Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-10 / 2. szám
XVI. évfolyam. 1918. január hó 10. 2-ik szám. NAGYBA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGL.Y MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvételük Kováét Gyula könyvkereskedő Üzletében i s. Újévi gondolatok. Január 9. Milyen mélységes elfogódottsággal néz az emberiség ennek az uj évnek homályos távlatába, amelyet az egész földrészeket elözönlő vértenger és a minden égtájt befeketítő füstfelhők csak egyre sűrűbb homályba mentenek. Az emberi értelemnek mindenkor gyötrő rejtelem a legközelebbi jövő is, de erről a most megnyílt évről mindnyájunknak olyan határozott sejtelmünk is van, hogy az igazán sorsteljes évek közé fog kerülni és majdnem minden népnek történelmébe a legrikitóbb betűkkel leszen bejegyezve. Nem pusztán azért érezzük oly nevezetesnek, mert ez' az évforduló a világtörténelem legáltalánosabb és legöldöklőbb háborújának már negyedik évébe esik bele, úgy, hogy ez folyton tornyosodó rémségeivel, egyre szélesbedő katasztrófáival már egy külön rettenetes korszakká vált a mi emlékezetünk számára. És nemcsak azért, mert a feltűnt biztató jelekből és a nyilvánvaló halálos kényszerűségekből a kimerült nepek méltán remélhetik, hogy ez az év végre meg fogja hoznia befejezést ésigy ez az oly fájdalmasan sóvárgott békével a páratlan megpróbáltatás határjelzőjévé fog válni. Mindezen már meglátott jelentőségen túl még azt is kell sejtenünk, hogy az idők régtől terhessé vált méhe még ebben az évben a legnagyobb történelmi átalakulásokat fogja megszülni, olyan rendkívüli változásokat, talán csodás kinyilatkozásokat is fog megindítani, amelyek az emberiség fejlődésének valami uj tartalmat adhatnak, mindert politikai szervezetnek uj mértékét állapíthatják meg. Talán a nagy francia forradalom és az 1789-iki igék kijelentése sem keltett oly feszült várakozást az uj dolgok kibontakozása iránt, mint amilyen most a világháború utolsó stádiumában a népek lelkét átfűti. Külsőleg, tisztán az események menetét, az okok és okozatok sorrendjét tekintve, roppant különbség van ugyan a modern történelem két óriási evolúciója között. A francia forradalom a mélység feszitő erőinek vulkánikus feltörése volt, századok óta felgyűlt népkeserüségeknek, tömegszenvedéseknek kirobbanásából támadt. A világháború úgy indult meg, mint hatalmi érdekek és féltékenységek összeütközése, mint nemzetközi ellentétek, szövetségtömbök, állami versengések szörnyű gabajodása, egészben, mint általában a háborúk, amelyek egyik országnak a másikon való felülkerekedéséért vivatnak. De hogy ez az általános mérkőzés olyannyira elnyúlt, most már világosan láthatjuk, hogy végeredményben ez is, mint a francia forradalom, a népélet belső válságait, régi társadalmi szervezetek összeroppanását, uj erők, uj eszmék, uj irányzatok érvényesülését vonja maga. után. A háborús világ befordulása a negyedik évbe már egészen más képeket, más célokat mutat, mint ahogy első .meginduláskor láttuk. Mondhatni, egész természete annyira megváltozott, minden előleges számítást oly teljesen halomra döntött, hogy egész folyamának történelmi áttekintése mindenkorra klasszikus bizonyságul fog szolgálni a kormányzók és államférfiak rövidlátásáról, a parlamentek és közvélemények megbabonázottságáról, uralkodó jelszavak hiábavalóságáról. Valóban csak komikus benyomást tehet, ha a nyugati entente vezérei és szószólói most is elhízott hencegéssel odavetik, hogy nem fogadják el béketárgyalás alapjául a háború előtti status quot, amelyet a központi hatalmak fölajánlottak. Ök a demokrácia, a népek önrendelkezése, a világszabadság nevében területi fölforgatásokat, térképhasogató hódításokat kívánnak. Nyilván még most sem veszik észre, milyen futótüzek perzselik föl a régi mesgyéket és nyaldossák már lábaik alatt is a földet. Oh pedig milyen biztosak lehetnének afelől, hogy az a bizonyos háború előtti status quo nem fog többé visszatérni a nemzetek egymásközti viszonyában sem, annál kevésbbé valamely népnek viszonyában az eddig fölötte berendezkedett hatalmi tényezőkhöz. Bizony, szegény Miklós cár, amikor a nagy háborúhoz a megindító lökést megadta, balga fejében csak azt képzelte, hogy ez abszolút hatalmának megszilárdítására fog válni, népeit a hóditó becsvágy szolgálatában kemény egységgé fogja összeforrasztani. íme most az orosz nép forradalmi lángolása őt is, egész családját is messze Szibériában a meggyötört foglyok senyvedésére kárhoztatja és a nagy orosz világbirodalom egyremásra apróbb államalakulatokra, annyi előbb letiport népnek önálló szervezeteire töredezik szét. Látjuk, a szolgaságra nevelt orosz nép maga oly kormányzatnak hódol, amely a legtul- zottabb szocializmus elveire van alapitva, a felsőbb osztályok földjeit, házait, de még a bankok tőkéjét is lefoglalja, a teljes vagyonA „Nagybánya“tárczája. Mira, az idegen szőke. Márciusban köhögni kezdtem. A tüdőmet egész indokolatlan feszültség kínozta, a torkomat furcsa fájdalom szurkába. így is jól van, te szegény, gyönge élet, — gondoltam — de tulajdonképpen mi van velem ? Első gondolatom tagadhatatlanul az volt, hogy tüdőbajba estem. És minél jobban erőt vett rajtam a köhögés, annál mélyebben latolgattam, hogy a családomban ember emlékezet óta orgonafuj tatásra is elég erős tüdők fordultak elő. Öregapám kilencven- kétéves korig korcsmáros volt Devecserben és akkor is csak azért hagyta abba az ivást, mert kóborcigányok egy téli éccakán meggyilkolták. Atyám erős szigorú hangját néha még most is hallom álmaimban, amint útjáról hazajön a sötét Dráván a fekete kompon és átkiált hozzánk a partra, zengő szép hangján: halló-ó Senki, senki a családunkban nem volt rossz tüdejü, éppen én ? . . . így cipeltem magamat egy hétig. Éjjenként hideg verítékben fürödtem. Ha aztán nagy kínlódások után végre sikerült elaludnom, azt álmodtam, hogy a tüdőmön fekete malomkerekek zavaros lisztet őrölnek a szegény emberek számára ; a vánnyadt, rongyos asszonyok felhúzott, ijedt szemhéjaik mögül idegenül bámultak rám és öntögették a mellemre a penészes, rozsdás gabonát, ezer zsákból. Csípőig valami patakban álltam és karjaim irtózatos sebességgel forogtak, mint a malomkerekek. A tizedik nap reggelén rémitő, heves köhögésre ébredtem s amikor a roham lecsillapodott, a vánkoson három csöpp véyrt találtam. És a barátságos napfény kedvesen a kezemre hajolt és megcsókolta rajta az ütőeret. Ez volt az első igazi tavaszi nap; lehajoltam a csuklóm fölé és megcsókoltam rajta a napsugarat. Aztán újra megláttam a három vércsöppet-és megindultak a könnyeim. Délig feküdtem igy, sírva. Akkor dühösen felugrottam, fölrántottam az éjjeli szekrényről a cigarettatárcámat, kiszedtem belőle a cigerettákat és szétmorzsoltam valamennyit a tenyereim közt. És fölöltözködtem. — Ne, ne kopogj annyira, te s'zegény, gyenge embersziv, te forradalmár paraszt! örülj, hogy élsz te drága szív! Te drága, bolond szív, te! Most szépen elviszlek az orvoshoz, tehát légy erős és vigyázz, különben . . . ! Az orvos majd leveteti velem az ingemet és ha akkor is igy kopogsz, egyenest a Dunához viszlek, ott megdögölhetsz, te semmirevaló; de ha jól viseled magad, akkor még sokszor dolgozhatsz forró estéken á körúton, a színházban és villanyoson. Most tavasz van és az asszonyok kidiszitik magukat és födetienül hagyják mezitlen nyakukat és karjukat. De ha ilyen gyáva maradsz, akkor majd nem tudok okosan beszélni az orvossal és nem tudom majd megmondani neki, hogy a családomban inübirkózok voltak és akkor vaktában rámolvasva hogy el vagyok veszve. Az orvosokkal bátran szembe kell szállani, mint az ellenséggel ! Hát csak azért mondom . . . Az orvos rámvetette szúrós szemét és egykedvűen vetette felém : — Tüdőcsucshurut! Ez annyit jelent barátom, hogy a tüdeje s igy az élete is komoly veszélyben forog. Fusson le délre, de gyorsan: meleg, meleg, és harmadszor is meleg és nyugalom. Nős, isten áldja ! Igaz: olvastam nemrégen egy szép versét, hogy is megy? ....... és hiv a fekete selyemköpeny, a fekete selyemköpenyü nő, az édes........Jó lesz egy kicsit elhalkulni, kedves barátom és inkább az egészségével törődni, különben fuccs a költészet . . . A legközelebbi sarkon egész nyalábra való szegfűt vásároltam. Be sem vártam, amig egyetlen és utolsó tizkoronásomból visszaadnak és végigrohantam az uccán. Egy rohanó autó megállásra kényszeritett. Egy halvány, szőke nő' ült benne, egymagában, sötétkék selyemruhában és telt piros ajkai közt cigaretta tündökölt. Szinte be akartam hozzá törni, az ablakon át, olyan gyönyörű volt és oly' mohón nyelte a füstöt. Ennek is vége — gondoltam magamban csöndben — ezt se látod többé, mert meg kell halnod. Meg fogsz halni, anélkül, hogy egy szőke nőd lett volna, aki lakkos autóban hátradőlve cigarettázik és a szeretőjéhez tart. Ki tudja . . . ilyen nőt kellett volna szerezni, ezek a szőkék konzerválják az életet. Uj roham karmolt bele kegyetlenül a tüdőmbe, a szemeim megteltek könnyel. Micsoda disznóság, az utca közepén, ezer és ezerv ember
