Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-03 / 1. szám
XVI. évfolyam. 1918. január hó 3. 1-ső szám. NAGYBÁNYA TÁRSADALMI ÉS SZÉFIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ara 20 ■fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. == Hirdetések felvétetnie Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== Szilveszter éjszakáján. Január 2. Megértük a negyedik háborús szilvesztert is. Szomorú volt ez is, mint a háború kitörése óta mindenik. A gondtalan vidámság, mely a régi jó világban ezt az -éjszakát, melyen az ó-év ölelkezik az uj-évvel, szinte olimpusi ünneppé avatta az egész világon, mintha beléfagyoít volna a szivekbe. Hová lett a jókedv, mely szilveszter estéjén a legszegényebb szobákba is derűt varázsolt. Oh, a háború negyedik évében mindenkinek van siratni valója, alig van valaki, akinek ne volna gyásza, vagy akin végig ne vágott volna valamelyes alakban a háború véres ostora. Sok, nagyon sok időbe kerül még, mig a romok eltakarítása sikerül, mig behegged- nek, begyógyulnak a sebek s az ember visszatérhet önmagához s föltalálja ismét önmagát. Szilveszter éjszakáján — bánatos magyar szokás — most is összecsendült a pohár abban a pillanatban, amikor kezet nyújtott egymásnak a búcsúzó s az érkező év s bizonyára e pillanatban remegve gondolt mindenki arra a halvány, pislogó, iczinke-piczinyke csillagra, mely keleten gyűlt ki s mely a béke előhírnöke. Bizonyára remegve gondolt mindenki a keleti eseményekre s szinte fásultan tépe- lődött arról, hogy mit hoz a jövő? Valamikor régen milyen szép mondá-i sokat mondtunk egymásnak, valamikor régen milyen nagyszerű frázisok jelentek meg ólombetűkkel az újságok hasábjain az ó-évről és az uj esztendőről. Elmondtuk egymásnak, hogy milyen sok bút és bajt hozott az elmúlt, megöregedett év és elmondtuk, vagyis inkább nem mon- íuk el egymásnak azt a sok szép, rózsaszín reményt, amellyel az uj évet köszöntöttük és amelynek valóra válását az uj évtől reméltük. Azután eljött az uj esztendő, eljött egy szilveszter éjszaka. Az 1914-ik esztendőnek temetése s az 1915-ik év Születése. Akkor fásult el teljesen az emberiség szive. Az volt az a szilveszter éjszaka, amikor először fordultunk háborús' eszendőből uj esztendőbe. És mindenki úgy köszöntötte egymást, hogy majd az uj esztendő fogja meghozni a megváltást, a békét az akkor még csak négy-öt hónapos vérengzésből.-És az emberek 1915. január elsején uj reményekkel, uj bizodalommal ébredtek és indultak neki az uj esztendőnek. Azután letelt az 1915-ik év, letelt az 1916-ik és most ime letelt az 1917-ik esztendő is. Három rettenetes nehéz esztendő, amelyek közül kettőben egyáltalában nem derült semmi világosság, semmi fénysugár a háború sötét éjszakájába. Folyt a harc, a tusakodás, összeszori- tott fogakkal, győzelmeken és diadalokon keresztül, küzdöttük a világ legrettenetesebb háborúját, úgyszólván az egész világgal. Az 1915-ik év hajnala óta, az első háborús szilveszter óta nincs ember, aki reménykednék és aki várna valamit az uj esztendőtől. Pedigfmost a negyedik háborús szilveszter mintha már valami kedvező reményt nyújtana, hogy ebből a véres háborúból, amelyben becsülettel állottuk meg a helyünkét, van' kibonyolódás. Az orosz különbéke reménysége és rajta keresztül az általános béke lehetősége, mintha a közeli megvalósulás stádiumába került volna. Az orosz forradalmárok teljes energiájukat megfeszítik arra, hogy esetleg nem csak magúk, hanem az entente többi tagjai is megköthessék á" méltányos és megegyezésen alapuló békét a központi hatalmakkal. Kétségtelen, hogy az orosz forradalmárok intenciója a legnemesebb, a legszebb, hiszen vissza akarják adni az emberiségnek a mindent elfelejtő, betakaró és megváltó békét. Az orosz forradalmárokat, a Lenineket és Trockijokat a világtörténelem a legnagyobb emberek gyanánt fogja ünnepelni akkor is, 'ha csak az orosz nemzet számára tudják megszerezni a békét; ők maguk lesznek azok a férfiak, akiket az emberiség hiába keresett négy év óta. De ugyanakkor a központi hatalmak yezetőit is a legteljesebb elismerés illeti meg azért, mert komoly és őszinte békeszándékukat legjobban azzal dokumentálták, hogy azonnal elfogadták a felajánlott békejobbot az oroszoktól, minden skrupulozitás és minden diplomáciai cselfogás nélkül. A világháború negyedik szilveszter- éjszakáját élte át a megkínzott emberiség. Nem szabad és nem lehet még egy ilyen szilveszter éjszakáját eltöltetni az emberiséggel. Lehet, hogy az entente nagyfejü politikusai még szívesen húznák tovább a A „Nagybánya“ tárczája. Kalipszó hátán. A kis pehelysúlyú emberke, aki a Work-* istálló lila és kénsárga szineiben olyan törékenynek látszott, mint az irisz-kelyhe, bö angol felöltőjében sétálgatott az istállók táján. Sapkája az, orrár» volt huzva, a nyakát válla közé vonta, a torka selyemkendővel volt becsavarva, hóna alatt a lovaglóostor, amelyet tudvalévőén sohasem használt. Nagy, buta előrerugó orra volt, mint a hollónak, rózsaszinü szemhéjában, gyermekes pillantásu kék szemében valami a törpék éretlen- őségéből lappangott. Megborotválva csaknem baba- szerü volt az arca, úgy, hogy az egész embert be lehetett volna pólyálni és ringatni valami színpadon, ahol intelligens csecsemőre*' is szükség van néha. Az anyja papnak szánta, az apja katonának, de ő a természet különös kegyelméből testi súlyát sohasem vitte fel többre, mint negyvenöt kilóra, ennélfogva zsoké lett belőle. Tiptop volt a neve, az igazi nevére senki sem volt kiváncsi. Népszerűsége átfogta mind az öt világrészt, amióta az angol Derbyt háromszor egymásután elvitte Kalipszó hátán. „ Magábazárkózott, hallgatag, titogzatos ember volt. Filozófiai és történelmi müveket olvasott otthon, üres óráiban titkos drámairó volt, nagy ambíciók hevitették, de a sors úgy akarta, hogy egész élete, pályafutása, hetedhét országra szóló dicsősége egy lóhoz fűződjék. Ha fent ült a nyeregben, Kalipszó hátán, akkor a tömegek csak rá figyeltek, ha leszállt a földre, a kutya sem törődött többé vele. Törpe volt, semmi más. Közte és Kalipszó közt pedig egészen különös volt a viszony, olyan, amilyen egy emberi lélek és egy ló pszichéje közt lehet. Mert mialatt Tiptop egy „Marcus Aurelius“ cimü drámáján dolgozott titokban, kényszerűségből Kalipszóval is kellett foglalkoznia. De sohasem jutott eszébe, hogy ha a lóról való megfigyeléseit megírná, külömb müvet alkotna, mint Marcus Aure- lius-szal, amelynek kigondolása közben mindig más irók lebegtük előtte. Kalipszó angol telivér volt, amelynek származását a turf családfái nem tudom hány dicsőséges ősre tudták visszavinni. Voltaképp nem is Volt ló, hanem teljesen elfinomitott lény. A tenyésztés, vagyis a tudatos szelekció olyan képességeket nevelt belé, amik a paripák nagy családjából különben teljesen hiányzanak. Dicsőségvágy volt benne például. Nem azért futott az oszlopok közt, mert sarkantyuzták, vagy ostorozták, — hiszen lovasa sohasem nyúlt ostorhoz és egyszer sem használta sarkantyúját — hanem csak azért, hogy első legyen a czélnál, hogy háromszor is elnyerje a kékszalagot, hogy a mámoros tömeg üdvrivalgását hallgassa, hogy a gazdája izzadtan és porosán is össze-vissza csókolja. Merő hiúságból, pusztán nagyravágyásból erőltette meg karcsú bokáinak inait, hogy okos keskeny, szélvágó fejét elsőnek dughassa be a célkarikán. Hiú volb mint egy asszony, vagy mint egy iró. — Ostoba állat! —gondolta róla sokszor Tiptop, de a ló ravaszul, olyan fölényesen tudott visszafordulni a boxából, ahol csöndesen abrakolt, hogy Tiptop néha megdöbbent tőle. A ló belátott a veséjébe, kitalálta a titkos gondolatait és néha a megszólalásig beszédes volt a szeme : — Ismerlek, jó lovasom, Tiptop. Tudom hogy a sorsom hozzád van nőve, ahogy te is az én sorsomhoz vagy láncolva. Negyedszer már nem nyerjük el a kékszalagot. Én a méntelepre kerülök pihenni, utódokat nevelni, de mi lesz belőled, Tiptop ? Te sem vagy már a régi, az inaid megroskad- tak, a szellemi képességeid megcsökkentek és jönnek majd a fiatalok, az újak és a nyakadra fognak nőni. Így múlik el lassan minden dicsőségünk. Tiptop megvetően fordult el Kalipszótól, de a ló nyihogott és a zsoké jól tudta, hogy a ló mit akar mondani: * — Holnap egy egészen jelentéktelen kis versenyben vagyok benevezve és okvetlenül futnom kell olyan megterheléssel, amelyet már nem bírok. Hiába minden erőlködésünkbe fogunk törni. Holnap kiderül, hogy megöregedtünk mind a ketten. Holnap! Tiptop legyintett a kezével. Már unta minden turfi dicsőségét, pénze is elég volt már a nyugalomba vonuláshoz, a holnapi nap nem nagyon érdekelte. Legalább minden idejét „Marcus Aure- lius“nak szentelhette, akihez különben az a különleges szimpátia is fűzte, hogy az ő lovasszobra marad meg egyedül az ókorból.
