Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-12-06 / 49. szám
XV. évfolyam. 1917. deczember hó 6. 49-ik szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten / csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség \és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnk Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. == Még egyszer a felmentettekről. Dcczember 5. Okunk van reá, hogy ismét a íelmen- teüekről beszéljünk. A felmentett kétségen kívül kiváltságot élvez, olyan kiváltságot,' amelyre gyakran, sőt legfőbb esetben nem a maga egyéni értéke és különös tulajdonságai szerzik meg a jogcímet, hanem a véletlen, a körülmények, amelyek őt bizonyos alkalmazásba helyezték. Egyike a háború rengeteg, ki nem kerülhető egyenlőtlenségeinek, a mig az emberek egyik része a legborzasztóbb viszontagságokat szenvedi, életét, épségét pusztitja, addig egy másik résznek megadatik, hogy otthon maradhasson, a régi, kényelmes életmódját folytathassa és minden veszedelemtől biztonságban legyen. Van, ami fokozza ezt az egyenlőtlenséget, hogy a harcmezón öregek és családapák küzdenek és pusztulnak, mig idehaza ifjú és nőtlen emberek ülnek a felmentés csöndes révében; hogy azok, akik a fronton vannak,' életük és egészségük kockáztatása mellett vagyoni érdekeiket is kénytelenek gazdátlanul hagyni, feláldozni, mig sokan a fölmentett vállalkozók, kereskedők és tőkések közül elképzelhetetlen háborús nyereségekhez jutnak. Megszüntetni azonban ezt az egyenlőtlenséget nem lehet. Az államgépezet, a közigazgatás, a gazdasági élet, a kultúra kerekeinek lehetőleg a régi ütemben forogni kell, nehogy a háború bajait más zavarok is fokozzák. Szükség van minden olyan intézménynek rendszeres működésére, amelyek a hadsereg igényeinek kielégítéséről gondoskodnak, szükség van a közhivatalokra, a pénzintézetek működésére, amelyek a hadi- kölcsönök egybegyűjtését kezelik; szükség van arra, hogy nagyobb üzemek, műhelyek, vállalkozások ne szüntessék be munkájukat és -a munkátalanokat ne szaporítsák. Már most, akik ezeknek a hivataloknak, bankoknak, üzemeknek, műhelyeknek vezetői, legszükségesebb alkalmazottai, azoknak csakugyan meg kellett adni a katonai szolgálat alól a felmentést, annyival is inkább, mert az újabb sorozások alatt az alkalmatlanok száma is sokkal jobban megcsappant, semhogy a felmentetteket csupa untauglichhal lehetne pótolni; a rokkantak pedig hiába, nem felelnek meg minden alkalmazás követelményeinek. Az a fölfogás, hogy egyes fölmentettek ne igyekezzenek a maguk kirívó, nyegle, leggyakrabban siváran önző és kapzsi viselkedésével még jobban fokozni az ellentétet, amely az ő helyzetüket a fronton lévőkétől megkülönbözteti: teljesen jogosult. A felmentetteknek diszrétnek kell lennie és dolgoznia. Dolgozni legalább is kétszer any- nyit, mint máskor, hogy ezzel a hadba- vonult karfásának munkáját is pótolja például a hivatalokban, ezzel lehetővé tegye, hogy a hadbavonultak a háború alatt fizetésüket megkaphassák. Az élet örömeit és tüntető szórakozásait pedig akkor is mérsékelten szabad élvezniük, ha anyagilag módjuk van rá. Ha már férjüket sirató özvegyeknek és fiukat sirató apáknak felmentett ifjakat látni kell — ne tüzelje ezek fájdalmát a fölmentetteknek joggal megítélhető viselkedése. Az azonban, hogy a felmentettek adót fizessenek,, ha első pillanatra rokonszenvesnek tetszhetik, merőben igazságtalan. Vannak a felmentettek között kishivatal- nokok, akik a most megkapott pótlékkal se tudnak fizetésükből megélni, a magánhivatalok felmentett emberei között is a legtöbben ilyen helyzetben vannak ; lehet ezeket még adóval is sújtani? De ha azon az alapon érné őket a megadóztatás, hogy a háború alatt ezzel a bőrük épségben maradását fizessék meg ; akkor hasonló adót kellene mindazokra kivetni, akik véletlenül, vagy összeköttetések utján olyan katonai alkalmazást kaptak, — akár mint vöröskeresztesek, akár mint parancsőr tisztek, törzshöz beosztottak, kórházparancsnokok és igy tovább, — amelynél nincsenek veszedelmeknek és golyóknak kitéve, sőt amely egy részüknek ép úgy biztosítja az otthonmaradását, mint a felmentetteknek. — Ha már vannak egyenlőtlenségek és azok rendszerét fenn kell tartani: adóval ezt ellensúlyozni nem lehet. Mindenkinek, a ki a fölmentett kiváltságos helyzetében van, a maga jóizlése bizonyára megszabja a kereteket, amelyben úgy a társadalmi, mint a humanisztikus téren működnie kell. Az bizonyos, hogy a fölmentett ma hatványozottabb mértékben áll a társadalom erős ellenőrzése s kritikája alatt. S talán ezt a mai időkben, midőn alig van család, melyet a háborús vér és könytengere ne érintett volna, rossz néven sem lehet venni. Hisz olyan könnyen felvetődhetik a kérdés; ha az én fiam, ha az én férjem a harctereken vérzik, miért nincs ott ő is? Miért van fölmentve? Tagadhatatlan, hogy az ily fajta kérdések többnyire a semmitsem mérlegelő elA „Nagybánya“ tárczája. Két könycsepp. Ritka eset, szinte csudaszámba megy, de mégis csak előfordul, hogy néha, egy órára, egy pillanatra a katonát is legyűri az ember; a szivét befödő kéreg lepattan valahol s a kis nyilason át lassan permetezve előtör valami melegség, amely ellen hiába küzd, amely legyűri és kiszabadítja erőszakos rabságából az emberi érzést, könyörületet. . Ott, ahol minden pillanatban kialudhat a lélek halványan pislákoló mécsese, ahol saját életünkért való küzdelmünk részvétlenné tesz mások szenvedése iránt s a sok kiomló piros vér szaga elbódit s őrültségekre ragad, a bensőkben rejtőzködő, megzabolázott állat ur lesz az ember fölött s diadalmi tort ül — a köny, amit értünk otthon aggódó szülőnk, kedvesünk hullat, meg- vadit, mert fájdalmukat itt a halál piacán kétszeresen érezzük s minden elesett bajtársunk utolsó jelszava a lelkűnkbe markol s rettenetes bosszúra ingerel. Az öldöklésben valami vad, brutális gyönyört találunk s minél több véres cafat marad kardunkon, szuronyunkon egy-egy roham után, annál jobban megnyugszik háborgó indulatunk. Minden egyes ellen pusztulása egy lépés a végcél felé. Ez az elv, kivétel ez általános dogma alól ritkán akad. Felderítő járőr parancsnoka voltam. Nagyobb járőr s feladatunk nemcsak felderíteni az ellenséges állásokat, de nyugtalanítani is az ellenséget. Huszonöt elszánt törzsgyökeres pesti csirkefogó volt beosztva mellém, derék, önérzetes magyar gyerek mind a huszonöt, akikkel, bátran nézhettem szembe minden veszélylyel. Éjjel fél- egykor indultunk útnak, derékig érő hóban s minthogy a rettenetes hóviharban tájékozódni egyáltalán semmiféle szerszám, térkép segítségével sem lehetett, iránynak a holdat vettem. Igaz, hogy bizonytalan irány, hol eltűnt, hol előbukkant, no de mégis csak a legjobb útmutatónk volt ebben a szomorú helyzetben. Előre- küldött járőreim úgy hét óra felé jelentették, hogy észrevétlenül az ellenség drótkerítéséig értek s várják a további parancsot. Kettőzött óvatossággal csúsztunk tovább. Végtelen fáradsággal sikerült észrevétlenül megállapítani a muszkák állását s a kiterjedés nagyságából következtetni körülbelüli erejére s egy árokba húzódva azután rendkívül gyors tüzeléssel rajtuk ütöttünk. Világitó rakétámat felhajitottam az ellenség futóárkai felé, tudomásul adva ezáltal a tüzérségünknek, hová kell küldeni „Auguszta csomagjait", már ahogy mi gránátaiinkat gyengéden elneveztük. Sikerült őrült kavarodást, pánikot előidézni az ellenség soraiban s mielőtt magukhoz tértek, mi, folytonosan tüzelve visszavonultunk. Már kikerültünk az oroszok hatásos tüzének körletéből s megelégedetten siettünk a mieinkhez, amidőn a hóban, alig busz lépésre tőlünk három alakot pilantottunk meg, amint összezsugorodva igyekeztek észrevehetetlenebbé válni .Azonnal nyakon csíptük az ipséket. Három orosz volt. Lefegyvereztük őket s nagy gaudiummal vittük a három elszonytolo- dott muszit hazafelé. Látszólag teljesen beletörődtek helyzetükbe, úgy hogy én, aki eddig a kis csapat élén mentem, lemaradtam s jelekkel elkezdtem társalogni velük. Félretettem minden óvatosságot s igy történ- .hetett, hogy az egyik, aki eddig szólanul, alázatosan mögöttem bandukolt, hirtelen előrántott egy elrejtett éles szerszámot s a tarkóm felé sújtott. Időm már nem volt, hogy kikerüljem a szúrást, amely biztosan és végérvényesen átsegített volna a másvilágra, ha tizedesem, Varga Pál, izmos karja föl nem fogja a nekem adreszált döfést. A kellő pillanatban észrevette a merényletet. Csak karjából kiszökellő vére fröccsent a nyakamba. Pisztolyom előrántva már golyót akartam ereszteni a gazember fejébe, de Varga megfogta a kezem. Már csak ő jobban elfogja intézni a nyomorultat, kár érte a golyó. Ott hagytam hát őket két legényemmel, megparancsolva, ha bevonulnak, azonnal jelentsék a „műtétet". Ezután történt az a bizonyos ritka eset. Varga Pál először kapczájával jól bepon- gyolálta a sebét s egy szijjal irgalmatlanul ösz- szehuzta. a kötést, elejét véve ezáltal minden fölösleges vérzésnek. Aztán terepszemlét tartott. Közelben volt sok szép fenyőfa, egyik karcsú, másik terebélyes, de nem talált közöttük alkalmasat. Sajnálta a szép fákat megbecsteleniteni,
