Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-05-09 / 19. szám
XVI. évfolyam. 1918. május hó 9. 19-ik szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. =— Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. == A lap közleményeiért az ideiglenes szerkesztő felelős. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. =*= Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. ===== r Áldozó csütörtök. — Irta: Csiky Lajos, a Ferenc József rend lovagja. — Hát csakugyan igaz volna az, amit a mostani rettenetes világégésben olyan sokan, és pedig nemcsak a világban elmerült lelkű emberek, de a fájó, a betegen csüggeteg lelkek is fennhangon kezdenek hirdetni, igaz volna az, hogy az égnek egyik közöttünk lakó édes leánya, a hit, végleg itt akar már hagyni bennünket? Ami a jelen idők zenei zűrzavarát a jövendők szent és ékes harmóniájává változtatja át; az a bűvös erejű kulcs, mely megnyitja előttünk az Ígéretek tárházát és ennek kincseit a lélekbe üríti át; az a belső nagy lelki erő, melynek vas-szeme és oroszlán-szive van, oroszlán-szive, hogy el tudja hordozni a jelen bajait, küzdelmeit és nyomorúságait, és vas-szeme, hogy meg tudja látni egy boldogabb jövendő javait: a hit, az égből jött, az égbe néző hit lecsüggesztett szárnyait ne tudná többé idelenn a földön, közöttünk, emberek között kiterjeszteni?! Nem lehet ez igy, de, ha kedves nekünk a lelkünk, ne is legyen igy! Énekeljünk, óh bizony csak énekeljünk lelkűnknek mélyéből győzedelmi himnuszokat a mi Istenünknek tiszteletére, s kérjük őt, hogy a megszámlálhatatlan időknek méhéből újra és újra, mindig szüléssé újjá az emberiségnek ezt a védelmező, fehérlő arcú angyalát, a hitet lelkünk boldogitására, szivünk örömére. A keresztyénségnek egyik nagy ünnepnapja, az Áldozó csütörtök előtt állva, jutottak eszünkbe a fentebbi gondolatok. „A Nagybánya tárcája“. Egy leányról egy leányhoz! — Irta: Vértesy Gyula. — /. Te melletted elfelejti, el az ember, hogy az élet nyomorúság s gondja tenger. Elfelejti, hogy a földön azért élünk, hogy a gyásztól, bútól, gondtól egyre féljünk. Te melletted nem látok én más egyebet, csak azt, hogy a két szép Szemed én rám nevet . . . II. Sutba dobom önérzetem, büszkeségem. Te melletted nem lázadoz szilaj vérem. Tehetsz velem, amit akarsz. Robotodban Mert a vallásos hitet csak nem akarjuk talán kioltani lelkünk mélyének rejte- keiből ?! . Tavaszi munkánkkal erősen megterhelt hétnek a közepén érkezik meg hozzánk évről-évre az Áldozó csütörtök hitre hívó ünnepnapja, amelynek történetét mesének tarthatja a hitetlenség, s puszta világi mulatozásra rendelt szent heverd-el napnak tekintheti a frivol világ, de amelynek a hívő gyülekezetre nézve a felmagasztaltatás napjának kell lennie abban az értelemben, hogy az ember e napon nemcsak az idvezítő Urnák, hanem az általa megváltott emberiségnek a felmagasztaltatására is gondol. Egyik bibliai író, Lukács evangélista így írja le e nap eseményét: „Kivivé pedig. Jézus az ő tanítványait ßethäniäig, és felemelvén az ö kezeit, megáldd őket. És lön, hogy mig áldd őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe. Ok pedig imádván őt, visszatérőnek nagy örömmel Jeruzsálembe.“ Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv írója arról is megemlékezik e történet elbeszélése kapcsában, hogy a fölemelkedett Jézust felhő fogá el tanítványai szemei elől, és két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, s mikor ők az égre függesztették szemeiket, így szólá- nak azok hozzájok: „Mit állótok nézve a mennybe ? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, amiképen láttátok őt felmenni a mennybe." Ne, óh ne akarjunk mindenáron behatolni az Urat eltakaró felhőnek a titkába, hiszen minden vallásnak szüksége van bizonyos szent misztériumra. Legyen .elég szolga lettem. Felejtem, hogy király voltam. S mi most enyém, azzal szépen be is érem. Kié voltál, kié leszel? Dehogy kérdem! III. A virág még itt van, amit tegnap te itt hagytál s ajkamon ég csókok nyoma, miket tegnap adtál. De a virág hervadoz már s halaványul ajkam. Gyere vissza, gyere édes, könyörülj meg rajtam! Utszóli virág. — Irta: Révai Károly. — (Folytatás.) Az eső teljesen elállóit; a szétszakadozott felhők fölszálltak a magasba; az alkony lassan bontogatta ki szárnyait és mintegy észrevétlenül leereszkedett a rónára. Dr. Ványa járásorvos ur azon vette magát hinnünk, hogy a győzedelmes nagy hadvezér diadalmi kocsiján bevonult a maga városába, melynek a lakói üdvkiáltásokkal ünnepelték őt, s zengett a nagy riadalom: „Koszorúzd meg őt! Koszorúzd meg őt! Koszorú illik a győzőnek fejére!“ Ne foglalkozzunk tovább e jelenet szemlélésével, de méltassuk inkább figyelmünkre az angyalok szavát: „Mit állótok nézvén mennybe ?! E Jézus ismét eljő úgy, amiképen fölviteték mennybe.“ De bizony csak nézzünk, angyalok parancsolatának ellenére is, a mennybe, kérvén az ottani csillagtrónuson ülő nagy Istent, hogy küldje el immár ebben a mostani világfelfordulásban az ő mennyben lakó Fiát, a békességnek szent Fejedelmét, hogy felhők szárnyaira ülve, szálljon alá ismét közibünk, s teremtsen itt új földet, új földön új szíveket, lelkeket, új szívekben tisztább érzést, új lelkekben nemesebb gondolkozást, mint a minők e megháborodott világ egyes, magasabb helyeken álló férfiai- nak szívében dobognak, lelkében vonag- lanak. S hittől buzogó szent gondolatokkal ünnepeljünk ma, hogy aki felmagas^Hatott Bethaniában, fel tudja magasztalni azoknak lelkét is, akiktől függ elsősorban e világháború megszüntetése,- és akinek, mint a lelki győzedelem szent Királyának, ha egy ilyen napon koszorú avagy mennyei korona tétetett a fejére: meg tudja az diadalom pálmaágával koszorúzni a mi hős fiainkat, testvéreinket is. Addig pedig mi itthonlevők csak dolgozzunk, munkálkodjunk a haza és saját észre, hogy erős kezek ragadják ki a kocsiból s viszik fölfelé a lépcsőkön. Zalai oly hévvel igyekezett az orvos urat előre tuszkolni, mintha valamely kedvenc családtagnak élet-halál állapotáról lett volna szó. — Egy gyermekélet van kockán, orvos ur! — kiáltott hévvel Zalai, — meg kell menteni! — Kinek a gyermeke? — kérdé az orvos megütközve. ’ — Nem tudom! — Nem tudja? Hát hogyan került ide? — Ne kérdezzen most, hanem siessen a beteghez: majd később mindent elmondok! Bevezette a betegszobába, honnan kihallatszott a gyermek lázas kiáltása. Dr. Ványa orvos ur figyelmesen megvizsgálta a gyermeket s komolyan ingatta őszülő fejét : — Delirium ! Delirium ! — mondogatta halkan, — a gyermek élet és halál közt-lebeg! — Mentse meg orvos ur! — Rajtam nem fog múlni báró ur! Amit ember megtehet, azt én meg fogom tenni! Leült az asztal mellé és megírta rendelvényét s addig is, mig Tiszarétről elhozzák az orvosságot, továbbra is jeges borogatásokat rendelt ; az öreg Majorosadnak elismerő szavakat mormogott eddigi okos eljárásáért. Alig pihente ki magát, már indulnia kellett vissza Tiszarétre; a gyógyszerek elkészíttetése rendkívül sürgősnek mutatkozott; a gyermeken kitört nagy fokú láz legyőzésétől függött annak élete. — Kérem Dr. urat, — szólt Zalai az orvos kezét szorongatva, — mig a beteg veszélyben
