati megvalósításához, meg tudja menteni az országot a teljes anarchiától.

A szociáldemokrácia feladata most már, hogy elveinek gyakorlati megvalósításához vezető utakat és módokat megjelölje. Végzetes hiba volna absztrakt fogalmak és elavult tantételek alapján kezdeni meg az uj állam felépítését. Itt most kísérletezni nem lehet, — mert ha a kísérlet nem sikerül, — úgy a talajt elveszti lábai alól.

A reformok sorozata a birtokpolitikával kezdődik.

A minden kártalanítás nélkül való birtok elkobzás volna ma az egyetlen mód, amellyel a már szélsőségig fokozott igényeket valameny- nyire ki lehetne elégíteni, de ennek az igazság és méltányosság elvét mélyen megsértő megoldásnak is van egy igen nagy akadálya, az adósság.

Tudvalevő dolog, hogy nálunk kevés a tehermentes birtok. Mi fog történni a milliárdokra rugó bekebelezési követelésekkel.

Minthogy nálunk a hitel alapját a föld képezte, a birtokelkobzás egész hiteléletünk csődjét jelentené.

De vannak még más akadályok is.

Sok község határa oly nagy, hogy azt a helybeli lakósság nem is igényeli, de még több az olyan község, amelynek felosztható birtokállománya nincs, vagy kevés ahhoz, hogy az igények kiclcgittessenck, a nép idegen he’-yr' menni nem akar.

A földet magát is hiába adtuk, mert arra házat építeni, igavonó jószágot és felszerelést kell adni, mert ezek nélkül gazdaságot vezetni nem lehet. Ki fogja mindezeket, hogyan és miből a népnek rendelkezésére bocsátani ?

Ugyanez a helyzet a gyári üzemek szocializálásánál.

„Nem tartom szocializálásnak azt sem, — a mire itt-ott a tisztviselők és munkások között hajlandóság mutatkozik, — ha valamely gyár munkásai és tiszviselői birtokukba vennék a gyáA „Nagybánya“ tárcája.

Emlékszel-e? . . .

— Irta: Révai Károly. —

Emlékszel-e? Forrón sütött a nap, Rejtelmes csönd volt, nyomott hangulat; Szálló madár alig lebbenté szárnyát,

A szellők csak a titkos utat járták. Patakok medrén vékony ér szivárgott, Elszikkadt homok lepte be az árkot. Csönd mindenütt a földön s föld felett:

A vérzivatar akkor született.

Emlékszel-e? Kitört a nagy vihar,

Reánk szakadt az ég villámival;

Bömbölt körül a hegyek, bércek orma,

Az óriás fák csak ügy dőltek sorba.

Az ég megnyílt s lángtenger dűlt belőle, Az emberiség egymást tépte, ölte. Kavargóit minden, mint egy forgatag S a vér úgy folyt, mint megáradt patak.

. . . Akkor még láttál! Láttad a vihart; Láttad, mily fénnyel villogott a kard;

A szuronyerdőt, a dübörgő ágyút,

Vad mennykőhullást, amint sűrűn rágyújt

A szegény ember háza födelére,

Amelynek lángja majd az égig éré. Emlékszei-e? Te mindezt láthatád, Szemedben akkor fénylett a világ.

Azután lassan jött az alkonyat,

Mint nyári estén lombos fák alatt.

Előbb csak árnyék, később sűrű fátyol, Melyen keresztül csak a hold világok Letűnt az is. Mind több-több lett az árnyék, Egy-egy sugár csak képzeletben jár még.

A szempillák közt nincs már semmi rés, Sötét lett, melyből nincs több ébredés.

S most sok-sok hosszú, kínos év után Két világtalan szem mered reám;

Nem láthatod a rommá lett világot És nemzeted’, mely pusztulásba vágott.

Az özvegyek és árvák könyhullását Mindent, aminek most a sírját ássák,

Amit a sors még nekünk meghagyott ... Jobb, hogy Te mindezt már nem láthatod !

Hazatérő fogoly.

— Irta: Samassa Désy Annie. —

Poros országúton jön lassan, meg-megállva, egy orosz egyenruhás katona. De nem úgy jön, mint az ellenség. Ő haza jön. A falujába, a tanyájára. Az asszonyához, a kis fiához. Négy éve nem látta őket. Négy évig ette az orosz fogoly kemény kenyerét.

Négy évig gondolatban mindennap megjárta ezt a poros országutat. Mialatt a szibériai hómezőkön hiába leste a virágfakadást, négy éven át minden tavasszal itt, a cserjésben, itthon szedte álmában az ibolyát. Örült, hogy nőnek a kis háza előtt a jegenyefák. Látta, mindennap látta az ő kökényszemü, csókosszáju asszonyát, amint a kis fiát a bölcsőben ringatva, édes dallal altatja.

Látta a gazdátlan tanyáját, amelyen fű-fa haza várja. El is jött mindennap. De csak gondolatban. De csak álmában. Messze, hideg, havas Szibériából.

És most megint eljött. De most valóságban. Köszönti a hazatérőt fecske csicsergése, utszéli patak csörgedezése. Ismerőse az ország-utnak minden röge. Árokparton csipkebokor ága hajlik feléje.

Talán nem is volt igaz az a keserves négy, hosszú esztendő. Talán csak álmodta azt a hideg, dermesztő álmot, hogy szegény fogoly szive mint sirt utánad, drága, magyar, fekete föld, ereszalatti kis fecskefészek, négy sudár jegenyefa, áldott porta kapusa. Hogy vágyott utánad, te kis tanya, te igazi haza, ahol kökényszemü dalos asszony kicsi fiát ringatja, altatja. Cseng, cseng, egyre cseng az a kis együgyü dal a fülében, cseng a szivében. Nem harsogta azt túl sem ágyú, sem robbanó bomba.

Bölcsődalocska, te voltál szegény fogoly