Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1917-02-15 / 7. szám

2

1917. február 15.

adók, azért az állam fentartja magának a jogot, hogy nemcsak minden czikknek az árát szabályozhassa, illetve maximálja, de még az is, hogy az egyik czikknek a termelését, ahol ennek a szüksége fent- forog, kötelezőleg kimondja, mig más czikkek termelését egyészen meg is tilthatja, amennyiben más czikknek a termelése az élelmezés szempontjából fontosabb.

Különösen arról van szó, hogy bizonyos takarmány czikkeket, melyeknek az ára eddig maximálva nincsen, szintén be fognak vonni az árszabályozásba.

Ugyanevvel a témával, azaz az élelmezés kérdésével foglalkozott e napokban az osztrák német városok és községek szövetségi ülése is, melyen 150 város és község volt képviselve. Szóba jött 1. a termelés, 2. a készletek feltárása, 3. az árszabályozás és 3. az elosztásnak a kérdése.

Nem modhatjuk, hogy a szervezésnél előforduló hibáknak a jogos kritikáján kívül valami érdekes eszme vagy indítvány merült volna fel. A sok polgár- mester többnyire a mindenütt érezhető nehézségek és bajok felsorolására szorítkozott, melyeket mi ugyanis elegendően ismerünk. Hogy van hiány nemcsak a legfontosabb élelmiszerekben, hanem más szükségleti cikkben, mint petroleum, szén és ruházati anyagban, azt tudjuk. De azt is tudjuk, hogy a két államnak a kormányai a bajokon a mennyire csak lehet segíteni törekednek. Persze a törekvésnek is megvan a maga határa ott, ahol a lehetetlenséghez közeledünk.

Mindazonáltal nem volt érdeknélküli és felesleges, hogy az osztrák városok képviselői összejöttek és eszmecserét folytattak. Nálunk is létezik egy ilyen szervezet: a magyar városok országos kongresszusa, mely azonban a háború óta tudomásuk szerint egyetemes - ülést még nem tartott. Pedig ez talán nem ártott volna. Van egyik-másik város, melyben az élelmezés kérdése sokkal helyesebben oldatott meg, mint a többiben.

NAGYBÁNYA

Az eszmecserében talán az egyik város tanulhatott volna a másiktól. A jóban utánozni a másikat, az soha sem árt.

Wolf Zsigmond.

Huzella Ödön verses kötete: A csend.

— A könyvdiszeket Mikes Ödön készítette. Megjelent Nagyváradon. Ara 2 korona. —

A csend dúsfürtü őszirózsa És könnyező leanyszemek . . .

Halkan pereg az álmodéra S mert rám hullott, már nincsen óra, Amelyben fölébresszenek. (A csend.)

A redakczióban este „alszanak a tintatartók és álmodoznak mind a töllak“ s várják, hogy ajtónyiltán halkan belépjen a holnap. A füstös kis redakcióbán alszanak a papírok, nem fut át rajtuk fájdalom . . . Ilyenkor jól esik belemerülni néző, de nem látó szemmel a semmibe, a csöndbe s hallgatni . . . hallgatni ... a csend meséit, nézni álomképeit. - Kevés köztük az összefüggés, ahogy az álomképek is az asszociáció vékonyka szálán szövődnek tovább, hol kínzó nyugtalansággal, bizonytalansággal, hol színes, derűs elemekkel tarkázva.

Kaleidoszkóp. Játékos kedvünk forgatja s meglepődik a színes üvegcserepek örökké változó, meglepő, pillanatnyi, kedves arabeszkjein.

Az ellágyulások, a merengések, vágyak, akarások, forró, keleti, judeai éjjelek, tavaszi ragyogások, nagy érzések apró tragédiái, szerelem, szeretet, vallásos magunkbaszállás, karácsom ének, a gyermekkori emlékek, a már katonasorban élő régi pajtások, trombitaszó az utczán stb. . . . ezek kergetik egymást egy-egy röpke dalban, rímbe csengő sorokban, vagy csak egy-egy ritmusos sóhajban, mikor az ember lelkén át 24 év csendjének árnyai intnek. Egy fájó sóhaj az édes anyát keresi:

Jöjj, anyuska, te drága,

Hálátlan, bús, rossz nagy fiad keres.

Legyél velem ma és szeress, szeress . . .

. . . Ma jól esik siratni, ami elment,

Eltűnt álmot és kialudt szerelmet,

Ma jól esnék, ha nem hívnának engem A volt dalok , . .

Ma jól esik a csendben lenni S igy menni az életen át.

Nem hallani a tülekedés,

A kicsinyesség zsivaját.

És nem szólni, nem panaszolni,

Hallgatni s menni-menni csak,

Az utón, melyről ma hiszem még,

Hogy boldogabb jövőbe csap . . . (Anyámnak.)

A lelke fölött a bánatok játszanak bús kesergőt, holt örömök sóhaja a csalódások fájdalmába reszket s életébe máris bemosolyog egy sötétkék ruhás látomás ... De hiába jött!

Én megszoktam az egyedüllét csöndjét,

A távolságból merengő gyönyört.

Ne jöjj hát felém boldog kaczagással S kinálkozással lelkem ne gyötörd!

— Engedj pusztulni, elmúlni a csendben, Asszonytalanul, halkan, egyedül,

S maradj akkordnak abban a zenében,

Amit az élet nekem hegedül! .. . (Hiába jöttél.)

S a nótáknak daltalan bolondja bujdosik az éjszakákon:

. . . Meleg szobákban már aludt a város,

Én meg hallgattam — mélázva — a csendet.

0 nagy áldás és szent béke az óra,

Amelyben minden bánatunk fölenged:

Ha nem érezzük, hogy egy őrült álom A háború, e fanyar nevetés,

Már haldokolva reszket a határon S a Kárpátok felől még idenéz —

Ha nem látjuk meg mily szürke az éjjel S a magányosság kínja fenyeget;

Ha nem halljuk meg, amit a gond kérlel.' Kenyeret — kenyeret!

A tavasz is beköszönt ... A távolból feléje reszket a tavaszi litánia zsibongón ... De a tavaszi dal csengésébe bántó akkordok hasítanak bele . . .

Délelőtt az égen úsznak a habok,

Délelőtt úgy érzem, élni akarok.

S habár a távolban a halál süvöltöz,

Idehaza minden uj tavaszba öltöz,

S én magam is boldog fiatal vagyok . . .

. . . Szembe jönnek vélem karcsú, barna lányok, Akiknek még tegnap a vágy hahotázott,

Ma pedig csak élnek mámortalanul S az ifjúság bennünk - feledni tanul . . .

S amikor felhangzik az utczán a mars- bataillon trombitaszava, elfogja a vágy: eltűnni az éjszakában ... De:

Én nem mehetek a csend alól,

Nekem halál csak itthonu terem;

Négy keskeny fal a bús világom,

A mellemre csuklik a fejem.

S fehér papiros a csatatér.

Amelyre sok fakó kis álom Testéből permetez le a vér . . .

Nekem, hőstelen szürkeségnek A diadalfáklyák nem égnek . . .

0 jó volna meghalni csendben,

Hisz az élet megtagad engem.

Az utcaképe nem nagyon változott - azóta. Az esti séták röpke flörtje a korzóra csábítja a

mert hisz a mi területünk fölött voltunk. Azt mondtam magamban, hogy az angolnak végül is egyszer egyenesbe kell fordulnia, hogy hazarepüljön. Meg is kísérelte, hogy a röpködés közben mindig kissé közeledjék a saját vonalaihoz, amelyek nem voltak nagyon messze. Egy ilyen kísérlete közben sikerült őt jól elkapnom s a motorját széjjellőnöm; ezt arról vettem észre, hogy ez után a támadás után lapos siklórepüléssel igyekezett az angol \ állások felé, olajgőzoszlopot húzva maga után. Visszatérését meg kellett akadályoznom. Siklórepülésében már elég mélyre jutott. Szétlőtt motorja ellenére is még egyszer meg kellett támadnom. Körülbelül 100-200 méternyire a lövészárkaink előtt utolértem és közvetlen közelből lőttem rá, mind a két gépfegyveremmel (a lőszerrel most már nem kellett takarékoskodnom.) Abban a pillanatban, amikor teljesen elértem, éppen a lövészárkaink fölött voltunk.

Erre én elfordultam gépemmel és visszarepültem. Hogy a másik repülőgép hol maradt, azt nem bírtam megállítani, mert magamnak is igyekezni kellett elillani arról a helyről. Visszarepültem tehát s mert már kevés bezinem volt, F. falu közelében leszállottam. A hadosztálytörzs itt nagyon jól fogadott; nagy örömömre mindjárt megtudtam, hogy mi történt az angollal. Az ellenséges repülőgép mindjárt távozásom után közvetlenül az angol állások közelében leszállott. A lövészárkok azon a helyen csak 100 méternyire vannak egymástól. A benn- ülők egyike, úgy látszik a vezető, kiugrott a félig szétrombolt gépből s az angol árkokba szaladt. Úgy látszik megmenekült, bár a gyalogságunk lőtt rá. Szerencséje volt. Az ellenséges repülőgépet tüzérségünk fogta tűz alá. Mindjárt az első lövések között volt egy telitalálat, melytől a gép azonnal égni kezdett. Az egyik bennülő, bizonyára a megfigyelő, aki vagy már halott volt, vagy súlyosan sebesült, együtt égett el a géppel, melynek csak a váza marad meg.

Mivel szerelőim csak nagyon későn jöttek s nekem félhat órakor a bajor királynál kellett lennem, a hadosztály autójával D.-be mentem s onnan mindjárt tovább Liliébe. A király és a trónörökös sokáig társalgóit velem ; különösen annak örültek, hogy megint lelőttem egyet.

Mikor megint otthon voltunk, következett ez érem másik oldala. Mindenki gratulált az embernek, mindenhová meghívtak és mindenütt ugyanazt kérdezték; nemsokára kénytelen leszek nyomtatott kérdőivet magammal hordani. - Nagyon örültem a kilencediknek, mert olyan gyors felelet volt a „Pour le mérite“ rendjelre.

S., 1916. márczius 16.

Márczius 11-ike óta itt vagyok S.-ben. Mivel arczvonalunk Verduntől kezdve mindenütt előre tolódott, mi nagyon hátra jutottunk. Nem láttuk többé az ellenséges repülőgépeket a fronton, a jelentések késön érkeztek, úgy, hogy az ember sohasem érhetett oda idejekorán. Ezért azt kértem, hogy elől valahol rendezhessek be magamnak egy repülőteret. Kikerestem magamnak egy szép rétet. Egészen önnálló vagyok, van egy személy- és egy teherautóm, egy altisztem és tizenöt emberem. Olyan közel

vagyunk a harcvonalhoz, hogy minden ellenséges repülőt, amely megjelenik, azonnal megláthatunk. Ittlétem első nagjaiban mindjárt jó volt a kínálat. Márczius 12-ikén szép repülő idő volt. Meglehetősen sok dolgunk akadt. 11 óra felé felszálltam, hogy két francia Ferman-kétfe- delüt, amelyek a „Holt Ember“ felett keringtek, elkergessek. Mire azonban odaértem, már négyen voltak. Vártam a kedvező alkalmat, amig kettejük a mi vonalunk fölé kerül, s mindjárt megtámadtam a magasban levőt. Vidám lövödőzés kerekekett. A két francia összetartott, én azonban azt, a melyiket megtámadtam, nem eresztettem többé el, hanem mindig mögötte repültem, mialatt a másik francia igyekezett mögöttem maradni. Tisztára macska-egérjáték volt. Az, ameljúket megtámadtam, kígyózott, mint egy angolna, csakhogy me- meneküljön. Végre ötszáz méterre jutottunk le. Az egyiket sikerült hátulról elkapnom, egészen odarepültem hozzá, csodálkoztam, hogy már nem repül kigyóvonalban s már éppen az utolsó adagot akartam neki beadni, mikor egyszerre csütörtököt mondtak a gépfegyvereim. A küzdelem hevében tulerősen nyomtam meg a gombot, úgy hogy beszorult. Miután most engem vett pácba a másik francia, gyorsan elmenekültem. Az utolsó küzdelem állásaink felett folyt le. Kutatásaim s az elölről való jelentések eredménye szerint az egyik francia mégis megkapta a magáét. Siklórepüléssel éppen elérte a Maas túlsó partját s ott M.-től keletre némelyek^ szerint leszállott, mások szerint lezuhant. Én az előbbit hiszem, legfeljebb nem simán ért földet, hanem gépe a leszállás közben összetörött. R. hadnagy utján megtudtam