Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1918-07-04 / 27. szám
Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyedévre 3 korona, egy szám ára 24 fillér. == Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. ----Fel elős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY.- - -----------------------------------------------------------------------------------Sz erkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközleményck, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. --== Hirdetések (előételnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===^= A pénzérték helyreállítása. A VIII. li&dikölosön. A mi békeidőbeli nyolc milliárd áll. adóságunkat a háború 26 milliárddal emelte. Ebből a hét hadikölcsönnel járadékkölcsönné konszolidáltunk 14. 7 milliárdot, függőkölcsön még 11.3 milliárd. Ezt is minél hamarább járadékkölcsönné kell átalakítanunk, mert különben lehetetlen valutánkat rendezni és a nyomasztó drágaságot megszüntetni, ez a kettő pedig legnagyobb veszedelemmel fenyegeti pénzügyi helyzetünket. Az egyetlen mód, amivel magunkon segíthetünk, ha az uj hadikölcsön legalább 5 milliárdot eredményez, amennyivel tartozásainkat a közös jegybanknál kifizethetjük és Így 5 milliárd bankjegy bevonható a bankjeggyel túltelített forgalomból. Abban a pillanatban, amint ezt elértük, a forgalom egyszerre felszabadul a pénz értéktelenségének nyűge alól, egész gazdasági életünk, hitelünk, megélhetésünk egyetlen csapásra fellélegzik. Ép úgy, mint Németországban történt, ahol a száz milliárd márkát meghaladó államadósság 85%-át a német józanság függő adósságból konszolidált járadékkölcsönné változtatta a német hadikölcsönök sikerével s ezzel elhárították maguktól a pénzbőség átkát, a drágaságot, mely a pénz elértéktelenedésének keserves következménye s amely nálunk, ha nem segítünk rajta, könnyen katasztrofális jelleget ölthet. Ahogyan a németek belátták, nekünk, is be kell látnunk, hogy a hadikölcsön nem csak a hazafiság, hanem a magunk jól felfogott érdekének kérdése, ennek a sikerével első sorban magunkon segítünk, a magunk már-már tűrhetetlen helyzetét tesszük elviselhetőbbé. Rajta tehát, tömörüljünk a Vili. hadikölcsön körül, szánjuk arra minden nélkülözhető bankónkat. Az ország baján kívül a magunkét is igy látjuk el a legjobban. A főgimnázium 1917—1918. iskolai éve és a háború. Az áll. főgimnázium értesítője megjelent a napokban 48 oldal terjedelemmel. Az első oldalon gyászkeretben szerepel 28 név, az iskola volt növendékeinek neve; mindannyian hősi halált haltak. Ez a szomorú névsor bizonyára nem teljes, már megjelenése óta újabb 2 névvel bővült, s csak a jó Isten tudja, mikor és hány névvel lesz teljes. Dr. Rencz János igazgató az első cikkben tömör összefoglaló áttekintésben beszámol az év történetéről. Beszámolójából közöljük a következő részleteket: Az intézet tanárai közül a jelen iskolai év folyamán nyolcán teljesítettek katonai szolgálatot: Baktay Albert r. tanár tart. zászlós, Balezer György r. tanár népi. százados, ljj Gyula r. tanár pótt. őrmester, dr. Varga Sándor r. tanár tart. főhadnagy, Viezzoli József r. tanár. tart. hadnagy. A hadba vonult intézeti tanárok katonai viszonyaiban — a tavalyi Értesítőben közölt állapotokhoz képest -— a jelen iskolai év folyamán csupán annyi változás történt, hogy Balezer György és Pásztor István r. tanárok népf. századosokká léptek elő, Nagy Endre r. tanár pedig az orosz hadifogságból hazaszökött. 2. A hadba vonult intézeti tanárok kisegitése- képen immár négy éven át díjtalanul óraadásra vállalkoztak az intézetben : Fischer Károly m. kir. erdőfőmérnök, Huszár Kornél m. kir. erdőfőmérnök, Sipos Dezső államvasuti mérnök, Soltész Gyula m. kir. erdőfőmérnök, Szeleczky János m. kir. erdőfőmérnök és Szkicsák Ödön gépész- mérnök, a városi villamos müvek főnöke, kiknek — valamint Veress József m. kir. főbányatanácsos, kér. bányaigazgatónak — 1916—1917. tanévi működéséért a nm. vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr 86082—1917. sz. rendeletében elismerését és köszönetét nyilvánította. Nevezett szakférfiakon kiviil a jelen iskolai év folyamán óraadásra vállalkoztak még^z intézetben Fischer Károly m. kir. bányafőmérnök (az 1917. decemberében az intézettől megvált K. Pauer Viktor m. kir. bányafőmérnök helyett) és Csáky Üzséb r. kath. hitoktató. 3. A tanári kar itthon maradt tagjai a jelen iskolai évben is a törvény megszabta heti óraszámnál jóval több óra tanítására vállalkoztak. A tanári kar tagjai — a vendégtanárok is — a háború vonatkozásait és tanulságait igyekeztek a tőlük tanított tárgyak keretében fölhasználni ; külön háborús előadások azonban nem tartattak; az igazgatónak a szatmári m kir. honvéd- kiegészitő parancsnoksággal ez irányban folytatott tárgyalásai eredménytelenek voltak. Háborús tárgyú dolgozatokat a tanárok a jelen iskolai év folyamán is minden osztályban írattak. A tanári kar a háborúval kapcsolatos segélyakció gyanánt a jelen iskolai évben a maga adományából összesen 668 K-t juttatott külömböző hadsegélyezési célokra. Ezen összegből jutott: 1. a Vöröskeresztnek 166 K; 2. a Szurmay-alapra 52 K ; 3. katona-sirokra 52 K; 4. katonáink karácsonyi megajándékozására 48 K; 5. a nagybányai rokkant katonák alapjára 30 K; 6. az elesett tanárok árváinak nevelő-házára 320 K. (Az intézet tanári karának összes adománya 1918. junius végéig bezárólag különböző hadsegélyezési célokra 3581 K.) Ezen adományokon felül az intézet tanárai és családtagjaik többféle adománnyal és munkával támogatták a Vörös- kereszt-egyesüiet helybeli fiókját, valamint a háborúval kapcsolatos egyébb jótékonysági ügyet. A hetedik hadikölcsönre az intézet tanárai A „Nagybánya“ tárcája. A muzsikus Jankó Irta : Lengyelből fordította : Sienkiewicz Henrik. Bányay Károty. Ha olykor-olykor hegedűt hallhatott — arató ünnepen vagy lakzin — az rá nézve nagy ünnep volt. A kemence mögé bujt aztán és napokig nem lehetett hallani a szavát, csak maga elé meredt ragyogó szemmel, mint sötétben a macska. Végré aztán ő maga csinált magának hegedűt egy zsindelyből és lószőrből, de ez nem szólt oly szépen, mint amaz a korcsmában: a húrok csak halk hangot adtak, fölötte halk hangot, zümmögtek csak, mint a legyek vagy szúnyogok. De azért csak játszott rajta reggeltől estig, habár annyi íitleget kapott is miatta, hogy végtére olyan volt, mint egy össze-vissza ütődött, éretlen alma. De már ilyen volt a természete. Napról-napra soványodott, csak a hasa dudoro- dott egyre jobban, a haja egyre sűrűbb lett és a szeme, a könnytől ázott szeme egyre jobban meredezett, de orcája és melle egyre jobban beesett. Már épenséggel nem volt gyermekformája, inkább hegedűhöz hasonlított, mely alig hallhatóan muzsikál. Aratáskor azután majd éhen halt, mert úgyszólván nyers sárgarépa volt minden tápláléka, meg a vágy, hogy egy hegedű birtokába jusson. De ez a vágy nem hozott neki semmi jót. Az urasági inasnak volt egy hegedűje és olykor-olykor az esti órákban játszott rajta, hogy kedveskedjék a szobalánynak. Jankó egyszer- másszor odasompolygott a lapu között egészen a kredenc-szoba ajtajáig, csak hogy láthassa. A falon lógott a hegedű, épen szemközt az ajtóval. A fiúcska a szemén át egész lelkét küldte oda, úgy tűnt fel előtte, hogy az az ő legdrágább mindene, elérhetetlen szentség, melynek megérintésére ő méltatlan. De azért csak sóvárgott utána. Legalább egyszer szeretett volna hozzáérni ujjával, legalább egyszer megszemlélni közelről . . . Szegény kis gyermekszíve ezt tartotta a legnagyobb szerencsének. Egy este senki sem volt a kredencszobá- ban. Az uraság régóta a külföldet járta, a ház üres volt, a lakáj tehát a túlsó oldalon volt a szive választottjánál. Jankó, a lapu közt elbújva, már régóta csüngött szemével a tárt ajtón át az ő sóvárgása tárgyán. A teli hold sugarai az ablakon beözönlöttek a kredencszobába és a szemközti falon nagy négyszöget világítottak meg. A nagy négyszög egyre közeledett a hegedűhöz és utoljára egészen megvilágította. Úgy tűnt fel, mintha ő árasztaná az ezüstfényt; különösen hasas dudorodása fénylett, hogy Jankó alig tudott ránézni. E világításban minden jól volt kivehető, a hajlított oldalak, a húrok, meg a hajlított fogó. Csavarjai ragyogtak, mint a szentjánosbogárkák és vonója ezüstpálcának látszott . . . Ah, mindez oly szép volt, valósággal elbűvölő; Jankó egyre sóvárabban tekintett oda. A lapu között kuporogva, könyökével sovány térdére támaszkodva, tátott szájjal bámult és bámult. A félelem hol a helyéhez szögezte, a leküzdhetetlen sóvárgás meg hol előre hajtotta. Varázslat volt ez, vagy mi? . . . Az a hegedű, körülvéve a fényözöntől, mintha feléje lebegne . . . Egy pillanatra eltűnt a fény, hogy azután csak annál jobban felragyogjon. Varázslat ez, határozottan varázslat! Szellő lengedezett, a fák, a bokrok halkan susogtak, és Jankó, mintha egészen világosan értette volna: — Menj, Jankó, az ebédlőben senki sincs . . . menj, Jankó, menj! . . . Derült, holdfényes éjszaka volt. Az urasági kertben, a tó partján fülemile kezdett csattogni, majd halkan, majd hangosabban mondta: „Menj, menj, vidd el!“ A becsületes éjjeli gém halk szárnycsapásokkal ott keringett a fiúcska feje fölött és figyelmeztette: „Ne, Jankó, ne!“ De a gém elszállt, a fülemile maradt, és a bokrok érthetőbben morogták : „Nincs ott senki sem !“ S a hegedű megint ott ragyogott . . . A szegény, csöpp, összegörnyedt alak óvatosan, csöndesen előre kúszott és a fülemile ismét biztatta: „Menj, menj, vidd el!“ A fehér ingecske mind közelebb és közelebb fénylett a kredencszoba ajtaja irányában. A fekete lapu már nem takarja. A küszöbön hallani a gyermek beteg tüdejének gyors lélekzetvételét. Egy pillanat s a fehér ingecske eltűnt, már csak egy meztelen lábacskát látni a küszöbön. Hiába száll erre még egyszer az éjjeli gém, hiába kiáltja : „Ne, ne!“, Jankó már benn van a szobában.
