Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1918-10-10 / 41. szám
XVI. évfolyam. 1918. október hó 10. 41-ik szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyedévre 3 korona, egy szám ára 24 fillér. ■——— Megjelenik jninden héten csütörtökön reggel. Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési péniek küldendők. == Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kányvkereskedtl üzletében is. «a. Mi lesz? A lázas megdermedés sápadtsága ült ki az arcra, mikor bolgár szövetségesünk kiválásáról értesültünk. Majd ismét más szellemi injekcióban részesültünk: a központi hatalmak békejegyzékének a hire jött meg, az arcok kipirultak s bár az a bizonyos 14 pont, amely meglehetősen ruganyos természetű, az európai térkép átformálását helyezi kilátásba, mégis bizó reménykedés váltakozik a közeli béke szorongó érzésével, ül sem tudjuk képzelni, hogy mi lesz, hogy lesz, azon a nagy ünnepen, amikor majd mind- mindnyájan hazajönnek. Ebben a kábító, mámoritó lázas feszültségben mindnyájan egyek vagyunk: várjuk, reméljük a békét, de nem nyomhatjuk el azt az olálkodó, kellemetlen, vigyorgó gondolatot sem : hátha mégsem! Még mindig nem ? ! — De hát meddig még! Bizunk a Gondviselésben, amely eddig megsegített, s amely — reméljük — ezután is meg fog segíteni. Bizunk abban, hogy ügyünk igazságos, harcunk az önvédelem harca volt. — S mivel az ökölbe szorított kéz izmai is lassan elernyednek az állandó feszültségbe belefáradva, a kéz leteszi a fegyvert, hogy a munka, az építés szerszámával hozza helyre 4 esztendő rettenetes pusztítását, rombolását. Reméljük itt az ideje, hogy a romokat eltakarítsuk. S amilyen egyek voltunk, amikor kifelé forditottuk arcunkat, olyan egyek legyünk, amikor most visszafordulunk s befelé nézünk széjjel. Sok lesz a teendő, de van még hozzá erőnk, lelkesedésünk, hogy az uj házat, hazát szebbé, erősebbé, függetlenebbé tegyük mint volt valaha. S habár könnyes szemmel gondolunk arra, hogy asztalunkái egy-egy hely örökre üres marad, az öröm sugara hatol át a könnyeken, ha rágondolunk, hogy a Gondviselés visszahozza közénk az ezernyi kilométerek keleti, délkeleti, nyugati, déli távolságaiból azokat a kedves véreinket, akiket ugyanaz a vágy hevít, izgat s tart könnyön, kínon, szenvedésen át életben: a viszontlátás vágya, édes reménysége. Ä megváltó tisztességes béke reménysége váljék mielőbb valósággá! Az Mm fMzj-lfisi. Másfél esztendeje tcrt pihenni Ferenczy Károly. Az igazán nagy művészek halálát rendszerint követni szokta egy nagy gyűjteményes kiállítás, amely teljes képet ád az elköltözött művész pályájáról, fejlődéséről és egész hagyatékáról. De az Ernst-Muzeum nem ilyen emlék-kiállitást rendez Ferenczy képeiből, hanem sokkal szerényebb keretek között mozog: csak a magánjogi és nptn a müvészettőrtéwd hagyatékét állítja ki, azt, ami a család birtokában maradt és nem került még magántulajdonba Ferenczy Károly nemes müvei közül. A művész késői stílusát ugyan igy is sok igen szép példa reprezentálja, de a fiatal Ferenczy érdekes törekvéseiről csak igen hiányosan számol be a kiállítás. A legrégibb képeket és leg- ujabbakat egyaránt jellemzi a csodálatosan tiszta nobilitás. Ferenczy képein olyan nemesek és előkelőek a munkászubbony durva redői és a cigánylányok tarka rongyai, mint a régi velenceiek doge-portréin a szinarannyal átszőtt nehéz selyempalástok. Ferenczy nobilitásának nincsen szüksége külsőségekre. Művészete megnemesiti a legigénytelenebb és legszegényesebb motívumokat is. A kiállítás egyes darabjai közül csak néhány olyan képet említünk, amelyeket idáig mégnem ismertünk. A 64. számú fiuarcképen cspk két szint használt Ferenczy: a szürkésbarnát és a barnásszürkét. De ez a két tompa, szinte halott szin életre eszmél Ferenczy palettáján és a gyengéd, halk változatok gazdag skálájával árasztja el a kép felületét.^Ferenczy Nagybányán festett alkotásai közül annak idején nagy megrökönyödést keltett a Tékozló fiú, mert a művész napfényes, naturalista háttérbe állította a bibliai témát és mert az élettől megtépázott tékozló fiú pőrén, ruhátlanul kerül újból apja szeme elé és nem rongyokba burkolva, úgy, ahogy a hagyomány és a Könyvek Könyvének méltósága megkövetelné. Pedig ez a fázékony, dermedt meztelenség fejezi ki leginkább az élet jeges, nehéz ostorcsapását, amely kíméletlenül végigsujt mindenkin, ha először távozik a családi fészek melegétől, az atyai palást oltalma alól. A Tékozló Fiúnak az Ernst-Muzeumban kiállított, idáig kevéssé ismert színvázlatán az apa bocsánatának gyöngéd gesztusát finoman fűzi tovább a kép koloritja, a fehérnek és a világos zöldnek tavaszias, üde szimfóniája. Májusban még a fehérhaju emberek is újból megértik és megbocsátják a fiatalság botlásait. A keresetlen, nagy, nyugodt monumenta- litáslioz ritkán járt olyan közel Ferenczy, mint az Öltöztetés gyönyörű aktján. Sajnos, nem időzhetünk tovább Ferenczy Károly képei előtt, de reméljük, hogy nemsokára alkalmunk lesz részletesen jellemezni Ferenczy egyéniségét. Négy évig volt hadikórház a Műcsarnok, mig most végre visszaszállott a magyar művészetre. A Műcsarnok uj felavatására Ferenczy nagy retrospektiv kiállítása volna a legméltóbb. Ferenczynek két fia és egy leánya maradt, A „Nagybánya“ tárcája, Összeomlás. Irta : S-------s. A szűnni nem akaró tapsorkánra a függöny még egyszer szétlibben, a csillárok kialusznak, a gukkerek százai szegeződnek a színpad felé. Mint a távolból közelgő vihar, moraj zúg végig a zsúfolásig megtelt nézőtéren, hogy egyszerre diadalmas kiálltásban, lelkes ovációban törjön ki. És az iró, az est hőse ott áll meghódított birodalmában, a festett kulisszák előtt s fáradt meghajlással fogadja a csodálat, a hódolat nagyszerű megnyilatkozását. Fáradt és kimerült volt az izgalmaktól. A siker biztos és mégis félt a mai estétől. Nevét már ismerték, darabjaival hosszasan foglalkoztak a lapok, elismerőleg nyilatkoztak felőle. És mégis. Félt, hogy nem értik meg, mert felülemelkedett a köznapasságon, uj alakot vitt színművébe, az élet viharában, szenvedéseiben, csábítások közt is hű, szerelmes szép asszonyt, — a feleségét. Győzött, megértették. Az ünneplés még mindig tart, a hölgyek elégedetten ütik össze apró, bársonyos tenyereiket, hogy végre akadt egy ember, aki elégtételt szolgáltat az eddigi színpadi meghurcolásokért, a valódi és jövendőbeli férjek pedig abban a reményben éljeneznek, hátha az övék is ilyen igazi, tiszta asszony lesz. A függöny régen leereszkedett, a közönség zsibongva tódúl ki, siet mindenki megszokott éttermébe, kávéházá'ba, a hol tovább tárgyalhatják, megbeszélhetik az est eseményeit. A díszleteket is széjjelszedték és Szalai Pál az iró még mindig ott áll egy helyen, ahogy kijött a közönség elé. Nagy vihar száguldott végig a lelkén. A küzdelmes múlt, amikor még mint fiatal jogász gyerek jött föl és mint kis tudósitó kezdte irodalmi pályafutását, az első siker, azután a többi, és most a pálya legtetején, ahova csak kevés ember juthat föl, és a jövő . . . Igen a jövő! Már látta előre, hogy az nem nyújthat semmi szebbet, dicsőségteljesebbet, a mai estével teljesen kimerült. Beletemette egész lényét, életét, alkotott, újat teremtett, ezután már csak pihenni lehet. Még egy párszor a nyilvánosság elé lépni, hogy ne menjen feledésbe a neve, elvonulni a világtól, önmagának élni azzal, aki az erőt, az eszmét adta, akinek a sikerét köszönheti, az asszonynyal, a szerelmes szép kis asszonynyal, — a feleségével. Éles hideg fuj végig a színpadon, kinyitották a hátsó kapukat, fázik, hirtelen megrázkódik: — Igaz, mennem kell — szól önmagához — várnak. Az ünneplés még csak ezután kezdődik. Bor, cigány, nagyhangú felköszöntők, nem illik megvárakoztatni őket. — És a feleségem ? Aki otthon vár rám, akit otthon hagytam, mert hirtelen rosszul érezte magát, betege lett az izgalmaknak. Az áldott jó asszony csak reggel tudja meg a hirt és akkor sem tőlem, hanem a lapból olvassa ? Reggelig legyen kétségek közt és még betegebbé tegye magát? — Eh, gondoljanak felőlem akármit, hozzá kell mennem. Hozzá, az asszonyhoz, aki izgatottan vár, el kell vinnem a pálmát és neki átnyújtanom, aki az életem, a boldogságom, az Istennőm. És már rohant kifelé, magára kapta bundáját, szemébe húzta cilinderét s mint a tolvaj a sötét éjszakában, kiosont a szinészbejárón. — Ezeket rászedtem — gondolta, várhatnak rám, és már futott tovább. Egy konflis döcögött arra „szabad“ jelzéssel, megállította, belevetette magát. Végtelenül jól esett a pihenés, a csend a fáradt idegeinek, kényelmesen kinyuj- tózkodott és már is álmodott. Szép az élet, de két évvel ezelőtt itt kezdődhetett volna. A dicsőségben, a kényelemben, a vagyonban. Két évvel ezelőtt . . . Milyen szép volt az is ! . . . Lent a kis vidéki városban, ő ott áll az oltár előtt, mellette a sejtelmes jövő, hófehérben a menyasszonya, a pap jóságosán beszél hozzájok hűségről, szeretetről, az orgona halkan búg, a magas góthikus ablak színes üvegjein betolakodik egy kis napsugár, aranyos fénykévében füröszti meg a menyasszonya nemes alakját. Kint pedig virágeső fogadja őket, rózsákon járnak . . . Azután feljöttek Pestre. Éz volt a nászút . . . Akkor még nem telt. De most! Reggel csomagolnak és elutaznak. Le a tengerre, nézni a végtelen kékséget, élvezni a csendet, a magányt, egymásnak élni vad, forró szerelemben, tobzódni a gyönyörökben, újra fiatalnak lenni, kezdeni újból az életet, ott, ahol két évvel ezelőtt kellett volna . . . Hiszen olyan rövid, talán egy pillanat alatt elröppen, ma még, úgy érezzük, hogy fiatalok vagyunk s holnap már deres fejjel térünk nyugvóra. A kocsi megállt, kiugrott belőle s rohant fel a lakásba, három lépcsőt is ugrott egyszerre.