Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-10-12 / 41. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. október 12. lékot is érinteni, hanem reá kellett volna bízni . Kolozsmegyére, hogy azt a megállapított fogyasztási egységeknek megfelelően oszsza el és csak a hiányzó 40 százalékot kellett volna a fölös vidékekről odavinni. Erre elég idő is állott volna rendelkezésre. így minden vármegye és város ellátta volna a saját közönségét, maga intézhette volna a helyi élelmezést felelősség mellett, nem lett volna az a sok szállítási és egyéb zavar. Az igaz, hogy sok más sem lett volna, amiről nem akarok most beszélni. Előttem ma is érthetetlen, hogy nem ezt a legegyszerűbb módját a megoldásnak választották, hanem keresték a lehető legkomplikáltabbakat. Azután itt van az árszabályozás. A német élelmezési rendszernek ez a gerincze. Ma már több mint 900 ilyen árvizsgáló-bizottság működik ott, melyek országonként külön központokkal és valamennyi az egész német birodalomra vonatkozó birodalmi központtal bírnak. Joggal utal a kanczellár legutóbbi — szeptember 26-án a birodalmi ülés elé terjesztett — jelentésében arra az óriási eredményre, melyet ezek a bizottságok az áruzsora korlátozása és üldözése terén felmutathatnak. Ezt az intézkedést is javasoltuk már egy évvel ezelőtt, ezzel is elutasittattunk, pedig meggyőződésem, hogy reá fog kerülni a sor ezek szervezésére is, de ismét későn, mikor már a vagyonosabb osztályok sem fogják győzni az árakat, ilyen szervezet nélkül nem lehet ellenőrzés, amint hogy nincs is nálunk. Az élelmezési központ szervezésével Németországban is megkéstek. Ott is kísérleteztek előbb, jóllehet az ügyek a birodalmi belügyi hivatalban addig is központosítva voltak, nem úgy mint nálunk, három minisztérium között felosztva, melyek — ha teljes jóakarattal intézik is az ügyeket és ezt ismét nem lehet kétségbe vonni — mégis a kompetencia útvesztőjében és a bürokrácia nehézségeiben sülyedtek el a dolgok, eltekintve az időpazarlástól, melynek ez esetben ugyancsak döntő jelentősége van. Ez az elkésés okozza azt, hogy Németországban nem válthatta be a „Reichsernährungsamt“ a hozzá fűzött összes várakozásokat, jóllehet, elnöke Batocki, valóságos belső titkos tanácsos, tényleg rátermett ember és tudja, hogy mit akar. szágba? - kérdezem kísérőnket eiszorult szívvel. Osztrák az Istenadta, nem tud egy szót se magyarul, vállvonogatva felel: — Nicht Ungarn. — Nem? De hát akkor hova?! Suchán leszállítanak kétszáz sebesültet, én véletlenül elfelejtettem leszállni. Olyan barátságtalan volt az állomásépület, hogy minden kedvem elment a kórházától. Kevesebb vagonnal, nagyobb gyorsasággal megindulunk újra. Alig mehettünk négy órát, megállunk ismét, kinyitják a fülkém ajtaját s barátságosan tudtomra adják, hogy nincs tovább. A sötétből egy hosz- szu, kivilágított épület integet hivogatólag felém: a pályaudvar. Idegesen kutatom az állomás nevét. Wadowice. Annak rendje és módja szerint átvesznek, kikérdeznek; karabélyomat, amelyet öcsémnek akartam hazahozni, elszedik tőlem, adva érte nyolc kemény koronákat. Akinek szuronya is van, tizet kap érte. Ezzel jutalmazzák azt, aki nem hagyja el a fegyverét. Aztán adnak mellém két legényt s minthogy a kórház alig van három percnyire az állomástól, megindulunk a fasoros, havas utón gyalog, Nagy sürgés-forgás, a sebesültek százait fogadják teljes felkészültséggel az orvosok, ápolónők. A súlyosakat mindjárt a műtőbe viszik. Első benyomásom, hogy kitünően vezetett kórház lehet. Mindenki a helyén, félredobva minden fölösleges katonai copfot. Az épület valamikor a jobb időkben leányiskola volt s bár most katonákkal van tele, mégsem hiányzik a gyöngéd női kéz nyoma. Virág mindenütt. AbMi is úgy fogunk járni ezzel a központtal, bárki kerüljön is annak élére. Azért azonban fel kell állítani, mert jobb későn, mint soha. De ne várjon tőle senki rendkívüli eredményeket és a helyzet gyökeres javulását. Ettől már elkéstünk, erre már alig lesz ennek a központnak módja. Hogy azonban legalább azt az eredményt elérhesse, melyet az adott körülmények között elérhet, annak alapfelvétele ennek a központnak olyatén megszerzése, hogy az ne hivatal legyen, a megszokott értelemben, hanem a legmesszebbmenő közhatalommal felruházott diktatúra. Hatóságnak kell lenni azzal a tudattal, hogy legfőbb hivatása a megfelelő szervezet gyors megteremtése mellett a kíméletlenségig menő kellemetlenkedés. Mert a fogyasztók milliói érdekében kellemetlenkednie kell majd szinte mindenkinek. Viszonoznia kell azt, hogy ma viszont mindenki igyekszik kellemetlenkedni a fogyasztóknak. E hivatalnak pedig a fogyasztók j érdekeit kell képviselnie, ha nem azért állítják fel, j akkor hagyják is abba. Mindenkinek érdekét megvédték már ebben a háborúban, csak épen a fogyasztók millióinak érdekeit nem. Diktatúrának kell lennie ennek a központnak a szó legteljesebb értelmében minden politikai és tekintet nélkül, mert mihelyt ily szempont csak legtávolabbról is belejátszik, akkor működése egyszerűen lehetettlénné válik, akkor lesz egy elhibázott alkotással több, de semmi egyéb. Sajnálattal láttam, hogy ebbe a nagyfcntosságu kérdésbe is némely részről be akarják vinni a pártpolitikát és mindenekfelett azt keresik, ki milyen párthoz tartozik. Hát már nem tudunk szabadulni attól a szörnyű átoktól, mely erre az országra ránehezedik, hogy az ország nagy egyetemes érdekeivel szemben is csak a pártszempontokat keresik? Ez a bang bizonyára nem az illetékes körök felfogását adja vissza, mert ez a tér igazán nem alkalmas arra, hogy akár az egyik, akár a másik politikai párt apró játékait játsza el rajta. Szomorú, hogy bizonyos körök nem tudnak ilyen alacsony szempontokon felülkerekedni és mindig csak ezzel hozakodnak elő, azt hiszik, hogy érdemeket szerezhetnek vele ott, ahol a jutalmat osztogatják. Ez ellen tiltakozni kell. Ez különösen alig is egyeztethető össze a miniszterelnök ur ismert felhívásával és rossz szolgálatot tesznek az lakokon, falakon, a szent képek körül, a betegek ágyfejénél, a kis szekrényen, mindenütt csak virág. S a műtőtermekben, a szenvedők mellett, a betegszobákban mennyi mosolygó, fehérbóbi- tás fiatal leány, mennyi csudaszép, ragyogó rózsabimbó! . . . Én az első A-ba kerülök. Ez a tiszti szoba. Tizenhat ágy van a nagy, négyszögletes teremben, tizennégy már el volt foglalva, sebesült tiszt valamennyi. Magyar nincs közöttük. Szomorúan leülök az ágyam szélére s gépiesen, értelmetlenül válaszolgatok a töméntelen kérdésre, amelylyel elhalmoznak. Legkevésbbé sem titkolom, hogy jobban érezném magam otthon. Elkeserít, hogy nem tudom megértetni magam. Nyílik az ajtó. Egy ősz, ruganyos ur lép a szobába, a betegek mosolyogva fogadják. Egyenesen felém tart. Bemutatkozom. Beszél vagy tiz perczig hozzám, amiből alig értek ösz- szesen egy mondatot, végül nevetve megsimogatja az arczomat. Leül az ágyam szélére s egy fiatal, gyönyörű, beszédes szemű lány jegyzőkönyvet nyújt át neki. (Később tudtam meg, hogy a leánya.) — Ne, féljen! Haza fog menni. Meg fog gyógyulni. Éljen a magyar! — olvassa fel vigasztalásul az öreg ur. Úgy szedte össze ezeket a szavakat az eddig oda került magyaroktól, hogy a később jövőknek már vigasztalást nyújthasson. Melegen megszorítva a kezem, kiment a szobából. Több se kellett nekem. Majd kiszakadt a szivem örömében, mikor meghallottam, hogy haza mehetek, vagy legalább is van rá kilátás.- Wer ist dieser Arzt? kérdeztem, csekély öt percig hozva össze ezt a négy szót. illetők magának az általuk szolgált kormánynak az ily szempontok előtérbe helyezésével. Ne kívánjanak tőlem bővebb részleteket arról, hogy miképen képzelem ezt a központot, nem tartanám helyesnek elébe vágni az eseményeknek, nem is lenne semmi célja, mert fel kell tételeznem, hogy amikor a kormány annak felállítását elhatározta, tudta már, hogy mit akar. Másképen nem is képzelem. A központ tehát bizonyára meglesz. De a közönség jól fogja tenni, ha nem fűz hozzá túlzott reményeket, mert ha nem is fog általa vagy olcsóbb élelemhez jutni, legalább — egy csalódással sem lesz gazdagabb. Dr. Boromisza riibor. Október 10. Dr. Boromisza Tibor szatmári püspök e hó 7-én töltötte be tiz évét annak, hogy elfoglalta székhelyét. Tiz esztendeje immár, hogy nagy egyházmegyéjét atyai gondossággal, böl- eseséggel vezérli. Hajlott korral, de ép testtel, üdén maradt lélekkel. Tiz esztendő csak kis idő az ember életében, de egy püspök kormányzásában korszakká válhatik. Dr. Boromisza püspök működése is egy boldog korszakká vált, gazdag forrásává az áldozatoknak, mely forrás esztendőről-esztendőre nőve hatalmasan hömpölygő folyammá lett, amely ünnepélyes csendben viszi az egyház és nemzet terheit és kincseit mindkét szent ügynek szolgálatába. Ezelőtt tiz esztendővel mint hajlott korú ember jött hozzánk dr. Boromisza. Tiz év nagy munkája nem őrölte meg, ma is az, aki tiz évvel ezelőtt, amikor idejött. Pedig hatalmas munkája volt e tiz évnek. Mert nem a méltóságért jött. Hiszen a szerény főpapot már magas méltóság övezte. A gazdagságért sem. Hiszen ő csendes magányában is gazdag lehetett volna. Sőt amije volt, azt is nekünk hozta. Hiszen a püspöki jövedelem birtokában is szegény-gazdag maradt tiz esztendőnek lefolyásában. Száz és száz polgár— Herr Oberstabsarzt, Karl Radimesser, - hangzott kórusban a válasz. Másnap délelőtt vizsgáltak meg, s minthogy sebem négy héten belül gyógyult, hivatkozva egy uj miniszteri rendeletre, kijelentették, hogy nem mehetek haza. Mint az őrült futkostam fel-alá a betegteremben. Már akkor tele volt látogatóval s engem nézett valamennyi. Összeszedtem minden német tudományom, megpróbálkoztam még- egyszer: — Herr Oberstabarzt, bitte ergebenst micht nach Ungarn zu schicken — dadogtam kétségbeesve. Az eredményen nem változtattam. Elutasított. Leírni annak a délutánnak rettenetes fájdalmát alig tudóm. Mindenkinek volt ott valakije, aki beczézte, vigasztalta, csak én maradtam árván. Mindenkinek hoztak virágot, csak nekem nem. El voltam keseredve végtelenül. Másnap reggel újra fent voltam a műtőben. Vizsgáljanak meg, reumám is van. Konstatálták, de haza mégse engedtek. Az esti orvosi vizitnél a főtörzsorvos ur szó nélkül hallgatta a beteg lisztek referádáját az én nagy szomorúságomról. Jelekkel mutatta, hogy lendítsem a sebesült karom. Nem tudtam, no de ha tudtam volna, se igen lenditgetem! A tisztelendő által, aki tolmácsként szerepelt, megkérdeztette: mit akarok. — Herr Oberstabsart, bitte sehr schön nach Ungarn zu schicken — hajtogattam makacsul. Nevetve csóválgatva a fejét, aztán leült,
