Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-10-19 / 42. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. október 19. adópótlékok magassága igen sok helyen a rendezett tanácsú és törvényhatósági városoknál, több mint felében e városoknak, a községeknél körülbelül pedig szintén ez az arány áll fenn, eléri az állami adók 70 - 80°/0-át, sőt igen sok olyan község van, ahol a 100°/o-ot is meghaladja. Már pedig ez nemcsak abból a szempontból hátrányos, hogy igy a község lakossága tulon-tul van terhelve bizonyos adópótlékokkal, hanem abból a szempontból is, hogy a mi egyenesadóink, kivéve éppen a tervezett két adót, a jövedelemadót és a vagyonadót, meglehetősen igazságtalan adóalapot nyújtanak, úgy, hogy az az igazságtalanság, amely ezekben az egyenesadókban rejlik, ha a községi pőtékokra ezek szolgálnak alapul, csak fokozódik azokkal a százalékokkal, amelyeket a község a maga háztartása érdekében azokra kivetni kénytelen. Ugyanazok az okok, amelyek kívánatossá tették, hogy ezeket a rendkívüli szükségleteket az állam ne az eddig meglevő adók pótlékolásával próbálja fedezni, mert ez a meglevő igazságtalanságokat fokozta volna, ugyanazok az okok szolgálnak természetszerűen arra is, hogy gondoskodnunk kell arról, hogy a községek is ne ezekre a meglevő adókra legyenek kénytelenek a pótlékokat kivetni, mert ez épp úgy fokozná az igazságtalanságokat, mintha a pótlékolás az állam czéljaira történnék. Budapest székesfőváros abban az emlékiratban, amelyet a ház elé terjesztett, felhívta a képviselőház figyelmét azokra a bajokra, amelyek a községi adóztatás terén fennforognak. Azt mondja ; „A kormánynak és a képviselőháznak a figyelmét arra kívánjuk irányítani, hogy az államháztartás pénzügyi egyensúlyának rendezése mellett ugyancsak a közgazdasági konszolidáció másik követelménye az, hogy a városok háztartása, amely a háború következtében megrendült, szintén rendeztessék. Kétségtelen - mondja Budapest főváros közönsége - hogy az országos adókérdésekkel kapcsolatban a város háztartásának és adózási rendszerének kérdését is szabályozni kell. Ez föltétlenül igy van és éppen azért, bár az idő nem alkalmas arra, hogy egy ilyen organikus reform minél rövidebb idő alatt meg- valósittassék, abban a meggyőződésben vagyok, hogy a törvényhozás nem zárkózhatik el e kívánalmak elől, nem zárkózhatik el az elől, hogy ezeket a kívánalmakat olyan alakban és olyan irányban teljesítse, amely irányban és alakban ezek ma a háborús időkben honorálhatok, hogy t. i. egy jobb jövőnek előkészítésére adja meg most az utasítást, a községi háztartások szempontjából jobb jövőnek előkészítésére, amely mindazokat a mizériákat, amelyek a községi háztartás terén uralkodnak, megszüntetni hivatva van. Azonban nem szeretnék egyoldalú lenni. Fájdalom az a meggyőződésem és a városok háztartásának tanulmányozásából tapasztalt adatokkal támogatott meggyőződésem, hogy igen sok esetben maguk a városok is hibások azoknak az állapotoknak előidézésében, amelyek ma a maguk pénzügyi nyomasztó súlyával a városokra nehezednek, mert különösen a községi beruházások terén, ha azt kérdezzük, hogy van-e a városokban rendszer, akkor azt felejthetjük, hogy a rendszer a teljes rendszertelenségben '■ van. Egy megállapodási program, amelynek alapján egyes városok a szükségesebbet és jövedelmezőbbet előre téve és a kevésbé szüksé- ; geset hátratolva, amazt megvalósítani igyekez- j nének, a kevésbé jövedelmező, a fényüzési, vagy j kényelmi czélokat szolgáló intézmények meg- ! valósítását pedig háttérbe szorítanák, ilyen egészséges községi programot, fájdalom, nem találtam a magyarországi városok életében. És e tekintetben ismét azt mondom, hogy a törvényhozást is terheli mulasztás, mert azokra a fontos feladatokra tekintettel, amelyek városainkra várnak, a törvényhozásnak ebben a tekintetben régen kellett volna intézkedéseket foganatosítani, hogy a városok ne álljanak egész tanácstalanul, ötletszerűen, minden tervszerűség nélkül, hanem az igazi városfejlesztési politika ; mesgyéjén haladva érjék el a magyarországi városok a felvirágozás magas, fokát. Akárhány város van, ahol a város vezető embere Schiller Don. Carlosával azt mondja, hogy „noch nichts für die Unsterblichkeit getan“, és csinál egy nagy alkotást, amelynek tulajdonképpen a város szempontjából nincs semmi értéke, de amely legalább mutatja, hogy alkotó tehetség, amelyre még a késő nemzedékek is büszkén fognak nézni. Sőt akárhányszor talán nem is a vezető az oka, de a városban felmerült egy tetszetős idea és a közönség oly nagy szeretettel csiigg ennek az ideának a megváló- ! sitásán, hogy tekintet nélkül arra, vájjon czél- j szerü-e, hasznos-e, a város jövő fejlődésének j érdekében áll-e, annak mielőbbi megvalósítását j sürgetik és kikényszerítik. Ily körülmények közt a törvényhozásra és magára a belügyi kormányra várakozik a nagy feladat, hogy a városoknak e téren segítségére siessen és ne engedje, hogy mig egyrészt a városi jövedelmi források fokozásáról gondoskodik, a jövedelmi források improduktív célokra, lukszuriózus célokra fordittassanak, hogy amikor aztán szükség van arra, hogy a városok haladhassanak a jólét, a gazdagodás, fejlődés utján, ne fényüzési célokat lássunk megvalósítva, amelyek a városok javát nem szolgálják, hanem csak a maguk fényűzésükkel a polgárok, a társadalom igényeit fokozzák és beviszik a fényűzés vágyát oda is. Nem akarok példákra hivatkozni, nomina sunt odiosa, de többé-kevésbé, mondhatom, hibás minden magyarországi város, és amelyik nem hibás, az igazán fehér holló e tekintetben, úgy, hogy ez egy egyetemes kérdés, amelynek megoldása éppen azért az ország egyetemének áll érdekében. Nem kipellengérezni akarom az egyes városokat, vagy vezetőiket, csak egyszerűen konstatálom a tényt, hogy a magyarországi városok fejlődésében nem látjuk a jogosan megkövetelt előhaladást, hanem bizonyos ötletszerűséget, tervszerütlenséget látunk, tetszetős eszmeáramlatok követését látjuk, amelyek divatoknak hódolnak és ennek a városok adják meg az árát. Dr. Antal Qéza. Üzleti gazemberségek. Október 18. A háborús keserűségek harmadik esztendejében eljutottunk már odáig, mikor, bár életünkre törő ellenségtől vagyunk körülvéve, mégsem a háború sorsa felett esünk kétségbe, nem a túlerőben levő ellenségtől féltjük hazánk és nemzetünk sorsát, hanem az erkölcsök ama züllésétől, mely napról-napra szélesebb körben terjed és hova-tovább eszeveszetebbül tombol idebent az ország határain belül. A háború elején elindult jó néhány elvetemedett lelkű gazember, aki vett és eladott, szerződött és szállított a hadseregnek azon a czimen, hogy kereskedelmi és ipari üzleteket csinálva előmozdítja a forgalmat és ezáltal megszerzi a maga megélhetési eszközét. Csakhamar kitűnt azonban, hogy nem vett és eladott, hanem habzik a folyó, mely kissé feljebb mindjárt hatalmasan és szélesen zuhog ki egy sziklabarlangból ... A tengerpart mentén haladunk Dobrota felé. Tak-tak! Valahonnan fentről lőttek a mi őrjáratunkra. A montenegróiak lövései mindig kettősen hangzanak, mert a visszhang megkétszerezi a pukkanásukat. Tak, tak, röviden és szárazon, mintha két kis fakasztanyett verődnék össze: megint lőttek. S a gyümölcsöskerteken túl keményen és erősen felcsattan a mieink sortüze. Néhány gyalogos, asszonyok is, nyugodtan mennek, jönnek az utón. Dobrota szegény lakossága napjában többször kénytelen erre haladni. Egy kis kertből egy férfi lép, szalutál: a Mor- narica polgárőrség parancsnoka. Kedélyes szolgálatkészséggel kérdezi, akarnánk-e monteneg- róiakat látni. 0 éppen most fedezett fel egy párat a messzelátójával. Lemegyünk a kis kertbe, a narancsfák tövében egy hordón ott áll a nagy messzelátó a hegynek irányítva. Előbb puszta szemmel próbáljuk megtalálni őket, de eredmény nélkül; a fekete barázdás sziklafalon semmi sem látszik élni. A messzelátó elé hajolva bámulva kiáltok ! fel: három szikár fekete alak és egy barna kutya mászkálnak odafenn a kövek között, gerendákat czipelnek, köveket görgetnek: fedezéket épite- | nek, vagy ágyukat ásnak be ? Istenem csak az I erődjeinkből is észrevennék őket. Tovább haladunk Dobrota felé. Csend van, I kábitóan illatoznak a háztetőknél magasabb ■ mimóza-bokrok, a virágtól roskadozó Maréchal Nil-rózsaíák, békésen sütkéreznek a kertek végében izzó sárga gyümölcs alatt hajladozó narancsfák. Megérkeztünk. Rövid szünet, pihenés, azután indulunk visszafelé. Alig kerülünk ki a kertfalak fedezékéből, felhangzik a száraz rövid „tak-tak“, négyszer egymásután. Az előttem haladó tiszt mentében visszakiált:- Meine Herrschaften, egy kissé gyorsabb tempót kérek. Mi ránk lőnek! Csakugyan: jobbra mellettünk felcsobban a tenger . . . háromszor, négyszer . . . kis karikákat verve. Tulmesszire czéíozaak. — Hiszen ez még mulatságos lehet: az egész ut hátra van még és sehol semmi fedezék, végig ki leszünk téve a golyóknak . . . De egyszeriben elhallgat minden szubjektív gondolat és kimondhatatlan égő kíváncsiság, a nagy élmény boldog izgalma és a megerőltetés, hogy mindent észrevegyünk, az Istenért semmit el ne mulasszunk, tölti be az embert egészen. Egy dobhártyarengető durranás: a Vermac- erőd, jobbra íul a vizen, alighanem észrevette a fenn épitő montenegróiakat s most átlőtt rájuk. Pár másodpercczel utána másik erődünk, a Go- razda küld gránátot át, túl a hegyeken, Montenegróba. És egyszerre munkába kezd a San Giovanni is: majdnem szünet nélkül durrannak a sziklarengető detonácziók. Kitünően czéloznak! Fejünk fölött a Bestingradon kis kék felhők hirdetik, hogy gránátjaink találtak, ott csaptak le! Most a Aermac bömböl s most, egyszeribe a montenegróiak is megszólalnak! Az ember torka összeszorul a szörnyű hangversenyben, az idegek megfeszültén vibrálnak: csodálatos ez a fejünk felett tomboló gigászi küzdelem. Istenem, hogy ezt látnom szabad . . . Kis szünet, melyet a mi őrjáratunk sortüze — egy erélyes „tak“ - tör meg, azután megint az ellenség dupla csattanó lövései. Egyszerre megzavaró, rémitó zakatolás, egy pokoli kereplő recsegése: San Giovanni gépfegyverrel dolgozik, felfedezte a ránk lövöldözőket s most „tisztit.“ Szüntelenül bömbölnek most már az erődök, az ember fülében összefolyik a sok dör- dülés egyetlen lüktető pokoli zajjá. Az előttem feszesen masírozó tiszt kezdi megunni a dolgot: a golyók éppen őt látszanak keresni, körülötte verődnek le leginkább. Hirtelen leugrik az ut jobboldalán húzódó mély árokba. Ott már ül néhány járó-kelő összebújva, reszketve — köszönti őket szívesen és tovább masíroz lenn az árokban a város felé. Csak tovább, mi többiek az utón maradunk. Menetközben felnézek a sziklák felé, ahonnan ellenünk a golyókat küldik. Milyen különös — odafent láthatatlanul guggolnak emberek, összehúzzák a szemüket, a vállukhoz szorítják a puskát és rám néznek, én rám czéloznak: és megint elfog az a szinte boldogító tehetetlenség- érzés, amit a múltkoriban az első ellenséges golyótüzben éreztem: hála a jó Istennek, végre
