Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-08-02 / 31. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1917. Augusztus 2. pedig az egyes nemtermelők helyben fogják beszerezni. Itt is lehetőleg kerülni kívánja a hatóság igénybevételét. Figyelmezteti a lakosságot, hogy saját érdekében cselekszik, ha maga előre tájékozódik a községbeli kisebb termelőknél, hogy gabonáját kitől szerezheti be. A hatóság az igazolványt arra a termelőre fogja kiállítani, amelyikre nézve ezt kérik. Nagyon kevéssé biztató és a gyakorlatban nehezen keresztülvihető az az óvóintézkedés, amivel az utasítás meg akarja akadályozni, hogy eladó és vevő egymással összebeszéljenek és hogy az eladó nem ugyan azt a mennyiséget adja át a vásárlónak, mint amelyről az igazolvány szól. Ennek kikerülése végett ugyanis azt kívánja az utasítás, hogy a tényleges átadás mindig az elöljáróság kiküldöttének a közbejöttével történjék. Kivihető-e ez és eredménynyel fog-e járni, abban kételkedünk. A hatósági ellátásra szorulók lisztszükségletének biztosításáról ez a rendelet még nem intézkedik. Az őrlési tanúsítványok alkalmazásának szigorúbb ellenőrzésére hívja fel a végrehajtási utasítás a törvényhatóságokat. Elrendeli, hogy a tanúsítványokat lehetőleg rövid időre, legfeljebb három hónap alatt elfogyasztható menynyiségekre állítsák csak ki. A készletek elszállítása is szabad a gazdának, amennyiben saját gazdasága terméséből házi szükségletként visszatartható gabonájából őrölt lisztet máshová is szállíthatja a hatóság engedélyével, Így városi lakásába is. Házi szükséglet számba mehet az a készlet is, amelyet ez illető a részére házi szükségletként megállapított mennyiségből felmenő vagy lemenő hozzátartozója részére kíván elszállítani. HÍREK Augusztus 1. A hó elseje alkalmából tisztelettel kérjük hátralékos előfizetőinket hátralékaik szives beküldésére. Személyi hírek. Dr. Almer Sándor fővárosi vezetőfőorvos pár napig városunkban időzött. — Dr. Makray Mihály polgármester hivatalos ügyekben Budapestre utazott. Kinevezés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Mihályi Pált a nagybánya-borpataktelepi iskolához tanitóvá nevezte ki. Uj tanítónő. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Gétiért Aranka oki. tanítónőt állami tanítónővé nevezte ki. Főispánunk installácziója. Jékey Sándort, Szatmár vármegye uj főispánját tegnapelőtt iktatták be hivatalába nagy ünnepélyességgel. A főispánt, ki 9 órakor érkezett Nagykárolyba, nagy lelkesedéssel fogadták. A közgyűlést pontban 11 órakor nyitotta meg llosvay Aladár alispán, ki; miután lelkes beszédben emlékezett meg a keleti fronton dicsőségesen küzdő és győzelmesen előrehaladó hadseregünkről, jelezte, hogy a mai ülés tárgyát az újonnan kinevezett főispán esküjének kivétele képezi. Majd dr. Péchy István vm. főjegyző felolvasta a kormányleiratot és a királyi kinevezést tudató belügyminiszteri leiratot, melyet zugó éljenzéssel fogadtak. Azután dr. Falussy Árpád ny. főispán vezetése alatt egy küldöttséget kért fel, mely a főispán esküjének letétele céljából a közgyűlésbe meghívja s mig ez megtörténik, addig a gyűlést felfüggesztette. Tüntető, lelkes s szűnni nem akaró taps és éljenzés hangzott fel, midőn Jékey Sándor délceg alakja, gyönyörű diszmagyarban az emelvényen megjelent. Komoly, ünnepélyes pillanat volt, midőn dr. Péchy István főjegyző olvasása után a főispán az eskü szavait elmondotta és mindenki érezte, hogy ez alkalommal egy mélyen átérzett és szent fogadalom hangzik el. A letett esküt kisérő tetszészaj lecsillapulta után Péchy István üdvözölte a főispánt egy minden izében remek beszéddel. Beszédét azzal végezte, hogy abban a reményben, hogy a főispán működése e vármegyére, áldást hozó lesz, szive teljes melegével üdvözli akkor, amidőn főispáni székét elfoglalja. A főispán erre igen gyakori helyeslésekkel, éljenzésekkel megszakítva elmondotta székfoglaló beszédét. Egyes kijelentései után pePersze gondolhatod, hogy pópáék hogy jártak. Hát ilyen banda ez. És akadt már furább eset is. Amikor egy lengyel kastélyban úgy fogadták a mi tisztikarunkat, hogy négy tánczteremnek beillő szobában terítettek, olyan borok voltak, any- nyi zene volt és a házigazda annyit mesélte, hogy az ő nagyanyja is magyar volt, hogy ennyire, igy úgy imádja a magyarokat, azután, amikor egy fiatal hadnagy, aki czivilben ügyvéd, éjfélután kihajolt az ablakon, mert szédült a feje a bortól, észrevette, hogy fényjelzéseket adnak le a kastélyból. A hadnagy olyan józan lett erre, mint a makk és természetesen a jelzéseknek nem lett semmi hatásuk, mert annak csak mi láttuk hasznát. De hát ahogy akad gazember, akad tisztességes ember itt is. El se hinnéd hogy ezeket a piszkos, koldus, kaftános zsidókat hogy megtanultuk most becsülni. Ezek becsületesen a mi embereink. Ezek között nem talál az orosz magának embert. Hálásak hozzánk, az ingüket ideadnák, útbaigazítanak minket és annyi szolgálatot tesznek, hogy nagyon sokat köszönhetünk nekik. Pedig ennél koldusabb szegény népet még nem láttam. Voltam egy zsidótemplomban, fából volt, ronda volt, kicsi volt, kicsi sámlifélén kuporogtak a kaftánosok benne. És ezek a szegény emberek olyan nagyon bíznak a mi fegyverünk dicsőségében. Egyik kaftános, loknis zsidó, aki kocsin hozott engem sereghez és aki esőben, az utcán csinált nekem meg a barátomnak gyorsfűzőn teát, amikor bandukoltunk a szekéren' azt mesélte, hogy a magyar katonák lélekkel, az egész szivük örömével (igy fordítom le németzsargon beszédét) mennek meghalni, de az oroszokban nincs lélek, ezek azért halnak meg, mert kergetik őket meghalni. Aztán meg odaát nem is élet az élet . . . Intett a kezével odaát, ez már a cár atyuska kancsukás birodalmára vonatkozik. Otthon mi újság? Van-e még otthon valaki? Mink győzni fogunk. Velünk kell, hogy legyen az Isten, mert ahol magyar fiuk mennek, ott bedönthetnénk igazán a pokolkapuját. Nem frázis, nem túlzás, de az Istennek olyan katonája nincs, mint a magyar. Orosz foglyok mesélik, hogy a honvéd, meg aztán a bosnyák katona olyan, mintha a pokolból szabadult volna ki valamennyi. Egyelőre még uj tábori postacímem nem közölhetem, ne irj. De aztán annál többet várok most már tőled. Ölel . . .“ Tízéves találkozó. Egyik vadászzászlóaljunk önkéntese levelet irt a családjának: „Rajvonalakban fejlődött ki a szakaszunk. Valami mélyedésben feküdtünk, hogy milyen vidéken, én bizony nem tudnám megmondani. Nem nagyon közük velünk a községek nevét, amit elfoglalunk s nem is nagyon sokat törődünk itt vele. Akárhogy hívják a helyet, az a fő, hogy verjük az ellenséget. Hatvanan vagyunk a szakaszban s Istennek hála, ezideig egyik se sebesült meg. Se halottunk, se hiányunk, pedig már két szuronyrohamban is részt vettünk. Arról majd sokat tudok mesélni, ha a jó Isten valamikor haza segít, hogy milyen az a szuronyrohám. Az valami csodálatos, az valami fenséges. A harcz ideálja. Ember ember ellen, kar karnak feszitve. Gyönyörű! De most fekszünk és várunk. Csak nagyritkán röpül el egy-egy srapnel fölöttünk s aüg- alig fütyölnek a golyók. Szinte aludni is lehetne. A szomszédom megszólal: — Vájjon hányán megyünk haza a hatvanból, akik itt együtt vagyunk? Vájjon látjuk-e egymást valaha? — Mondasz valamit, cimbora. Csakugyan kellene csinálni egy tízéves találkozót. Mit mondjak sokat? Ott a rajvonalban körüljárt egy darabka papír. Egy fél levélpapiros s egy plajbász. S mind a hatvanan aláírták. Hogy inához tiz évre, 1924. augusztus 20-ikán összejövünk tízéves találkozóra Pesten. Mind, akik életben leszünk. dig valósággal elementáris erővel tört ki az éljenzés és taps. Beszéde igy hangzik: Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Első szavam a hála és köszönet szava azért a lelkes fogadtatásért, melyben engem a vármegye közönsége részesíteni kegyes volt, azért az ékes szavakért, amelyekkel engem a vármegye érdemes főjegyzője üdvözölt. „Tekintetes Törvényhatósági Bizottság ! Amikor Őfelsége koronás királyom parancsára és a kir. kormány bizalma folytán ezt a díszes széket elfoglalom, érzem erőim gyengeségét a reám váró nehéz feladatokkal szemben, de érzem azt is, hogy ez a gyengeség legott mindent leküzdő erővé válik abban a pillanatban, amikor a tek. törvényhatóság támogatását megnyernem sikerül. Én ebbe a díszes székbe politikai elveim teljességén kiviil magammal hozom 27 évi nehéz közszolgálat tapasztalatait, a vármegye minden lakosa iránt érzett meleg sze- retetemet, teljes munkakedvemet, a vármegyei élet, a vármegyei önkormányzat iránt mindenkor érzett lelkesedésemet. Ezekkel a fegyverekkel felövezve indulok neki a reám váró nehéz küzdelmeknek. A főispáni állás elsősorban politikai bizalmi állás lévén, az én politikám természetszerűleg nem lehet más, mint az engem megbízó kormány politikája. Ez a politika pedig röviden ebben a két tételben foglalható össze: 1. Mindazoknak az erőforrásoknak a feltárása, mindazoknak az eszközöknek az előteremtése, amelyek a reánk kény- szeritett világháború győzelmes befejezéséhez szükségesek, majd a várvavárt béke elérkezetével a világháború okozta sebeknek begyógyitása. 2. Magyarország államiságának demokratikus és nemzeti alapon való teljes közjogi és gazdasági kiépítése. A világháború okozta nagy égésből köröskörül egy diadalmas himnusz szólt az egész emberiséghez, a demokrácia himnusza, amely nem merül ki a választói jog problémájának megoldásában, hanem azt hirdeti, hogy nem lehet kormányozni a népet a nép nélkül, a nép ellen. Ennek a világhimnusznak a hangjai a mi szeretett uralkodónknál nem találtak süket fülekre, mert felséges királyunk, mely államférfim bölcsességgel oly férfiak kezébe tette le az ország- kormányzatát, akik felismerve és megértve a kor intő szavát, készek őszintén a fenntartás nélkül a demokrácia alapjára vezetni ezt az országot. A magyar középosztály egy Ízben már fényes tanú- jelét adta önzetlenségének, amikor 1848-ban anyagi érdekeink hatályával maga küzdötte ki a Nálam maradt az irás, ez a kis cédula, amit beküldők nektek megőrzés végett. Én el is veszthetném s egyéb baj is érhet esetleg. Jobb ha otthon, van. Őrizzétek meg, amig hazajövök. S ebből is láthatjátok, hogy jól vagyunk s bizalommal nézünk a jövendő elé. Találkozót adunk egymásnak tiz év múlva. Milyen szép lesz majd ez az összejövetel! Mégis csak több az, ha az ember egy tűzvonalban harcolt a bajtársával, mintha egy napon és egyforma szorongás közt tette le az érettségit.“ A gordonkaművész hangszere. A világhírű magyar kvartett tagjai: Kerpely, Waldbauer, Kronstein és Temesvári szintén a harctéren vannak. Hónapok óta hirt sem hallottunk felőlük, amig végre Kerpely Jenő, a fiatal gordonkaművész, a Zeneakadémián Popper Dávid utóda, levelet irt: „Képzeljék, — Írja többek között, — micsoda öröm ért, miután három hónapja nélkülöztem minden muzsikát, természetesen az ágyu- bömbölést és puskaropogást kivéve: egy rongyos, galíciai kis lengyel faluban fölfedeztem egy csellót. Legalább is hasonlított ahhoz a hangszerhez. Még húr is volt rajta vagy három. Nagy bőgőhúrok voltak és az első napon vígan nyikorogtam rajtuk. Másnap azonban főhadnagyommal bementem a közeli városba, amelyet nem ostromoltak és vettünk húrokat. Négyet vettem, de csak hármat tudtam fölhúzni, mert — ezt csak most vettem észre, — a csellónak csak három füle volt. A negyediket biztosan az oroszok tépték ki. Dehát igy is jó. Boldog vagyok. Egész nap csellózom, amit háborúban elvégre nem minden ember tehet. Játszom és távolból ágyuk adják a kíséretet. Néha vígat játszom, néha szomorút. Ahogy jön. Mindig van publikumom. Egész úgy, mint otthon, békében. Néha, amikor szomorút húzok, csendben körülülnek a katonák és én érzem: most mind hazagondol.“
