Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-06-07 / 23. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1917. junius 7. népszerűsége, puritán jelleme egyszerre lecsillapította a vihart s kezdetét vette a munka. Csaba Adorján neve szimbólum lett: a vármegyei és városi közélet szabadelvü- ségének, becsületességének, a vezető ember egyenességének, magyarságának és puritán nyiltszivüségének szimbóluma. Hét esztendős kormányzását három fővonás jellemzi: igazság, egyszerűség és jóság. Igazságos volt mindig és mindenkivel szemben. Ő nem ösmert diplomata fogásokat, négyszemközti beszédet és állásának a háborús állapotokkal hatáskörben megnövekedett hatalma legjobban bizonyította az ő tántoríthatatlan és rideg igazságérzetét. Egyszerű ember volt és egyszerű volt körülötte minden. Nem ösmert pose-okat. Az ő ajta nyitva volt gazdag és szegény, kérelmező és panaszos előtt mindenkor. Akin igazságtalanság esett, aki kérni akart, aki segítségért ment, — az mind bejuthatott hozzá, azt meghallgatta és tőle senki- sem ment el elégedetlenül. Szivének páratlan jósága nemcsak a magánéletben, de a hivatalos ügyek intézése közben is állandóan megnyilvánult. Pártolója volt minden nemes akciónak, segítője minden szegénynek, gyátnoliiója az elnyomottaknak. A magánéletben kedélyes, közvetlen, konciliáns modorú volt, családi életéből pedig a családi tűzhely boldog melege sugárzott. Egyénisége a régi táblabirák egyenes, magyaros, közvetlen alakja volt. Városunk felvirágzása s közügyei iránt is mindig a legnagyobb érdeklődéssel viseltetett s a város ügyeit mindenkor a legnagyobb jóakarattal karolta föl. Amit tehetett Nagybányáért, azt a legnagyobb készséggel megtette. Most, hogy hét év után elbúcsúzott Szatmárvármegye törvényhatóságától, amely búcsú a vármegye részéről is párt külömb- ség nélkül egy spontán, bensőségteljes ünnepséggé magasztosult, — érdemeinek legnagyobb fokmérője az, hogy távozásánál mindnyájunk szeretete, tisztelete s jó kívánságai kisérik útjára. Csaba Adorján beszéde, melyet Szatmárvármegye törvényhatóságától búcsúzott, igy hangzik: — Annak az országos politikai helyzetben beállott változásnak, melynek következtében a a kormány lemondott, természetes következménye, hogy állásomat én is a legrövidebb idő alatt elhagyom s ez okból ezt a mai közgyűlést, melyen utoljára töltöm be az elnöki tisztet, megragadom arra, hogy az igen tisztelt törvényhatósági bizottságtól búcsút vegyek. Hét évet meghaladó időt töltöttem ezen állásomban, melyet azon programmal foglaltam el, hogy igyekezni fogok a társadalmi és vármegyei életből minden olyan politikai ellentétet kiküszöbölni, mely a közérdek rovására menne és a nyugodt és békés együttmunkálkodást lehetetlenné tenné. Hogy ez nekem mennyire sikerült, bizonyítja az, hogy a letelt hét év alatt sem a társadalmi életben, sem a felügyeletem alatt álló 2 törvényhatósági bizottság ülésein soha egyetlen olyan zavaró momentum nem fordult elő, amelyre másként mint kellemes emlékkel gondolhatnék vissza. Fájdalommal ugyan, de magam vagyok kénytelen konstatálni, hogy dacára annak, miszerint e törvényhatósági bizottság részéről a leg- odaadóbb támogatásban részesültem, olyan nagyobb politikai alkotások, amelyek e vármegye kulturális életére maradandó s messze a jövőbe kinyúló hatással lettek volna, nem voltak megvalósíthatók. Ha azonban visszatekintünk azokra a politikailag zilált viszonyokra, azokra a pénzügyileg és gazdaságilag válságos évekre és a három éves háború szülte nyomorúságokra, melyekkel megküzdeni szerény tehetségemnek igy is óriási feladat volt, én meg vagyok győződve, hogy a vármegye közönségében méltányos és elnéző biróra találok. Magam részéről kijelentem, hogy azért a jóindulatért, azért a barátságért, melyben engem e törvényhatósági bizottság minden egyes tagja részesített, az örök hála érzete fog élni lelkemben s kérem úgy a vármegye közönségét, mint azt a tisztviselői kart, mellyel jóban-rosszban együtt éreztem s együtt munkálkodtam, hogy tartsanak meg engem továbbra is abban a sze- retetben, mely az én lelkemben él irántuk. Most pedig engedje meg a tek. törvényhatósági bizottság, hogy e helyről mégegyszer és utoljára figyelmeztessem azokra a szent és elháríthatatlan kötelezettségekre és áldozatokra, melyek minden becsületes és hazáját szerető emberre várnak s a mely kötelezettségek teljesítése nélkül hiábavaló volt eddigi rettenetes küzdelmünk és hiábavaló a jövőbe vetett remény, mert áldozat- készség nélkül ez a nemzet többé talpra nem állhat. A hatodik hadikölcsönjegyzés, az elpusztított területek regentálása, a hadiözvegyek és árvák gondozása és a munkaképtelenné vált hősök gyámolitása mindolyan kötelezettségek, amelyek alól senkinek sem szabad kivonnia magát és én hiszem és remélem, hogy e tekintethen szemrehányás a vármegye közönségét nem fogja érni. Ha van valami, ami keserűséget okoz lelkemnek, midőn ezen állástól megválók, úgy ezt, csak az okozza, hogy ebben a nagy munkában, melynek előkészítésében már eddig is fáradtam, nem vehetek olyan tevékeny részt, mint felelősségteljes állásomban tehettem volna. De én megvagyok győződve, hogy bárki legyen is utódom, éppen azzal a meleg szeretettel karolja fel a dolgot, mint amilyennel én szerettem volna kezelni. A főispán beszédét követő zajos és lelkes éljenzés után Szuhányi Ferenc orsz. képviselő szólalt fel: Hét éve műit, mondotta, hogy a főispán elfoglalta székét. Pártatlansága, becsületes, tiszta kormányzása, konczilliáns modora megszerezték neki a vármegye közbecsülését. A magam és a munkapárt nevében is őszinte sajnálkozásomat fejezem ki távozása alkalmából és ragaszkodásunknak, sz retetünknek és vonzalmunknak adok kifejezést az ő működése, tudása és szakavatott- sága iránt. Dr. Faíussy Árpád ny. főispán: A mai napon nem óhajtottam búcsúzni, mert az a férfi, aki hét év óta áll a vármegyei közügyek élén, akit mindnyájan szerettünk, tiszteltünk és becsültünk, azt hitiem, hogy ez a férfi nem egy közgyűlésen, hanem az Ő tiszteletére összehívott rendkívüli közgyűlésen fog tőlünk búcsút venni. Búcsúja alkalmából ki kell jelentnem, hogy mi ellenzékéik is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel veszünk búcsút tőle, aki főispánsága alatt át tudta érezni a vármegye érdekeit és aki előtt a közigazgatásban legelső szempont, az igazság szempontja volt. Elismerésünket és hálánkat fejezzük ki az Ő igazságos és tapintatos működéséért. Feutartom abbeli reményemet, hogy majd annak idején ünnepélyesebb formák közt búcsúzhatunk el tőle. Ha a főispáni székből visszavonul is, de közöttünk marad és mindenkor szeretetünk fogja őt körülvenni. (Zajos és hosszantartó éljenzés.) Ha azt akarjuk, hogy karosban álló katonáinkat, hadi fogságban levő véreinket minél hamarabb keblünkre ölelhessük, jegyezzünk minél több hadikölcsönt I vele. Nemcsak, hogy nem akarta fölereszteni este a szénapadlásra, hanem még nappal sem szívelte a szálláson, még ha mások is voltak ottan. És ha történetesen olyankor nyitott be, a mikor a lány künn járt, hát, a mint megjött azon módon elzavarta. — Mit akarsz itt? — förmedt rá. — Nem a te szállásod! Eredj a magad szállására. Semmi dolgod itten! . . . És a juhász nem szólt egy árva szót sem, csak ránézett, mint aki fohászkodik és ment. Az emberek azt mondták :„Ugy kell neki:“ Akárhány lánynak úgy megesett a szive rajta, hogy szives- örömest megvigasztalta volna. Ő azonban feléje se nézett a többi lánynak, ő csak egyet látott, azt a Zdzsiarba való Ágnest. Egyszer, alkonyat felé úgy esett hogy a Mu- rany oldalán összetalálkoztak. A lány a teheneket legeltette s valamivel följebb Bronyiszláv a juhait. A juhász ekkor bozzá ment és kérdezte: — Leülhetek ide melléd? Leülni leülhetsz, de akár ittse volnál! — Annyira nem szenvedhetsz ? — Nem kellesz. — Miért ? — Azért, mert hűséget fogadtam Havranyec Andrásnak, a kit katonának vittek. A juhász nagyot ugrott. — Hát csak ezért?! — kiáltotta. — Én meg azt hittem, Isten tudja, miért! És akár egy báránykát, fölkapta a lányt s vitte fel ölében nyájához. A lány meg sem mukkant ; megnémult-e ijedtében, avagy annyira bátor volt, hogy nem is félt — ki tudhassa? De hasztalan is kiáltozott volna, úgy sem merészkedett volna senki segítségére sietni. Fölvitte hát a kicsi fönsikra, ahol nyája legelészett, letette a fűre, melléje térdelt és föléje hajolt. — Enyém vagy. — Nem! — Lehajitlak a hegyről. — Azt ugyan nem teszed. — Nem-e? Hát ki véd meg? — Te! — Én? — Igen, te! — És miért tenném? — Mert szeretsz ! És erre olyasmi történt, amit eleddig még sohasem látott a világ: otthagyta a lányt. Felszökött, megragadta a keze ügyébe eső juhot és — lehajitotta a mélységbe! Mint aki eszét vesztette, úgy szaladgált ide-oda a kicsi fönsikon és hajigálta le egymásután a juhokat, vagy harmin- czat. A szegény jószágok ott hevertek alant egy rakáson agyonzuzva s a rakás akkora volt, mint egy kazal. A lány pedig ezenközben felszökött és eliramodott a szállásokhoz. Ahogy a juhokkal végzett, alighanem elfáradt, mert hányát dőlt és azon mód feküdt ott sokáig, még akkor is, amikor már a hold is fölkelt. Az emberek látták, mivelhogy a holdvilágnál úgy festett a füvön, akár egy fekete folt. Senki sem tudta, mit csinál, eszméletét vesztette-e, vagy mi a csuda lelte, de persze, közelébe férkőzni nem mertek. Hanem, amint megvirradt, nyoma sem volt már sehol és többé színét sem látták a Muranyon. Az emberek a javorovi völgyben is, a Muranyon is, eleinte azt hitték, hogy talán felcsapott vitéznek, mivelhogy épp akkortájt jártak Lőcsén a verbunkosok. Azonban nem igy történt. Éjszaka fölkelt fektéből, odalopódzott Ágnes szénapadlásához, mely ott állt a domboldalban; a kutyák nem ugatták meg, mert jól ismerték. Fölkapott egy szikladarabot, akkorát, hogy más három sem bírta volna, meglóbálta a feje fölött és — jól tudta, melyik részen alszik Ágnes — már-már odahajitotta. Bezúzta volna a tetőt és halálra sújtotta volna Ágnest egész biztosan. Háromszor is nekilenditette a szikladarabot, de utoljára is egy pocsétába_ penderítette. — Hej, Ágnes, Ágnes! ... — mondta és nagyot sóhajtott. Bizony szétszedhette volna mind a szénapadlásokat, szétzavarhatta volna mind a juhászokat, olyan legény volt ő. És mintha csak saját magáiól megrettent volna, eliramodott az erdőbe. Az erdőn át eljutott a legelőkre, aztán átvágott a javorinai völgyön s végre abba a nagy erdőbe ért, mely a rovjenkai völgy mentén húzódik. A fenyőfák úgy sorakoztak benne, akár a templomi oszlopok s oly sűrűn álltak egymás mellett, hogy ágaik egymásba fonódtak s csak imitt-aniott látszott az ég. Alant meg páfrány nőtt, gaz, bojtorján, térdig érő fű és mindenféle bozót. Szörnyűséges sűrűség volt ez. A láb süppedt a rohadó, nyirkos talajba, kidöu- tött fák, tüskök egymás hegyin-hátán hevertek, a szikladarabok közt mindenféte moha zöldéit, az ágakról meg szürkészöld zuzmó csüngött alá. És sárga virágok nyíltak a fák közt és ezen a sűrűségen hébe-korba úgy csillant keresztül egy-egy
