Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-05-17 / 20. szám
XV. évfolyam. £50-i Xsl szám. 1917. május lió 1*7. TÁRSADALMI 3S3SJ SZEjPXIFLOIO-^lLiMi: HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4| korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : EGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Áidozó-csütörtökön. Május 1G, Megint ünnepe van a keresztény világnak, fölzendül újra az ünnepi himnusz templomainkban; az Ur mennybemenetelének emlékezetére szentelünk ünnepet az áldozó-csütörtöknek e szent napján. A biblia igy írja le e nap eseményét: »Kivivé pedig Jézus az ő tanítványait Bethániáig és felemelvén az ő kezeit, megáldd őket. És lön, hogy mig áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe. Ők pedig imádván őt, visszatérőnek nagy örömmel Jeruzsálembe .« Egy másik szentiró, lényegében ugyanígy adván elő a nagy, a szent eseményt, elmondja azt is, hogy a tanítványok eltávozott Mesterük után az égre függesztvén szemeiket, két fehér ruhába öltözött férfiú jelent meg, állott meg mellettük s igy szólott hozzájok : Galileabeli férfiak, mit állótok, nézve a mennybe? Munkaterhes hét közepén, az év legszebb szakában, tavaszi virágfakadás, a fák rügybe szökkenése idején, mikor a viruló és fakasztó napsugár fényében ezer és ezer millió rovar éli a maga világát, s életet, feltámadást hirdetve zeng az egész természeti világ, s a föld porából ég felé tör, a menny felé kívánkozik a teremtett mindenség: husvét után negyven, pünköst előtt tiz nappal érkezik el hozzánk a szép áldozó-cstitörtök. A lelki világgal nem törődő, a természet, az egyedül való természet imá- dásába merült hitetlenségre nézve, amely más mennyországot nem tart szükségesnek, mint amely itt a földön található, a merőben világi gondolkozásé, emberekre nézve pusztán az érzéki élvezetek számára való nap ez az áldozó-csiitörtök, mig az igaz keresztényre nézve a felma- gasztalás ünnepnapja ez, amelyen ő, lelkének benső örömével, nemcsak az Urnák, hanem a megváltott emberiségnek is mennybe való felmagasztaltatására gondol. Bizony, ez a nap az, amelyen a hivő lélek dicsőséggel megkoronázva látja az ő Krisztusát, s élénken feltámad szivében a honvágy a mennyei otthon után. De ne akarjunk, ne akarjon a gyarló, a véges értelmű ember túlságosan bölcs lenni e napon, s tisztelje az Urat eltakaró felhőnek a titkát. Pedig olyan szép volna már e földi életünk folyama alatt egy- egy röpke pillantást vetni az égbe! Az égbe, amely hasonlít ahhoz a naphoz, melynek a kegyelem a hajnali harmatja; ahhoz a gazdag, érett gyümölcshöz, melynek a kegyelem a kedves, szép virága ; egy dicsőséges templomnak ahhoz a benső hajójához, melyhez a bejáratot a kegyelem alkotja. Az égbe, melynek fényessége mindjárt elkezdődik ott, ahol a földi világ tökéletlenségének homálya eloszlik. Az égbe, hová vágyakozik a mi lelkünk, ha földi porsátorunk összeomlik, holott mi a magasságoknak azt a dicsőséges hajlékát felfogni, sőt elgondolni sem tudjuk. Egy nagy theologus elé föltette valaki a kérdést, hogy milyen is lehet a mennyország és ő arra választ adni nem tudott, mert arról a szentirás nem ad semmiféle kijelentést, s csak azt a tanácsot tudta adni: élj hitben és tisztességesen, s menj el és meg fogod azt látni. De nem akarok én még ezen a napon sem pusztán vallásos, vagy épen theologiai czikket írni, azért ragadjuk meg inkább, s vonatkoztassuk földi életünk dolgaira s a mostan folyó nagy világháborúból reánk háramló nehéz kötelességeinkre a szentirónak fentebb idézett mondását : »mit állótok, nézve a mennybe?« A debreczeni nagy főiskolának szép és örökérvényű jelmondata ez: „Orando et laborando!“== imádkozva és dolgozva! Az imádkozás, mely Istenhez beszél, a léleknek a dolga, mig a dolgot, a munkát a test szükségleteinek kielégítésére végezzük. Az ember lélekből és testből áll, s úgy bennünk az imádkozás és a munka az egész embert veszi igénybe, — félember tehát az, aki ezek közül akármelyiket is elhanyagolja. Ámde ne tagadjuk, hogy a mostani, véghetetlenül nehéz időben, mikor a meny- nyei békesség lelke mintha végleg búcsút vett volna e földtől, tekintetünket önkéntelenül is inkább az idelent, — mint az odafent valókra kell irányitanunk, és hogy megélhessünk magunk s küzdő seregeinket is élelmezhessük, kevesebb időt tudunk az elmélkedésre, az állva mennybe felé nézésre fordítani, mint amennyit a nagy szükségletek beszerzésére kell, — akarva, nem akarva, — szánnunk. Jobb időkben a mi nagy ünnepnapjaink a pihenésnek, a testi és lelki nyugalomnak szentelt, igazi szent napok volA „Nagybánya“ tárczája. Ferenczi Károly Í8S2—S9É7. Ferenczy Károly, a festo, meghalt és vele nemcsak kitűnő ember, nemcsak jeles művész múlt el közülünk, hanem egy korszaknak eleven része szakadt el a magyar kulturális közélet testéből. Korszakok nem úgy múlnak el, mint a napok, egymást fölváltva, hanem egyik a másikból nő ki, benne gyökerezik, belőle táplálkozik s az uj együtt van az előzővel. Sőt az előző túlélheti az újat, mely látszólag elfoglalta amannak helyét. Nem minden korszak korszak, legalább nem a szó pozitív értelmében, mely pozitív vonásokat, a szellemi közélet határozott jellegű alkotásokban való kifejezését, önmagában kielégítő, de továbbfejlődésre alkalmas eredményekben való megnyilvánulást tételezi föl. Némelyik korszak kísérleti, vagy mondjuk: átmeneti jellegű, mely negativ eredményekkel zárulhat és éppen azért ellentétese annak, amit a korszak fogalmán értünk. Mert a szellem életében csak a pozitívumokat tudjuk fogalomba foglalni, névvel nevezni, valóságnak vállalni. Csak ma, amikor megint a kísérletezés, az átmenet napjait éljük, csak ma látjuk, mennyire korszak volt az, e fogalom pozitív és határozott értelmében, amelynek Ferenczy Károly volt egyik legjelesebb és leggyökeresebb képviselője. Ennek a korszaknak a képlete egyértelműen és pontosan meghatározható. Határait nem kezdetének és végének időpontja szabja meg, hanem a belső, immanens határoltság, melyhez képest az időbeli, külső, csak esetleges. Saját feladatai vannak : ezeknek terjedelme és megoldási lehetőségei szabják meg önön határait. Ameddig ezek a feladatok elérnek, addig terjednek a korszak határai. Ahol a feladatok elvégződnek és megoldási lehetőségeket már nem rejtenek magukban, ott elvégződik a korszak, ha az időben látszólag tovább tart is. Minden korszaknak 'csak meghatározott számú feladatok jutnak osztályrészül, minden korszak szükségkép egyoldalú, mindegyik az egyetemes szellemi életnek csak bizonyos oldalát fejezi ki. Ezért minden korszak relativ és — a szó ma- gasabbrendü értelmében, mely az egyetemességhez való viszonyra utal — átmeneti. De minden korszak, amelynek pozitív feladatai vannak és azokat megoldja, amely a maga korlátozottságát és egyoldalúságát egyértelműen és határozottan kifejezi, egyúttal abszolút, mert semmi mással össze nem mérhető, csak önmagából megérhető s csak önmagában értékelhető képlet. Minthogy minden művészi alkotás a fejlődés történetének bizonyos momentuma, bizonyos relativ helyet foglal el előzői s a "rákövetkezők között, de minden művészi alkotás egyúttal befejezett, örökre lezárt és abszolút valami, mely kiemelkedett az időből és teljesen önmagáért való. Ha meghatározzuk Ferenczy korszakának belső értelmét, a feladatokat, amelyekben él, akkor megállapítjuk azt a terjedelmet is, amelyet a fejlődő művészet életterületén elfoglalhat és elfoglal. Ehhez képest csak kronológiai és és művészet-krónikái érdekességü az a tény, hogy ez a korszak mikor kezdődöttt, mikor végződött és hogy egyáltalán elvégződött-e már. Aligha végződött el, nemcsak azért, mert az imént elhunyt Ferenczy kivételével, többi képviselője még él és alkot, hanem azért, mert a ma kísérletezései és széthúzó törekvései között állandóan a lábunk alatt érezzük még mint valami homogén és szilárd talajt. Ennek a korszaknak szerepe és történeti jelentősége állás- foglalásának kettősségéből határozható meg : abból, amit megtagadott és abból, amit vállalt. Megtagadta az akadémiai, hivatalos művész-gyárakban mesterségesen sokasitott és konzervált, az állam és a társadalom maradiságán élősködő ál-műveszetet, melynek ép oly kevés köze volt az élethez és természethez, a művészi akarathoz és képzelethez, mint az évszázadok alatt megszentelt nagy hagyományokhoz, melyekre hivatkozott. A hagyomány csak látszólag élt benne, néhány meg nem értett külsőségben és néhány még kevésbbé megértett jelszóban — alapjában véve csak szomorú és hullaszerü karikatúrája volt neki. Ezzel az ál-művészettel radikálisan leszámolt a Ferenczy nemzedéke. Nyugaton a harcz már régen elkeseredetten folyt, nálunk csak akkor tört ki nyiltan és elhatározó erővel, amikor a nagybányai csoport megalakult és mint csoport föllépett (1896 óta.) Nálunk
